II. rész: A halál a vég?

A halál a vég?¹

A halál nem a vég. Soha nem lehet a vég.

A halál az út. Az élet az utazó. A lélek a vezető.

Amikor kimerült és fáradt az utazó, a vezető utasítja, tegyen egy rövidebb vagy hosszabb pihenőt, és azután folytatódik az utazó útja.

A spirituális életben, amikor a végső Igazság keresője nem a magasabb rendű fény, boldogság és hatalom után sír, az halálának a születése. A hétköznapi életben, amikor egy nem törekvő ember a tudatlanság mocsarában fetreng, ez a halál igazi győzelme.

Mit tanulhatunk a belső életből, amelynek vágya a halál eltörlése? A belső élet megmutatja, hogy az élet lélektelien, az idő pedig gyümölcsözően értékes. Az élet az idő törekvése nélkül értelmetlen, semmitmondó. Az idő pedig az élet törekvése nélkül haszontalan.

Elménk a halálról, szívünk az életről, lelkünk a halhatatlanságról gondolkodik. Elme és halál felülmúlható. Szív és élet kiterjeszthető. Lélek és halhatatlanság felismerhető.

Amikor az elmét és halált túlléptük, az embernek új otthona lesz, a Fény, a Túlvilág Fénye. Amikor a lélek és halhatatlanság valóra válik, az embernek új célja lesz, a Gyönyör, a transzcendentális Gyönyör. A ma embere úgy érzi, hogy a halál elkerülhetetlen szükségszerűség. A holnap embere érzi majd, hogy a halhatatlanság egyértelmű valóság.

Sajnos legtöbbünknek hibás a képe a halálról. Azt gondoljuk, hogy a halál egy romboló, rendkívüli valami. De tudnunk kell, hogy a halál jelenleg természetes, normális, és bizonyos szempontból elkerülhetetlen. Az Úr Krisna azt mondja Ardzsunának: „Ó, Ardzsuna, a megszületettek számára biztos a halál, és a meghaltak számára biztos a születés. Ezért ami elkerülhetetlen, nem kellene hogy szomorúságod oka legyen.”

Valami igazán fontosat közöl velünk a Cshándógja Upanisad: „Mit tehetünk, amikor a halál órája közeleg, azaz a végső órában? Három fenséges gondolatnál kellene menedéket találnunk: elpusztíthatatlanok vagyunk, soha nem rendülhetünk meg, és az élet lényege mi vagyunk.” Amikor elérkezik halálunk órája, és ha azt érezzük, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk, hogy semmi nem rendíthet meg bennünket, hogy mi vagyunk az élet lényege, akkor hol van már a bánat, a félelem, hol a halál? Nincs halál.

Sarada Dévi, Sri Rámakrisna felesége valami nagyon fontosat mondott: „Egy spirituális és egy átlagember közti különbség nagyon egyszerű, nagyon könnyű azt felismerni. Az átlagember sír és keserű könnyeket ejt, amikor közeleg felé a halál. Míg a spirituális ember – ha valóban az – csak nevet rajta, mivel neki a halál mulatság, semmi más.”

Ehhez az kell, hogy az illető belépjen a kozmikus játszmába, és ennek tudatos eszközévé váljon. Ekkor megtudja, hogy a halál nem megsemmisülés, elmúlás, csak egy rövidebb vagy hosszabb pihenő.

Vissza kell térnünk a földre újra és újra. Dolgoznunk kell Istenért itt a földön. Nincs menekvés. Itt kell felismernünk a Legmagasabbrendűt. Itt a földön kell beteljesítenünk Őt. Isten nem engedi, hogy a lélek képességeit és lehetőségeit elherdáljuk, elpazaroljuk. Ez lehetetlen!

Kipling halhatatlan sorai érzékletesen fejezik ezt ki:

Minden egyes inkarnáció egy magasabb rendű, jobb élet felé vezet bennünket. A fejlődés részei vagyunk. Minden egyes inkarnáció a magasabbra jutás, a fejlődés létrájának egy foka. Az ember tudatosan és nem tudatosan egyaránt tökéletesedik. De ha minden egyes inkarnációiban tudatosan előrelép, az gyors spirituális fejlődéshez vezet. Így a felismerés nála sokkal hamarabb bekövetkezik, mint azoknál, akik nem tudatosan fejlődnek.

Mint tudjuk, utazásunk az ásványi létben kezdődött, majd a növényi életen keresztül az állatvilágba, és onnan az emberiség világába kerültünk. De ennek az útnak, a fejlődésnek azonban itt nincs vége. Isteni lénnyé kell válnunk. Isten addig nem lesz elégedett velünk, amíg nem válunk istenivé, és nem alakulunk át. Ő csak akkor tud bennünk és rajtunk keresztül megnyilvánulni, ha egészen átalakultunk, teljesen megvilágosultunk és istenivé váltunk. Ezért gondoljunk mindig nagy örömmel külső és belső fejlődésünkre. Semmit, de semmit nem vesztünk el abban az úgynevezett halálban.

Nagyon gyönyörűen és a leglélektelibben beszél erről a fejlődésről Dzsalál ad-Dín Rúmi:

Mindezek után mit mondhatunk, mi a halál? A halál egy alvó gyermek. És mi az élet? Az élet olyan gyermek, aki minden pillanatban játszik, énekel és táncol Atyja előtt. A halál alvó gyermek, Belső Vezetőnk szívének mélyén. Az élet inspiráció. Az élet törekvés. Az élet felismerés. Az élet nem az okoskodó elme. Az élet nem az intellektuális elme. Az élet nem a csalódás játéka. Nem, az élet az isteniség üzenete a földön. Az élet Isten tudatos eszköze ahhoz, hogy elégedetté és boldoggá tegye az emberben az istenit itt a földön.

Nagyon sok igazság van Konfucius mondásában: „Nem ismerjük az életet. Hogyan ismerhetnék a halált?” De hozzá szeretném tenni, hogy az élet megismerhető. Ha életünket Isten Igazságának, Fényének, Békéjének és Boldogságának valóra válásaként ismerjük fel, akkor megtudhatjuk, mi is valójában az élet, és felismerhetjük, hogy a halál semmi más, mint egy pihenő, fejlődésünk jelen állapotának szükségszerűsége.

Eljön az idő, amikor egyáltalán nem lesz szükségünk pihenésre. Teljességgel az Élet uralkodik majd, a Túlvilági Élet, az örökké túlszárnyaló Túlvilág Élete. Ez az Élet nem lehet senki kizárólagos tulajdona, hanem minden egyes emberi lényt eláraszt majd az önmagát mindig meghaladó Túlvilágnak ez az Élete, mivel Isten ebben az isteni Életben nyilvánítja ki magát fenntartás nélkül, itt ezen a földön.