Halál és újraszületés: Az Örökkévalóság utazása

Vissza a tartalomjegyzékhez

I. rész: A halál birodalma

Kérdés: Valóban szükséges a halál? Miért képtelen a lélek ugyanabban a testben fejlődni és előre haladni?

Sri Chinmoy: Jelen pillanatban a halál elkerülhetetlen; arra szükségünk van. Ugyanis képtelenek vagyunk bármit is hosszú ideig csinálni. Negyvenöt percig vagy egy óráig játszunk, majd elfáradunk és pihennünk kell. Ugyanígy van ez a törekvésünkkel is. Feltételezve, hogy a földön hatvan-hetven évig élünk, ezalatt az idő alatt talán csak húsz vagy harminc napot meditálunk, és akkor is csak néhány órát. Az átlagember egyvégtében képtelen törekvően meditálni négy, kettő vagy akár csak egy órát is. Hogyan lehetne akkor olyan törekvése, valóságérzete vagy tudatossága, amely egyszerre viszi, repíti őt az örök Igazsághoz, a halhatatlan Tudatállapotba?

Jelenleg a halál bizonyos értelemben segítség; lehetőséget ad arra, hogy pihenjünk. Miután visszajöttünk, új reménnyel, új fénnyel, új törekvéssel térünk vissza. Ám ha tudatosan törekednénk, ha állandóan lobogna bennünk egy felfelé szálló láng, akkor felfedezhetnénk, hogy a testi halál könnyen legyőzhető. Eljön a nap, amikor már nem lesz szükség a halálra, de most még nincs meg ez a képességünk, gyengék vagyunk. Jóllehet a spirituális Mesterek, a megszabadult lelkek uralkodnak a halál felett, de testüket elhagyják, ha ezt akarja az Isteni.

Az átlagember, aki húsz, harminc vagy negyven évig teherként cipeli vállain az egész családot, ezt mondja: „Fáradt vagyok. Most pihenni vágyom.” Neki a halál valóban fontos, a lélek a lelkek birodalmába távozik, és rövid pihenőjét élvezi. De egy isteni harcosnak, a Végső Igazság keresőjének a halál értelmetlen. Ő megállás nélküli, szüntelen fejlődésre vágyik. Állandó, örök törekvésben próbál meg tehát élni. Ezzel az örök törekvéssel próbálja legyőzni a halált, így mindig külső megnyilvánulása lehet a benne lévő isteninek.

Kérdés: Lehetséges, hogy az ember még életében megtanulja, mi a halál, azáltal, hogy ténylegesen eljut a halál állapotába?

Sri Chinmoy: Amikor a legmagasabb meditációs állapotba kerülünk, könnyen megtudhatjuk, mi valójában a halál. Százszor meg százszor tapasztaltam, hogy mi is az. Amikor tanítványaimon segítenem kellett, meditációmban sokszor túl is mentem a halálon. Transzállapotban a halál határain és uralmán túl, sok világba, birodalomba, számos síkra eljuthatunk.

Néha ténylegesen követhetjük a lelket, amikor az a testet elhagyja, és akkor, mialatt tulajdonképpen a testben maradunk, a halált teljesen megtapasztalhatjuk. Akkor volt az első ilyen élményem, amikor tizennyolc éves koromban az egyik nővérem meghalt. Birtokolva ezt a képességet, három órán át követtem nővérem lelkét a halál birodalmában. Lényegében azt érzed, hogy meghaltál. Tested nem létezik számodra, csak tudatoddal szállsz, repülsz, mint egy papírsárkány. Ha ezzel a képességgel rendelkezel, akkor valóban megtapasztalhatod a halált itt a földön. Meditációdban könnyedén eljuthatsz ide. Tested az élet világában tarthatod, míg tudatod fényét a halál világában.

Kérdés: Guru, elmagyaráznád a spirituális értelmét vagy hasznát ennek a gyakorlatnak?

Sri Chinmoy: Erre a gyakorlatra nincs szükség, de ha valaki még ebben a világban meg akarja érteni, mi a halál, így könnyedén megtapasztalhatja. Ezek a dolgok ugyan egy cseppet sem visznek közelebb Istenhez, Isten-felismerésünkhöz, de ha van időnk, türelmünk és buzgóságunk, úgy nincs benne semmi rossz. Olyan ez, mint egy utazás. Nekivághatunk egyenesen is Úticélunknak, vagy ha akarunk, sétálhatunk, gyönyörködhetünk a tájban, gyümölcsöt szedhetünk a fákról, és miközben a gyümölcsöt esszük, továbbballagunk, folytatva utunkat Célunk felé. A spirituális életben legalább egyszer mindenki megtapasztalja a halál élményét, mielőtt felismerné Önmagát.

Kérdés: Fájdalmas a halál?

Sri Chinmoy: Ez az egyéntől függ. Ha valaki nem imádkozott, nem meditált, és nem élt spirituális életet, úgy valóban fájdalmas megválnia ettől az élettől, mivel nem kívánja megadni magát Isten Akaratának. Nem tudja, nem érzi Isten Szándékát, de tudatos Védelmét, Vezetését és Törődését sem, így teljesen elveszettnek érzi magát. Ebben a világban már semmit sem tehet, a másik világban pedig minden bizonytalan. Ha nincs törekvés, akkor a félelem irtózatosan nagy. Az átlagember csupán azt érzi, hogy a halál valami teljesen ismeretlen dolog. Nem tudja, hogy hová kerül majd. De a keresők tudják, hogy a Legfelsőbbhöz jutnak, az Úr lakhelyére. Ez egyelőre ismeretlen számukra, de ez a tudat, ez a sík, a béke és a pihenés birodalma, a Legfelsőbbhöz tartozik, az ő örökkévaló Atyjukhoz. Így bennük nincs félelem.

Ezután természetesen felmerül a fizikai fájdalom problémája. Ha valaki betegségtől szenved, és azt a halál eljövetelekor nem képes valami magasabb vagy mélyebb állapotba dobni, az utolsó napja – akár egészen a legutolsó pillanatig – magától értetődően borzasztóan fájdalmas lesz. Sőt, az utolsó pillanata lesz csak igazán gyötrelmes, mert a halál lényei nagyon pusztító, romboló formában jönnek el hozzá. A halál-erő, a halál-lény minden ember előtt különböző formában jelenik meg, aszerint hogy lelke mennyit ért el, mit ismert fel itt a földön.

Az átlagemberek, akik nem törekvők, akik fetrengenek a tudatlanság élvezetében, a halált szörnyűséges, kegyetlen lényként, sötét, borzalmas alakként érzékelik. Néha a halál-erőnek sok szolgája van, melyek mind a haldokló elé kerülnek. Így az emberek nagyon gyakran látnak tigriseket vagy elképzelhetetlenül hatalmas lényeket, és megrettennek. De az őszinte Isten-keresők spirituális Mesterüket vagy egy angyalhoz hasonló ragyogó lényt látnak, aki a diadalszekerére veszi őket. Ezek a keresők sok éven keresztül keményen dolgoztak itt, és most az Anyaföld tudatosan fel akarja nekik ajánlani az áldásteli és isteni háláját. Belső Vezetőjük vagy Gurujuk viszi őket, de ők Isten üdvöt nyújtó Kezét látják maguk előtt, aki Arany Hajóján viszi át őket a másik Partra. Egyesek rég eltávozott rokonaikat látják a halál időpontjában. Szeretteik jönnek eléjük, és ez olyan, mint amikor valaki, aki ismeri a járást, az utat mutatva egy új világ felé vezeti őket.

Ha a tudatlanság bilincse fogva tart, testi halálakor mind belül, mind kívül egyaránt elönt bennünket a fájdalom. Ez a szenvedés a tudatlanságnak tulajdonítható az emberi elmében és testben, mely megakadályoz abban, hogy tudatosan és szándékosan lépjünk be a halál birodalmába, és jussunk keresztül rajta. De ha a tudatlanság leple lehull, akkor nem lesz fájdalom sem a halálban, sem a földi létben. Ha el tudunk jutni a fájdalom és szenvedés gyökeréhez, mely nem más, mint a tudatlanság, és ha át tudjuk alakítani a tudatlanságot lelkünk Fényével, akkor a halál nem lesz más, mint átkelés egy másik partra. Ez a másik part az Örök Fény, mely vezet, véd, formál, alakít minket az örökkévalóságon keresztül.

Kérdés: Halálunk előtt miért időznek hosszasan oly sokan a fájdalomban?

Sri Chinmoy: Sok beteg ember kívánja a halált, mivel fájdalmuk elviselhetetlen. Szabadulni akarnak fájdalmaiktól. De vajon miért időznek és szenvednek még? Mert természetük tisztulása még nem fejeződött be. A megtisztulással egy magasabb életbe, és beteljesítőbb isteniségbe jutunk. Itt a karma törvénye működik. Előző életeinkben sok rosszat tettünk, és a fizikai szenvedéssel tisztulunk. Ez szükséges tapasztalat, mert ezzel új bölcsesség virrad fel az ember tudatában. De mikor valaki keservesen szenved, ne gondoljunk előző cselekedeteire, hogy gonosz életet élt, vagy rossz személyisége volt, és emiatt gyötrődik. Váljunk eggyé azzal a tapasztalattal, amin ő keresztülmegy. Mikor egyek vagyunk a tapasztalattal, akkor leszünk igazán elégedettek emberi létünkben.

Ugyanakkor el kell mondanom, hogy a karma törvénye nem egyszerű, hanem nagyon, nagyon összetett. Néhány lélek nagyon tiszta és spirituális, mégis szenvednek halálukkor. Ezt vajon előző rossz karmájuk okozza? Nem, ez azért történik, mert azonosulnak az emberiséggel, és maguk is tapasztalni akarják a keserves kínokat. A legtöbb nagy spirituális Mesternek nagyon fájdalmas halála volt. Miért? Saját akaratukból elhagyhatták volna testüket, de nem tették. Ehelyett rákot vagy más súlyos betegséget vettek magukra, és csak nagy fájdalmak után haltak meg. Nem tettek mást, mint részeseivé váltak az emberiség szenvedésének, és igyekeztek átérezni, hogyan szenvednek a többiek. Addig, amíg az emberiség szenvedésével nem azonosulunk, minden csak elméleti, semmi sem gyakorlati. De amikor átlagemberek szenvednek, akkor a karma törvénye, a karma kereke működik.

Azonban ha valaki hirtelen szívroham következtében hal meg, ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy nagyon spirituális vagy vallásos volt. Nem. Akkor rajta, és talán szerettein keresztül, Isten ezt a fajta tapasztalatot akarta átélni. Itt nem az a kérdés, hogy jó vagy sem, isteni vagy istentelen, hanem az, hogy milyen tapasztalatra akart Isten szert tenni abban a bizonyos személyben. Végül is minden Isten tapasztalata, amit látunk vagy átélünk.

Kérdés: Képes-e egy spirituális személy a halálakor a fájdalmat transzformálni, örömmé változtatnia meditációval?

Sri Chinmoy: Ha valaki őszinte Isten-kereső, akkor még haldoklása közben is nagy öröm érheti. Bár a fizikai test szenved, de a lélek gyönyöre előjön, és lehetővé teszi a tudatos meditációt. Néha, amikor valaki tudatosan behatol a fájdalomba, saját belső bátorsága magában a fájdalomban örömmé változik.

Operáció során is tudatosan beléphetünk a fájdalomba. Mikor fiatal fiú voltam, tizennyolc vagy tizenkilenc éves, megtettem ezt egy nehéz műtét alatt. Miközben az orvos operált, tudatosan beléptem a fájdalomba, és valódi örömöt éreztem. Mosolyogtam a doktorra, és ő ezt egyszerűen nem értette. Ezt bárki megtapasztalhatja.

Kérdés: A naplódban leírt egyik meditációdban a halált mint akadályt említed. Mindig úgy gondoltam, hogy a halált átmenetnek tekinted, mely egyszerűen lehetővé teszi az újraszületést és a folyamatos fejlődést.

Sri Chinmoy: Csodálatos! Ahogy mondtam, a halál átmenet. Az élet és a halál olyan, mint két szoba: az élet a nappalim, a halál a hálószobám. Mikor azt mondom, hogy a halál akadály, akkor a halálról egy másik nézőpontból beszélek. Mi is ez az akadály? Ez lesz az a sorompó, amely megállít minket a továbbhaladásban. Ez egy határ, melyen nem tudunk átlépni.

Ez az élet egy arany alkalom, melyet a Legfelső adott nekünk. Nos, a kedvező alkalom egy dolog, az eredmény pedig egy másik. Spirituális fejlődésünk, belső tökéletesedésünk rendkívül egyenletes, nagyon lassú, de ugyanakkor nagyon jelentős. Természetesen akadnak emberek, akik száz meg száz, vagy akár ezernyi inkarnáción keresztül is követik a normális, természetes körforgását életnek és halálnak. Egy napon viszont Isten Örökkévalóságában felismerik majd Istent ők is. De néhány igaz, őszinte, komoly törekvő lélekteli ígéretet tesz, hogy még ebben az inkarnációban, itt és most ismeri fel Istent. Annak ellenére ígérik ezt, hogy tudják, ez nem az első vagy utolsó életük. Azonban tudják azt is, léteznek emberek, akik felismerték Istent, és ők sem akarnak valami távoli, jövőbeli inkarnációra várni. Úgy érzik, hogy Isten felismerése nélkül haszontalan élni, és amilyen gyorsan ez lehetséges, el akarják ezt érni. Ebben az esetben, ha eljön a halál, és ők még nem ismerték fel Istent, még nem érték el ezt a céljukat, akkor a halál számukra akadály. Egy lelkes törekvő – akinek elrendeltetett, hogy meghaljon ötvenévesen, de a Legfelsőbb kegyes beleegyezésével húsz, harminc évvel kitolhatja a halált – vajon mit tesz ez alatt az idő alatt? Folytatja őszinte törekvését, legmélyebb meditációját és legmagasabb kontemplációját. Olyan lesz, mint az a versenyző, aki akadály nélkül szalad Célja felé. Ez alatt a kapott húsz vagy harminc év alatt elérheti a legtávolabbi végpontot, ahol a Célja található.

De ha a halál közbeavatkozik, akkor ebben az életében nem tudja felismerni Istent. A következő inkarnációban nagyon kevés lélek képes azonnal felvenni múltja törekvésének elejtett fonalát. Amint valaki belép a világba, istentelen kozmikus erők támadják meg, és a világ tudatlansága, korlátoltsága és tökéletlensége próbálja befedni a lelkét. A gyermekkor éveiben nem emlékszünk semmire. A gyerek ártatlan, tudatlan, és segítségre szorul. Pár évvel később az elme elkezd működni. Nyolc, tizenkét éves kor között az elme már mindent összegabalyít. Így a következő inkarnáció első tizenegy, tizenkét vagy tizenhárom évében majdnem minden lélek – annak ellenére, hogy nagyon nagyszerű és spirituális volt – elfelejti múltja eredményeit és legmélyebb belső sóvárgását. Vannak ugyan spirituális Mesterek és nagy törekvők, akik néhány magas fokú spirituális tapasztalatra tesznek szert gyermekkorukban, vagy akik Istenre gondolnak és énekelni kezdenek Istenről életük már ily korai szakaszában. Rendszerint azonban nincs erős kapcsolat a lélek előző inkarnációjában a földön elért eredménye és a jelen inkarnáció korai gyermekévei között. Van egy láncszem, egy nagyon finom láncszem az életek között, de ez az első tizenkét vagy tizenhárom életévben lényegében nem érzékelhető.

Egyes lelkek előző inkarnációjuk törekvését ötven- vagy hatvanéves korukig sem érik el. Spirituális szemszögből nézve, a következő inkarnációjuk eme ötven vagy hatvan éve tökéletes időpazarlás. Ha valaki ebben az inkarnációjában fél évszázadot elvesztegetett, az előzőben pedig húszat vagy harmincat, úgy az már nyolcvan év veszteség. Ebben az esetben mondhatjuk, hogy a halál valódi akadály. Le kell küzdenünk ezt az akadályt határozott törekvésünkkel, töretlen igyekezetünkkel. A törekvésnek olyannak kell lennie, mint egy lövedéknek, és át kell hatolnia a halál falán.

De annak ellenére, hogy valamennyi időbe telhet, a belső lény végül tudatosan a felszínre jön, és az ember az új inkarnációjában elkezd nagyon hathatósan és őszintén meditálni és Istenhez imádkozni. Ekkor ráébred, hogy múltjából igazán semmi sem veszett el. Minden meg lett őrizve a Föld-Anya tudatában, amely valamennyiünk közös kincsestára. A lélek megtudja, mit ért el eddig a földön; mindez biztonságban megőrződött a föld tudatában, a föld-bankban. Ha egy bankban pénzt helyezel el, majd Angliába utazol, és hat vagy több év múlva visszatérsz, a pénzed kiveheted. A lélek is ugyanezt teszi, miután tíz vagy húsz évre elhagyja a földet. A lélek addig elért összes eredményét a Föld-Anya érintetlenül megőrzi, majd mikor a lélek visszatér, hogy Istenért dolgozzon, a Föld-Anya visszaadja azokat.

A legtöbbször semmi sem vész el, kivéve az időt, a gyermekkor évei során. Legjobb azonban egy inkarnáció alatt felismerni Istent, így nem veszítjük el tudatos törekvésünket újra és újra az átmeneti időszakban. Ha képesek vagyunk a földön ötven vagy száz évig óriási, őszinte törekvéssel élni, akkor sokat elérhetünk a belső világban. Ha egy spirituális Mestertől valódi segítséget kapunk, akkor lehetséges egy vagy legfeljebb két-három inkarnáció alatt az Isten-felismerés. Viszont ha nincs valódi Mester és nincs törekvés, akkor ez száz meg száz inkarnációt vesz majd igénybe.

Kérdés: Mi a legjobb, amit halálunkkor tehetünk?

Sri Chinmoy: A spirituális ember legjobban teszi, ha Mesterére gondol. A hozzátartozói, a szerettei helyezzék a spirituális vezető képét a haldokló tanítvány elé, és hagyják, hogy Mestere spirituálisan vele legyen, amikor az utolsót lélegzi. Hagyjuk, hogy a Mester benne legyen magában a légzésben, az utolsó lélegzetben. Ekkor a belső vezető felelőssége és kötelessége azt tenni, ami szükséges. Jóval azelőtt, hogy elhagynád tested, Mestered elhagyja az övét. Tehát meditálj rajtam, és én segítek neked.

Tavaly meghalt édesapád. Ha akkor fizikailag ott lettél volna, a leglélekteljesebb meditációddal segíthettél volna neki. Jóllehet édesapád tudatosan nem volt tanítványom, és nem fogadta el utunkat, mégsem tudhatjuk, mit tesz majd következő inkarnációjában. Tudod, hogy van valaki, aki segíteni tud neki halálakor, így az lett volna a legjobb, ha rajtam meditálsz. Az ember mindig tudja, ki tud egy helyzetben segíteni. Ha valaki beteg, orvost hívnak hozzá. Ha igazságtalanság történt valakivel, ügyvédtől kap tanácsot. Ha segíteni akartál volna édesapádnak, azonnal rám kellett volna gondolnod, és rajtam meditálnod. Ha óriási törekvésed vagy spirituális hatalmad lett volna, az összes spirituális erőt édesapádnak kellett volna adnod. De jelen pillanatban spirituális erőd a törekvésed, és törekvésed forrása Mesteredben, Gurudban van, tehát ha szeretteiden segíteni akarsz, fordulj a forrásodhoz segítségért.

Mit kell tenned akkor, ha másokról van szó? Tudd meg, ki jelentette nekik a legnagyobb örömöt a földön, kiben hittek a legjobban. Így tudni fogod, mi a legjobb számukra, amikor haldokolnak. Ha valakinek minden hite Krisztusban volt – annak ellenére, hogy te esetleg nem Krisztus útját követed –, azonnal, tudatosan és a legodaadóbban meg kell idézned Krisztus jelenlétét. Segítened kell barátodnak felerősíteni Krisztusba vetett hitét. Hozhatsz neki egy képet Krisztusról, hangosan ismételheted Krisztus nevét, és felolvashatsz a Bibliából. Ily módon segíteni fogsz barátodnak a törekvésében. Ha egy olyan spirituális személy haldoklik, aki ismer engem, akkor olvasd fel neki írásaimat, és beszélj neki rólam. A haldoklót mindig saját útjának hitében kell erősítened.

Kérdés: Van valamilyen különleges mód, ahogyan egy haldoklón meditálnunk kell?

Sri Chinmoy: Tegyük fel, hogy egy ismerőst látogatsz meg a kórházban Koncentrálj a szívére. Nem kell a személyre nézned, viszont teljes koncentrációdat irányítsd a szívére.

Képzelj el egy kört a szíve körül, és próbáld érezni, hogy ez a kör úgy forog, mint egy hanglemez. Ez azt jelenti, hogy az életenergia most tudatosan kering a beteg testében vagy törekvésében. Koncentrációd és meditációd segítségével belépsz az illető szívverésébe. Amikor ezt teszed, tudatod és a másik személy törekvő vagy haldokló tudata együtt keringenek. Mialatt forgásukat végzik, imádkozz teljes lényeddel a Legfelsőbbhöz, aki a te Gurud és mindenki Guruja: „Valósuljon meg a Te Győzelmed, legyen meg a Te Akaratod ezen a személyen keresztül. Én csak a Győzelmedet akarom.” A győzelem nem feltétlenül jelenti azt, hogy a beteg meggyógyul. Nem! Isten esetleg úgy dönt, hogy ennek az embernek jó oka van arra, hogy elhagyja testét. Ha teljes önátadással imádkozol Istenhez, és a beteg mégis elhagyja testét, akkor is eleget teszel Istennek, mert az Ő Győzelméért harcolsz. Ha Isten a Mennybe akarja vinni őt, hogy ott tegyen valamit érte, akkor természetesen Isten Győzelme lesz az is, ha a személy elhagyja a testét. Ha őszinte törekvéssel imádkozol a Legfelsőbb győzelméért, akkor minden felelősséget átengedsz neki. A leghelyesebben cselekszel, amikor a felelősséget tudatosan a Legfelsőbbnek adod.

Kérdés: Hogyan viselkedjenek a haldokló hozzátartozói?

Sri Chinmoy: Olyanok vagyunk, mint az utasok egyazon vonaton. Minden utasnak elérkezik a célállomása. Most neki ezen az állomáson kell kiszállnia, nekünk pedig továbbmenve, hosszabb utat kell megtennünk. Tudnunk kell, hogy a halál ezen óráját a Legfelsőbb Lény szentesítette. A Legfelsőbb jóváhagyása és beleegyezése nélkül senki sem halhat meg. Így, ha hiszünk a Legfelsőbben, szeretettel és odaadással vagyunk Iránta, akkor meg fogjuk érezni, hogy végtelenül könyörületesebb bármelyik emberi lénynél, végtelenül irgalmasabb, mint mi, akik meg akarjuk tartani szeretteinket. Még abban az esetben is, ha a haldokló fiunk, anyánk vagy apánk, tudnunk kell, hogy ő sokkal drágább a Legfelsőbbnek, mint nekünk. A Legfelsőbb mindannyiunk Apja és Anyja. Ha egy családtag édesapjához és édesanyjához utazik, a család többi tagja soha nem lesz szomorú.

Ha elfogadjuk a spirituális életet, és valódi örömöt akarunk, tudnunk kell, hogy azt csak egy módon kaphatjuk meg: ha életünket teljesen átadjuk a Legfelsőbb Akaratának. Talán most még nem ismerjük az Ő Akaratát, de már tudjuk, mi az a teljes önátadás. Ha a Legfelsőbb életünkből el akar vinni valakit, azt el kell fogadnunk. „Legyen meg a Te Akaratod.” Ha ez a hozzáállásunk, akkor a legnagyobb örömben lesz részünk. És ez az öröm lesz a legnagyobb segítségére annak, aki eltávozik. Amikor teljesen átadjuk magunkat a Legfelsőbbnek, ez újabb erőt és hatalmat ad az eltávozó léleknek, aki itteni kötelékeitől szenved. Ha tehát valóban átadjuk magunkat a Legfelsőbb Akaratának, akkor ez az önátadás tényleges békét, maradandó békét hoz a léleknek, aki a földi színpadot készül elhagyni.

Akik elkezdtek meditálni és koncentrálni, bepillantást nyernek előző életeikbe. Ha hiszünk benne, hogy volt múltunk és tudjuk a jelenünket, akkor azt is érezhetjük, hogy lesz jövőnk is. Ezt tudva, mindig tudatában kell lennünk annak az igazságnak, hogy nincs halál. Ez áll a Bhagavad Gítában: „Ahogy egy ember leveti régi ruháját és újat vesz fel, úgy veti le a lélek ezt a fizikai testet, és vesz fel egy új testet.” Amikor már tudjuk azt, hogy a haldokló csak félreteszi ezt az öreg testet, mielőtt egy újat elfogadna, és ha a haldoklónak szintén birtokában van ez a tudás, akkor hogyan lehetséges bármilyen félelem?

De mert nem tudjuk, valójában mi a halál, ezért minél tovább a földön akarunk maradni. A valódi halál azonban nem a fizikai testünk felbomlása. A valódi halál, a spirituális halál, valami egészen más.

Kérdés: Guru! Volt egy fiatal barátom, aki hat héttel ezelőtt meghalt. A halála előtti napon elmondta édesapjának, hogy meg fog halni. Honnan tudhatta ezt?

Sri Chinmoy: Miért ne tudhatta volna? Ő nem Isten gyermeke? Halálakor, ha valaki egész idő alatt Istenre gondol, üzenetet kaphat saját belső lényétől. Amikor anyám készült eltávozni, hat mérföldre tőle, nagybátyám házában tartózkodtam. Anyám golyvától szenvedett. Kora reggel azt mondta: „Ezen a reggelen elhagyom a testet. Hova ment Madal? Küldjetek érte!” Ekkor unokatestvérem elhozta az üzenetet, és én hazamentem. Ő megfogta a kezem, és rám mosolygott. Ez volt az utolsó mosolya. Érkezésem után egy perccel eltávozott, mintha megvárt volna engem. Anyám nagyon, nagyon spirituális volt, és a szó legigazibb értelmében belső életet élt. Barátoddal kapcsolatban azonban el kell mondanom, hogy száz és ezer ember tudja előre, mikor fog meghalni. Spirituális embernek ez nagyon könnyű, gyakran hónapokkal előre tudják.

Kérdés: Ha valaki beteg, és gyógyulására orvosilag nincs remény, helyénvaló-e elárulni neki, hogy meg fog halni? Segíthetünk-e ezzel a halálra való felkészülésében?

Sri Chinmoy: Ez rendkívül összetett kérdés. Minden egyes esetet külön meg kell vizsgálni. A legtöbb ember élni akar. Mivel nem tudják, mi a halál, nem akarnak meghalni. Úgy gondolják, hogy a halál egy zsarnok, aki különböző módon kínozza, és a legvégén megsemmisíti őket. Amikor valakinek végére ért ezen életére szóló karmája, és a Legfelsőbb azt akarja, hogy hagyja el testét, viszont az illetőnek – a saját lelkével ellentétben – életéhsége, kielégítetlen vágyai vannak, akkor ez az ember a földön akar maradni. Nem akar a Legfelsőbb Akaratának engedelmeskedni. Mit tehetsz, ha ilyen emberrel kerülsz szembe? Ha elmondod neki, hogy Isten már nem akarja, hogy ő a földön maradjon, mert már megélte ebben a testben az összes szükséges tapasztalatot, félreérti, s azt mondja: „Isten nem akarja, hogy elhagyjam a testem, te vagy az, aki ezt akarja”. Irgalmatlannak és kegyetlennek tartana. Ebben az esetben – ha pontosan tudod, hogy a Legfelsőbb akarata az, hogy az illető elhagyja testét – a legjobb, amit tehetsz, ha csendben beszélsz a haldokló lelkével, és megpróbálod inspirálni az adott személyt, hogy viselje el a Legfelsőbb Akaratát.

Viszont ha a haldokló nagyon spirituális és őszinte kereső, akkor ő maga mondja majd szeretteinek: „Imádkozzatok Istenhez, hogy vigyen el, befejeztem a szerepemet itt a földön. Olvassatok nekem szent könyveket, a Bibliát, a Gítát. Engedjétek, hogy csak isteni, spirituális dolgokat halljak, melyek segítenek megkezdeni utazásomat.” Indiában nagyon sok ember van, akik, mikor érzik, hogy napjaik meg vannak számlálva, azt mondják: „Annál jobb, minél hamarabb visz el engem.” Mikor anyám halálán volt, az utolsó néhány nap állandóan a Gítát olvasta, ezzel a hozzáállással: „Most pedig távozom az Örökkévaló Atyához, hadd készüljek fel.” Az ilyen betegek számára nagyobb öröm, ha ismerik, és elfogadják a Legfelsőbb Akaratát.

Kérdés: Képes vagy akaraterőddel későbbre halasztani a halál időpontját?

Sri Chinmoy: Természetesen.

Kérdés: Életedet korlátlanul meg tudod hosszabbítani?

Sri Chinmoy: Spirituális Mesterek korlátlanul meg tudják hosszabbítani életüket, ha ez Isten Akarata. Egy spirituális ember, aki elérte a spirituális Tökéletességet, megkapja ezt a képességet, mert teljesen átadja magát Istennek. Amikor egy tanítvány a Guruhoz megy, átadja magát neki. Ugyanígy a Gurunak is teljesen át kell adnia magát Istennek, az Örökkévalónak. Ebben az önátadásban eggyé válik Istennel, így nem megszegni, hanem megvalósítani szeretné az Isteni Törvényt. Ha Isten azt mondja: „Azt akarom, hagyd el a tested” – akkor megteszi. De ha észreveszi, hogy ellenséges erők akarják siettetni halálát, akkor a támadással szemben használja a hatalmát, mivel Isten azt akarja, hogy még éljen itt, a földön, és segítse az emberiséget.

De hiábavaló csak azért birtokolni ezt a képességet, ha azért akarunk két-háromszáz évig a földön maradni, hogy egy közönséges állati életet éljünk. A teknősbéka több száz évig él, ez mégsem jelenti azt, hogy jobb az embernél. Ami igazán szükséges: az a haladéktalan megvilágosodás, az Igazság, a Világosság és Isten megismerése, – de ehhez nem az éveink, hanem az elért eredményeink vezetnek.

Kérdés: Küzdöttél-e valaha is a halál erőivel, hogy valaki életét megmentsd?

Sri Chinmoy: A múlt vasárnap nagyon későn érkeztem a reggeli meditációra. A legtöbben most azt hiszitek, hogy otthon aludtam és horkoltam, de mit tehetek? Valójában akkor a halál három erejével küzdöttem, akik három közeli tanítványomat akarták elragadni. Kettőnél eredményt értem el, de a harmadiknál egyáltalán nem tudtam, mi történik majd. Nem voltam biztos egészen másnapig, amikor ígéretet kaptam, hogy a harmadik is túléli. Máskülönben azon az éjszakán láthattátok volna, hogy valakit elragad a halál a New York-i Centerben. Szívinfarktusban halt volna meg. A legmulatságosabb a történetben az, hogy az illető részt vett a reggeli meditáción. Meditált, mialatt én a halál erőivel küzdöttem.

Kérdés: Kórházban dolgozom, ahol rákot gyógyítanak, és ahol gyakori a haláleset. Néha a haldoklók arcán a tiedre hasonlító vonásokat fedezek fel. Megmagyaráznád, hogyan lehetséges ez?

Sri Chinmoy: Amikor egy vagyok az Univerzális Tudattal, mindenkiben benne vagyok. Nagyon sok ember van a világon, akik nem tanítványaim, de őszinte keresők. Az első osztályú Istent felismert lélek látja, mikor az őszinte keresők halálukkor vagy haldoklásuk során Istenhez imádkoznak. Elmondom neked, ha Istenhez, Krisztushoz vagy bárkihez imádkoznak, ha valóban őszintén kopogtatnak Isten ajtaján, akkor ott az Univerzális Tudat miatt láthatják ragyogni az én arcomat, Buddha arcát, Krisna arcát.

Hogy kik ezek az emberek, nem tudom megmondani. Százak és ezrek vannak ott, akik nem közvetlen tanítványaim, de az Univerzális Tudatnál kopogtatnak, így ott megkapják Fényem és Könyörületességem. Ezért van, hogy arcukon az én arcomat látod. Látnak engem, és segítséget kapnak könyörületes belső lényemtől. Ekkor lényem, belső létem egy megvilágosult része hozzájuk megy, némi vigaszt, megvilágosodást nyújt nekik, hogy a lelkek világában jobb létük legyen, és ismét visszajöjjenek törekedni. Ha egy halálán lévő embert látsz, és arcvonásaimat fedezed fel rajta, akkor tudhatod, hogy ő is Isten-kereső. Nem kell a tanítványomnak lennie, de mivel rendkívül őszinte a törekvése, az Univerzális Tudatom miatt én ott leszek.

Amikor tanítványaim a leglélektelibben meditálnak rajtam, előfordul, hogy olyan mértékben azonosulnak velem, hogy más tanítványok az arcomat látják arcukon. Olyan erősen, olyan őszintén, olyan odaadóan, olyan kizárólagosan, olyan lélektelien koncentrálnak rám, hogy arcukon tükröződöm. Még akkor is, ha az illető nő. Ez számos esetben megtörtént.

Kérdés: Vannak, akik elevenen elégetik magukat a háború elleni tiltakozásuk jeléül. Spirituális szempontból nézve mit érnek el ezzel?

Sri Chinmoy: Gyakran előfordul, hogy egy családban a fiútestvérek verekszenek. Az anya akkor azt mondja: „Ha nem hagyjátok abba, öngyilkos leszek.” Sok esetet ismerek, ahol a szülők öngyilkosok lettek, amikor ráébredtek, hogy nem tudják fenntartani többet a családi harmóniát. A gyerekek látva, hogy szüleik az ő makacsságuk miatt haltak meg, megváltoztak, új életet kezdtek. De ez nem volt végleges, és hamarosan megint marakodtak.

Spirituális szempontból nézve a dolgot, az öngyilkossággal semmiféle célt nem érünk el. Az anya feláldozta magát a gyermekeiért. Feláldozta saját testét, remélve, hogy ezzel harmóniát, békét teremt. De a vitális világban nincs megbocsátás számára, onnan nincs menekvés. Így saját butasága miatt jut a vitális világba, és ott marad. Miért nem látta be, hogy gyermekei nem az övéi, hanem Isten gyermekei? Tőle kapta ezeket a gyermekeket, miért nem hozzá fohászkodott, hogy világosítsa meg tudatukat? Miért nem Istentől kért békét és harmóniát?

Csak a Legfelsőbb világosíthatja meg a világtudatot, e nélkül a világ tudatlan marad. Azzal, hogy feláldozzuk életünket, mert békét vagy mást akartunk lehozni a földre, a világ problémái soha nem oldódnak meg. Sok mártír, törekvő és spirituális ember ölte meg magát, de ezzel nem oldották meg a világ gondjait. Ezek a problémák csak törekvéssel oldódnak meg azáltal, hogy mialatt a földön vagyunk, imádkozunk Istenhez, világosítsa meg a világot. Halálunk soha nem képes átalakítani a világ arculatát. De ha Isten Áldását, Kegyelmét és Gondoskodását hívjuk segítségül, akkor a problémák megoldódhatnak.

Kérdés: Az öngyilkos felismerheti-e Istent egy későbbi inkarnációjában?

Sri Chinmoy: Öngyilkosság vagy más erőszakos halál után is lehetséges az Isten-felismerés, de Isten a tudója, ehhez hány inkarnációra lesz szükség. Tulajdonképpen öngyilkosságot csak spirituális Mestereknek szabadna elkövetniük. Ha kiábrándulva a világból öngyilkosok lesznek, akkor tudatosan és szándékosan elhagyják testüket, mielőtt az természetes módon megtörténne. De ezt náluk a Legfelsőbb engedélyezi, mivel – keményen küzdve és dolgozva érte – már felismerték Őt.

Kérdés: Az a filozófiai álláspontod, hogy a lélek örökké fejlődik, hogyan egyeztethető össze azzal, hogy az öngyilkos lelke visszaesik?

Sri Chinmoy: Amikor valaki öngyilkos lesz, a lelke valójában nem esik vissza, hanem ugyanott marad, de a tudatlanság sokkal sűrűbb, többrétegű fátyla borítja majd be. Teljesen ellepik a tudatlanság rétegei. Az egyén tudata visszaesik. Egészen a kezdőpontig, majdnem az ásvány-tudatig esik vissza, ahol nincs fejlődés. A lélek elhomályosul a seregnyi, végtelen tudatlanság-rétegektől. Ezelőtt a lelken lehetett talán tíz réteg tudatlanság, de most már a tudatlanság megszámlálhatatlan rétege borítja be. A lélek újra elkezdheti levetni azokat, egyiket a másik után. Természetesen sokkal nehezebb lesz neki az egyént a tökéletes tökéletességhez, megszabaduláshoz vagy üdvözüléshez vinni.

De ha a Legfelsőbb véghez akar vinni valamit abban az emberi lényben, aki öngyilkosságot követett el, akkor megkéri azokat a spirituális Mestereket – akik képesek vigyázni a lélekre –, hogy ne engedjék a lelket a töménytelen tudatlanságba süppedni. Ebben az esetben a lélek tulajdonságai elnyerik a Legfelsőbb Kegyét és Könyörületét, és Isten nem engedi, hogy a megszokottnál több fátyol lepje be a lelket. De ez nagyon ritkán fordul elő. Általában az öngyilkos személy fejlődése meghatározatlan, száz, kétszáz, ötszáz, hatszáz vagy még több évre megreked. Képtelen az előrelépésre, és a legnehezebb terhet kell vállain cipelnie. Mivel megsértette a kozmikus törvényeket, keresztül kell mennie az egyetemes büntetésen, és fejlődésének folyamata megáll. Ez a büntetés a földön, emberi lény számára elképzelhetetlen. A legnagyobb földi szenvedés egyszerűen semmiség ahhoz a büntetéshez képest, amelyet az öngyilkosnak el kell viselnie. Nem mondhatjuk azt a kozmikus erőknek: „Rosszat tettem ugyan, de ez nem tartozik rátok. Elérem célom, amikor kedvem lesz hozzá.” Isten engedélye nélkül és akarata ellenére, szándékosan kiugrottál a kozmikus játékból. Nem engedte meg neked, hogy kilépj a játékból, de te nyíltan és aktívan ellenszegültél neki, megpróbáltad tönkretenni azt. E rossz tett büntetése rendkívül komoly. Annyira nagyfokú, hogy emberi szívünkkel nem tudjuk átérezni, elménk számára felfoghatatlan.

Kérdés: Mi a különbség a hamvasztás és a hagyományos temetés között?

Sri Chinmoy: A külső eltérés nyilvánvaló. Hamvasztáskor a test elég, elföldeléskor pedig koporsóba teszik, és eltemetik. Az indiaiak különösképpen tűzimádók. Érzik, hogy a láng nemcsak pusztít, tisztít is. A tűzben élő istenünket mi Agninak nevezzük. Agnihoz imádkozunk tisztaságért, önmagunk megismeréséért, és a halottainkat is neki adjuk át.

Spirituális szempontból nézve tudjuk, hogy a test öt elemből jött létre: földből, vízből, levegőből, éterből és energiából. A fizikai burok öt elemből épül fel, és erre az öt elemre bomlik égés közben. Hamvasztáskor a fizikai test teljes tisztulással felbomlik, átalakul.

Ugyanakkor Nyugaton azoknak, akik temetkeznek, szintén megvan a saját spirituális értelmezésük. Megjelenik egyfajta spirituális könyörület, mivel testünk oly hűségesen szolgált minket: „Oly sok éven át használtam ezt a testet, és soha nem adtam neki pihenőt. Nincs már benne a lélek; a madár elrepült. Hadd adjak a testnek most lehetőséget a pihenésre, és tegyék azt koporsóba.” Akik a test hamvasztását választják, úgy érzik, hogy a testnek, amely oly sok ostobaságot, rosszat tett ebben az életben, szükséges a megtisztulás. Akik temetkeznek, nyugodt pihenést szánnak a testnek.

Kérdés: Beszéltél a fizikai halálról. Tudnál mondani valamit arról a halálról és újraszületésről, amely a spirituális életben következik be?

Sri Chinmoy: Amikor őszintén, teljes szívvel, fenntartás nélkül elfogadjuk a spirituális életet, megérezzük, hogy ez valódi halála lesz a tudatlanságnak, a vágyaknak, a korlátoknak. Meghal a mi korlátozott, fojtogató, beteljesületlen és homályos tudatunk. Ez a halál nem a fizikai, hanem a vitális síkon következik be, ahol mindenfajta vágy kiélése után sóvárgunk. Amikor valóban belemerülünk a spirituális életbe, átéljük ezt a különös belső halált. Ez a halál a múltunk halála, annak az életformának a halála, amellyel múltunkat alakítottuk.

Ezek után nem vágyakon, aggódáson, nyugtalanságon és kételyeken keresztül, hanem a törekvésen keresztül hozzuk létre az Igazság díszes építményét. A múlt egyféleképpen meg akarta mutatni nekünk az Igazságot, de képtelen volt erre, hiszen csak a jelenlegi énünkké váltunk általa. Azt, hogy a jelen megmutatja-e az Igazságot, nem tudhatjuk. De úgy gondoljuk, vagy a közvetlen jelenben, vagy a gyorsan felvirradó jövőben – amely belenő a közvetlen mába – meglátjuk majd a Valóságot.

A spirituális élet egyik nagy rejtélye, hogy minden pillanatban meghalunk és újraszületünk. Minden pillanatban látjuk, hogy egy új tudatállapot, egy új gondolkodás, új remény, új fény hajnalodik bennünk. Amikor valami új virrad fel bennünk, láthatjuk a régi átváltozását valami magasabbá, mélyebbé és sokkal alaposabbá. Így a magasabb spirituális életben minden pillanatban átéljük behatárolt tudatunk úgynevezett halálát és átalakulását egy újabb, fényesebb tudatállapottá.

Kérdés: Mostanában sokat töprengtem az újraszületés ciklusán. Hogyan lehetnék olyan, mint egy gyermek, és hogyan valósíthatnám meg ezt a spirituális újraászületést?

Sri Chinmoy: Ennek az újraszületésnek az elmében, a testben és a vitálisban egyaránt meg kell történnie. A legbenső, tudattalan részedben kell létrejönnie, amely tudatlansággal, tökéletlenséggel és korlátoltsággal van beborítva. Mikor ez a spirituális újraszületés megtörténik, és érzed magadban egy új tudat hajnalát, kérlek, próbálj meg azzá a tudattá válni, és úgy add magad Mesterednek és a Legfelsőbbnek, mintha egy virágot ajánlanál fel. Mikor a virágot adod, ne gondold úgy, hogy azt egy kertből szedted, hanem érezd, hogy ez a te egész lényed, melyet a Legfelsőbb lába elé helyezel. Akkor láthatod ezt a csodálatos bimbót sziromról sziromra kibomlani, és belső, édes illatoddal a legbensődben, mint egy gyermek, kivirulsz. Mélyen benned egy gyermek növekedik, és külső korod eltűnik rólad. De mindez csak akkor következik be, amikor tested, vitalitásod, elméd és szíved felett már törekvő tudatod uralkodik, amikor teljes létedet azzá a virággá alakítottad, melyet a Legfelsőbb Lábainál felajánlottál.

Mindenki, aki elkezd spirituális életet élni, még ebben az életében át kell hogy éljen egy ilyen spirituális újraszületést. Mindenkinek éreznie kell, hogy ő egy tudatos, dinamikus lény, az Isteninek a gyermeke. Éreznünk kell ezt az Igazságot, és ezzé az Igazsággá kell válnunk. Amikor ez megtörténik, a gyermek már nem gyermek többé, hanem magává az Istenséggé válik. Ekkor az Isten-felismerés nemcsak lehetséges, hanem elkerülhetetlen. Csak egy gyermeknek van joga Atyja ölében lenni, és az Atya ég is a vágytól, hogy gyermekét Ölébe vegye. Büszke, hogy gyermeke van, és a gyermek is büszke, hogy Apja van.

Kérdés: Mondanál valamit az örökkévalóságról és az örök életről?

Sri Chinmoy: Mivel spirituális ember vagyok, ezért saját belső felismerésem alapján mondom, hogy a lélek nem hal meg. Tudjuk, hogy örökkévalóak vagyunk. Istentől jöttünk, Istenben létezünk, Istenbe növekszünk, és beteljesítjük Istent. Az élet és a halál olyan, mint két szoba. Az életből átjutni a halálba csak annyi, mint átsétálni egyik szobából a másikba. Ahol most vagyok, az a nappali szobám. Itt beszélek és meditálok veletek, nézlek titeket. Itt meg kell mutatkoznom a fizikai testemben, dolgoznom, tevékenykednem kell, meg kell mutatnom az életemet. Amott van egy másik szoba, a hálószobám, ahol pihenek és alszom. Ott nem kell a létem senkinek sem megmutatnom, ott csak magamnak vagyok.

A Végtelen Életből, az Isteni Életből jöttünk. Ez a Végtelen Élet rövid ideig, ötven vagy hatvan évig tartózkodik a földön. Ebben az időszakban életünk földhöz kötött. De ebben a földhöz kötött életben megtalálhatjuk a határtalan Életünket is. Rövid idő elteltével az élet ismét keresztülhalad a halál folyosóján, öt, tíz, tizenöt vagy húsz évre. Amikor belépünk ebbe a folyosóba, a lélek hosszabb vagy rövidebb pihenőre elhagyja a testet, és visszatér a lélek birodalmába. Itt – ha törekvő életet élt – a lélek visszatér az Örök Életbe, az Isteni Életbe, amely létezett a születés előtt, a születés és a halál között, a halálban, és amely ugyanakkor túlmegy a halálon is.

Törekvésünkön és meditációnkon keresztül eljuthatunk az Örök Élet birodalmába most is, míg a földön élünk. De azzal, hogy belépünk a végnélküli Életbe, még nem uraljuk ezt az Életet. Tudatosan kell belenőnünk. Mikor belépünk a meditáció életébe, végül részévé is kell hogy váljunk. És amikor már képesek vagyunk naponta huszonnégy órát meditálni, akkor minden lélegzetvételkor az Örök Élet itat át bennünket. Ekkor belső tudatunkban egyek leszünk a lélekkel. Amikor pedig már a lélekben élünk, akkor nem létezik többé olyan dolog, hogy halál. Ott csak tudatunk, törekvő életünk szüntelen fejlődése van. Ám, amikor csak a testben élünk, akkor mindig ott a halál. Amint elménkbe behatol a félelem, amint jön valami negatív erő, azonnal meghalunk. És hányszor halunk meg naponta! A félelem, a kétség és a nyugtalanság állandóan gyilkolják belső létünket.

II. rész: A halál a vég?

A halál a vég?1

A halál nem a vég. Soha nem lehet a vég.

A halál az út. Az élet az utazó. A lélek a vezető.

Amikor kimerült és fáradt az utazó, a vezető utasítja, tegyen egy rövidebb vagy hosszabb pihenőt, és azután folytatódik az utazó útja.

A spirituális életben, amikor a végső Igazság keresője nem a magasabb rendű fény, boldogság és hatalom után sír, az halálának a születése. A hétköznapi életben, amikor egy nem törekvő ember a tudatlanság mocsarában fetreng, ez a halál igazi győzelme.

Mit tanulhatunk a belső életből, amelynek vágya a halál eltörlése? A belső élet megmutatja, hogy az élet lélektelien, az idő pedig gyümölcsözően értékes. Az élet az idő törekvése nélkül értelmetlen, semmitmondó. Az idő pedig az élet törekvése nélkül haszontalan.

Elménk a halálról, szívünk az életről, lelkünk a halhatatlanságról gondolkodik. Elme és halál felülmúlható. Szív és élet kiterjeszthető. Lélek és halhatatlanság felismerhető.

Amikor az elmét és halált túlléptük, az embernek új otthona lesz, a Fény, a Túlvilág Fénye. Amikor a lélek és halhatatlanság valóra válik, az embernek új célja lesz, a Gyönyör, a transzcendentális Gyönyör. A ma embere úgy érzi, hogy a halál elkerülhetetlen szükségszerűség. A holnap embere érzi majd, hogy a halhatatlanság egyértelmű valóság.

Sajnos legtöbbünknek hibás a képe a halálról. Azt gondoljuk, hogy a halál egy romboló, rendkívüli valami. De tudnunk kell, hogy a halál jelenleg természetes, normális, és bizonyos szempontból elkerülhetetlen. Az Úr Krisna azt mondja Ardzsunának: „Ó, Ardzsuna, a megszületettek számára biztos a halál, és a meghaltak számára biztos a születés. Ezért ami elkerülhetetlen, nem kellene hogy szomorúságod oka legyen.”

Valami igazán fontosat közöl velünk a Cshándógja Upanisad: „Mit tehetünk, amikor a halál órája közeleg, azaz a végső órában? Három fenséges gondolatnál kellene menedéket találnunk: elpusztíthatatlanok vagyunk, soha nem rendülhetünk meg, és az élet lényege mi vagyunk.” Amikor elérkezik halálunk órája, és ha azt érezzük, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk, hogy semmi nem rendíthet meg bennünket, hogy mi vagyunk az élet lényege, akkor hol van már a bánat, a félelem, hol a halál? Nincs halál.

Sarada Dévi, Sri Rámakrisna felesége valami nagyon fontosat mondott: „Egy spirituális és egy átlagember közti különbség nagyon egyszerű, nagyon könnyű azt felismerni. Az átlagember sír és keserű könnyeket ejt, amikor közeleg felé a halál. Míg a spirituális ember – ha valóban az – csak nevet rajta, mivel neki a halál mulatság, semmi más.”

Ehhez az kell, hogy az illető belépjen a kozmikus játszmába, és ennek tudatos eszközévé váljon. Ekkor megtudja, hogy a halál nem megsemmisülés, elmúlás, csak egy rövidebb vagy hosszabb pihenő.

Vissza kell térnünk a földre újra és újra. Dolgoznunk kell Istenért itt a földön. Nincs menekvés. Itt kell felismernünk a Legmagasabbrendűt. Itt a földön kell beteljesítenünk Őt. Isten nem engedi, hogy a lélek képességeit és lehetőségeit elherdáljuk, elpazaroljuk. Ez lehetetlen!

Kipling halhatatlan sorai érzékletesen fejezik ezt ki:

"Visszajönnek, visszajönnek ismét
  Addig, míg a vörös Föld forog.
  Ő még soha nem pazarolt egy fát vagy levelet
  Gondolod, hogy majd lelkeket veszteget?"

Minden egyes inkarnáció egy magasabb rendű, jobb élet felé vezet bennünket. A fejlődés részei vagyunk. Minden egyes inkarnáció a magasabbra jutás, a fejlődés létrájának egy foka. Az ember tudatosan és nem tudatosan egyaránt tökéletesedik. De ha minden egyes inkarnációiban tudatosan előrelép, az gyors spirituális fejlődéshez vezet. Így a felismerés nála sokkal hamarabb bekövetkezik, mint azoknál, akik nem tudatosan fejlődnek.

Mint tudjuk, utazásunk az ásványi létben kezdődött, majd a növényi életen keresztül az állatvilágba, és onnan az emberiség világába kerültünk. De ennek az útnak, a fejlődésnek azonban itt nincs vége. Isteni lénnyé kell válnunk. Isten addig nem lesz elégedett velünk, amíg nem válunk istenivé, és nem alakulunk át. Ő csak akkor tud bennünk és rajtunk keresztül megnyilvánulni, ha egészen átalakultunk, teljesen megvilágosultunk és istenivé váltunk. Ezért gondoljunk mindig nagy örömmel külső és belső fejlődésünkre. Semmit, de semmit nem vesztünk el abban az úgynevezett halálban.

Nagyon gyönyörűen és a leglélektelibben beszél erről a fejlődésről Dzsalál ad-Dín Rúmi:

"Kőként haltam meg, s növényként ébredtem,
  Növényként haltam meg, s állatként keltem;
  Állatként haltam meg, s emberként születtem.
  Miért féljek? A halállal mit vesztettem?"

Mindezek után mit mondhatunk, mi a halál? A halál egy alvó gyermek. És mi az élet? Az élet olyan gyermek, aki minden pillanatban játszik, énekel és táncol Atyja előtt. A halál alvó gyermek, Belső Vezetőnk szívének mélyén. Az élet inspiráció. Az élet törekvés. Az élet felismerés. Az élet nem az okoskodó elme. Az élet nem az intellektuális elme. Az élet nem a csalódás játéka. Nem, az élet az isteniség üzenete a földön. Az élet Isten tudatos eszköze ahhoz, hogy elégedetté és boldoggá tegye az emberben az istenit itt a földön.

Nagyon sok igazság van Konfucius mondásában: „Nem ismerjük az életet. Hogyan ismerhetnék a halált?” De hozzá szeretném tenni, hogy az élet megismerhető. Ha életünket Isten Igazságának, Fényének, Békéjének és Boldogságának valóra válásaként ismerjük fel, akkor megtudhatjuk, mi is valójában az élet, és felismerhetjük, hogy a halál semmi más, mint egy pihenő, fejlődésünk jelen állapotának szükségszerűsége.

Eljön az idő, amikor egyáltalán nem lesz szükségünk pihenésre. Teljességgel az Élet uralkodik majd, a Túlvilági Élet, az örökké túlszárnyaló Túlvilág Élete. Ez az Élet nem lehet senki kizárólagos tulajdona, hanem minden egyes emberi lényt eláraszt majd az önmagát mindig meghaladó Túlvilágnak ez az Élete, mivel Isten ebben az isteni Életben nyilvánítja ki magát fenntartás nélkül, itt ezen a földön.


DR 24. Első európai körútján, 1970. november 9-én Sri Chinmoy a következő előadást tartotta Angliában, Canterburyben a Kent egyetemen.

III. rész: Egy túlvilági történet

Egy túlvilági történet2

Szeretnék néhány dolgot elmondani Buddy (V.) eltávozásáról. Azon a napon, mikor elhagyta fizikai testét, kis unokaöccsei megkérdezték tőlem: „Hol van Buddy nagybácsink?” „Ő most a Mennyben van Istennel” – válaszoltam. „Elmehetünk oda mi is?” – kérdeztek tovább. „Természetesen igen, de csak akkor, ha Atyátok, örök Atyátok szólít benneteket. Amikor itt a földön apukátok hív, hogy menjetek hozzá, futva igyekeztek. Ha egy másik szobában tartózkodik, és nem hív titeket, nem szaladtok hozzá. Ugyanígy, amikor Isten, az örökkévaló Atya magához hívja egyik fiát, az hozzá siet.”

A gyerekek tovább kérdeztek: „Mi miért nem mehetünk oda?”

„Nem tudtok odamenni – válaszoltam –, mert az a hely nagyon, de nagyon messze van, és egy nem mindennapi jegyre lenne szükségetek, amihez különleges pénz kell. Itt a földön, amikor egyik helyről a másikra akartok utazni, vesztek egy jegyet, és odamentek. De oda csak akkor juthattok el, ha megkaptátok azt a különleges pénzt.” Ezután megkérdezték: „Buddy gondol ránk?” „Egyfolytában csak rátok gondol, és gyakran megáld benneteket. Lelke segít és vezet titeket.”

Az első napon, amikor Buddy a végzetes rohamot kapta, a kora reggeli órákban anyja, Karuna hívott. Koncentráltam tanítványomra, és abban a pillanatban úgy találtam: haláláig már csak néhány perce lehet hátra. Azonnal beléptem a legmagasabb transzcendentális tudatállapotomba, és a Legfelsőbbet hívtam segítségül, a Legfelsőbb leereszkedő Kegyelmét. Aznap este hat óra körül múlt el a kritikus időszak, és ő már biztonságban volt. Ekkor – mialatt meditáltam –, láttam lelkét a szobámba lépni. Így szólt: „Ments meg, ments meg!” „Már biztonságban vagy, a Legfelsőbb megmentett” – nyugtattam meg.

Azt kérdezhetitek: ha már a Legfelsőbb oltalmát élvezte, hogyan lehetséges, hogy most, egy hónappal később, mégis elhagyta testét? Válaszom a következő: Van egy kozmikus Terv, és Istennek joga van saját Akarata szerint megváltoztatni ezt a kozmikus Tervet. Buddy lelke először hihetetlen akarattal küzdött, hogy a földön maradhasson, és mi azonosultunk lelkével. Imánkkal, koncentrációnkkal, az erővel, amelyet fizikai lényére gyakoroltunk, lelkünk sóvárgásával itt tartottuk a földön. De lelke látta, hogy fizikai teste gyógyulása után már képtelen lenne megvalósítani a legmagasabb küldetését, melyet magának célul kitűzött. Mikor lelke megmutatta neki ezt a magas, magasabb, legmagasabb rendű látomást, teste először megrémült, félt magáévá tenni ezt a víziót és ezt a valóságot. Ám a lélek meggyőzte a testet, hogy beteljesítheti önmagát, eleget tehet Istennek és az emberiségnek, ha nem ezzel, hanem egy másik testtel folytatja utazását. Azon a reggelen a Legfelsőbb és a lélek 10 óra 15 perckor úgy döntöttek, hogy a lélek elhagyja a testet. Közvetlenül ezután beléptem az okkult világba, és lelkem törődésével, áldásával, minden szeretetemmel és kedvességemmel megkoszorúztam őt. Körülbelül egy órával később lelke ténylegesen kirepült a kalitkából.

Édesanyja már két vagy három nappal korábban érezte, hogy Buddy elköszönt. Érezte ezt, mivel teste, elméje, szíve és lelke teljesen egy volt gyermekével. A döntés reggel 10 óra 15 perckor született, de az anyai szív már azelőtt megérezte az igazságot, mielőtt az igazság létrejött. Fiával meglévő pszichikai egysége miatt az intuitív érzése még azelőtt tudatta ezt vele, hogy Isten döntést hozott volna.

Ha átlagember módjára viselkedek, aki nem azonosítja magát a Legfelsőbb Akaratával, akkor azt mondom szívem legmélyéből, hogy Buddy eltávozása szörnyű kudarc volt. Vesztettünk az élet harcterén, ahol a léleknek minden pillanat egy lehetőség a teljesítésre, a felismerésre és a kinyilvánításra itt a földön. Mivel azonosultam vele, szívem legmélyéről sírtam és sírtam. Ami engem illet, egyaránt képes vagyok a legmagasabb és a legmélyebb állapotba kerülni. Mikor fizikai lényemben vagyok, szenvedek. Először azt mondtam: „Ez az én vereségem, az én vereségem, mivel annyira koncentráltam és annyira erőltettem, hogy megtartsam őt.” De spirituális szempontból nézve ez a vereség nem volt bukás. Mikor a Legfelsőbb Akaratával azonosulunk, érezzük, hogy az Ő Akarata a teljes Könyörület és a teljes Beteljesülés. Abban a pillanatban mindnyájan megadtuk magunkat a Legfelsőbb Akaratának, és Buddy elhagyta a fizikai világot. Anyja, testvére, ő és én, mindannyian eggyé váltunk a Legfelsőbb Akaratával, és azt mondtuk: „Legyen meg a Te Akaratod.”

Vajon miért nem adtuk meg magunkat az elején a Legfelsőbb Akaratának? Először is ebben a világban mi a fizikai dolgokkal azonosulunk. Ameddig csak lehet, megpróbáljuk birtokolni szeretteinket. Másodsorban úgy érezzük, talán Isten Akarata szerint való, hogy ő éljen, hogy lelke több belső tapasztalatot szerezzen a kinyilvánítás mezején. De a legmagasabb Énünk mindig egy a Legfelsőbbel, és onnan látjuk a végtelen Víziót, az örök Valóságot. Amikor egyek vagyunk a Legfelsőbbel, az örökkévalóságot teljesen sajátunknak érezzük. Buddy negyvenkét évig volt a földön, de a spirituális neve – Asim – azt jelenti: örök, határtalan, véget nem érő élet. Ez az az örök élet, amelyet a lélek birtokol és dédelget.

Mikor Buddyt a halála előtt láttam, ezt kérte: „Segíts élve kikerülnöm a kórházból.” „Természetesen minden rendben lesz” – válaszoltam. Ez nem az én hamis részvétem, hanem az őszinte érzésem volt, ez az érzés pedig a látomásom volt. Isten a teljes szeretet. Isten a teljes bölcsesség. Bár Isten döntése végleges, Ő mégis megváltoztathatja Akaratát, és másik döntést hozhat. Később, körülbelül három órával azután, hogy Buddy elhagyta testét, így szólt hozzám: „Élőbb vagyok, mint valaha.”

Van itt értelme ennek a szónak: élő? Azoknak az embereknek, akik nem hisznek Istenben, ez abszurd. Ők kinevetnek engem. De azok, aki már beléptek a belső világba, érzik, hogy Buddy most az örök Életben él. Negyvenkét évig földi, behatárolt élete volt. Ebben a negyvenkét évben sok-sok tapasztalaton ment keresztül, de a földi tapasztalatok elenyészők azokhoz képest, amelyeket most egy röpke pillanat alatt átél. Egyetlen tünékeny pillanat alatt ezer és millió élményt szerez a belső világban, és ezek a tapasztalatok boldoggá és elégedetté tesznek minket kívül-belül egyaránt. Mikor Buddy meghalt, fizikai anyám lelke eljött a lelkek birodalmából, és lelkét a vitális világba vitte. Ezután legközelebbi barátom, legnagyobb csodálóm, spirituális testvérem, Jyotish – ki három évvel ezelőtt eltávozott – eljött, és elvitte Buddyt pihenni egy nagyon magas rendű világba. Elmentem oda, hogy lássam őt. Nagyon boldog. Mellé ültem, és mit mondott? Azt állította: fizikai teste vacak volt. „Azt akartad, hogy ezzel a testtel maradjak?” Mit mondhattam én erre? „Vacak!” – mondta. Ezt a szót használta. Azt akarta, maradjak vele még egy darabig, és leültetett. Ezután mindenféle mennybéli vicceket meséltünk egymásnak, majd elárult nekem néhány titkot, melyeket tovább-adtam családtagjainak. Elmondhatok pár dolgot a hozzátartozói iránti törődéséről, de a legmélyebb titkokat nem árulhatom el. Azt üzente: az elkövetkező három hónapban a gyerekeknek többet kell enniük. Eljött hozzám az elmúlt éjszaka, és így szólt: „Ó, mondd el anyámnak és húgomnak, hogy mostantól nemcsak bennük, hanem értük leszek, értük, értük!”

Tegnap unokahúga, Holly megkérdezte: „A Mennyben fogyasztanak ételt?”

„Természetesen” – válaszoltam. Tudjátok, hogy itt a földön eszünk. A Mennyben, a vitális világban szintén táplálkozunk. Az étel persze különbözik a miénktől. Olyan, mint az apró, parányi cukor, melynek egészen szürke a színe. Körülbelül tizenhét éve egyik nővérem, aki nagyon szeretett, meghalt. Akkor először léptem abba a vitális világba, és ő adta nekem ezt az ételt. „Ezt nem tudom lenyelni – mondtam. – Olyan csontszerű az egész. Nem akarok csontot enni.” Ő nevetett, nevetett, és megetette velem. Éppen az elmúlt éjjel kínált meg Buddy ezzel az étellel. Vele volt anyám, a barátom és néhány barátja. Mindannyian együtt ültünk és vacsoráztunk. Azok, akik hisznek a belső életben, a spirituális életben, rögtön elhiszik, hogy ez a belső világ is valóságos világ.

Ott is beszélgetünk, eszünk, mindenfélét cselekszünk.

Később az egyik gyermek megkérdezett:

„Hogyan beszélhetnénk vele?” „Itt a földön nem számít, milyen messze vagyunk valakitől, felhívhatjuk telefonon. Ott a Mennyben másfajta telefon létezik, amin az emberekkel társaloghatunk” – feleltem. Ez a másmilyen „telefon” a lélek egységének képessége. Bárki – nemcsak az álmok országában vagy a szellem birodalmában, de a valóság eme világában is – kapcsolatba kerülhet eltávozott szeretteivel, mialatt meditál. De sajnos nem élünk ezzel a lehetőséggel. A fizikai részben élünk, és nem lépünk túl ennek korlátain. Ezért nem érzékeljük szeretteinket miután eltávoztak. Ám ha mélyen elmerülünk meditációnkban, közvetlenül a szemünk előtt, valóságosan láthatjuk őket.

Ebben a pillanatban Buddy lelke a hold világában van, ami az egyik legmagasabb rendű spirituális birodalom. Sok-sok világ van, de a holdnak ez a világa tele van örömmel, boldogsággal és nyugalommal. Hamarosan Buddy ismét velünk lesz. Néhány év múlva másmilyen testben láthatjuk őt, és elmondhatom majd, hogy Buddy lelke újra testet öltött. Mondtam neki, hogy anyja, húga, öccse, apja és minden közeli hozzátartozója látni szeretné. „Engem akarnak látni? Meg fognak kapni” – mondta. Így megkapják őt egy más alakban és egy másmilyen testben.


DR 25. 1968 őszén meghalt Sri Chinmoy egyik tanítványa, Virgil Gant. Közvetlenül tanítványa halála után, Sri Chinmoy a következő rögtönzött beszédet mondta a New York-i Centerben.

IV. rész: Élet és halál: a két elválaszthatatlan testvér

DR 26-27. A következő két aforizma-csokrot Sri Chinmoy 1962-ben, Indiában írt Az öröklét lélegzete című könyvéből válogattuk.

A halál

A halál természetes. Márpedig semmi nem lehet káros, ami természetes. A halál pihenő. A pihenés pedig álruhás erő egy következő kalandhoz.

Az emberi fejlődés jelenlegi fokán lehetetlenség lenne úrrá lenni a halálon. De a halálfélelem leküzdése nemcsak megvalósítható, hanem szükségszerű is.

A halál rendes körülmények között megmutatja, hogy a lélek, az adott helyzetben, ebben a testben kimerítette fejlődésének összes lehetőségét.

Mikor a lehetőség ereje veszít a lehetetlenség erejével szemben, azt nevezik halálnak.

A haszontalan élet szívélyes meghívás a halálba.

A halál a kötőjel az ember növekvő félelme és csökkenő életenergiája között.

Aki az élettel szemben a halált részesíti előnyben, annak csak föl kell másznia a fára. De aki az életet részesíti előnyben a halállal szemben, annak nem csak föl kell másznia, hanem újra le is kell jönnie, hogy Isten munkáját végezze.

Mikor a halál elér valakit, pszichikai lénye azt mondja: „Várj csak, halál, hadd lássam, mit is szeretnék elérni következő születésemben.” A halál erre így szól: „Ne haragudj, de nem a megfelelő személytől kérsz szívességet. Egyetlen másodperc késlekedés részemről hozzáadhat valami értékeset életed tapasztalatához.”

A halál azt mondja, hogy halhatatlan. Az ember elért eredményei erre azt mondják: „Halál, igazad van! De az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi örökre megvilágítjuk kebledet. És ennyi nem elég, mert mi benned, rajtad keresztül, és rajtad túl is ragyogunk.”

Az élet

Az élet szeretet.
A szeretet élet.
Az élet a szeretet által teljesíti be Istent.
A szeretet az életben teljesíti be Istent.

Az életnek van egy belső ajtaja. A törekvés megnyitja azt, a vágy bezárja. A törekvés belülről nyitja az ajtót, a vágy pedig kívülről csukja be.

Az életnek van egy belső lámpája, amit törekvésnek hívnak. Amikor a törekvésünket égve tartjuk, az Isten összes teremtménye felé közvetíti fénylő sugárzását.

Az életnek van egy belső Hangja. Ez a Hang a Legfelsőbb Fénye. Az élet oltalom, az élet tökéletesség, az élet beteljesedés, amikor megnyílunk a Legfelsőbb Fénye felé.

Isten benne van az Életben. De az Életnek rá kell ébrednie Jelenlétének Fényére, az Ő Transzcendentális Lábaira.

Az élet mindennapi megújulás. Mindennap újraszületik belső bizonyosságunk, hogy mindenki a Legfelsőbb kiválasztott eszköze, abból a célból, hogy feltárja és beteljesítse a végtelen Istenit itt a földön.

A kimenő életben nem találsz mást, mint bajt, szenvedést, nyomorúságot és csalódást. A beáramló életben a béke és a boldogság tengerét fedezed fel.

Ahhoz, hogy életünk megvilágosodhasson, tiszta gondolatokra van szükségünk. Minden egyes tiszta gondolatnak nagyobb az értéke, mint a világ összes gyémántjának. Isten Lélegzete ugyanis csak az ember tiszta gondolataiban lakozik.

Hogyan kezdjük el az élet belső útját? Azzal az egyszerű elképzeléssel, azzal a magától értetődő gondolattal, hogy Isten felismerése veleszületett jogunk. Honnan kezdjük? Innen, belülről. Mikor kezdjük? Most, mielőtt a következő másodperc megszületne.

Az élet mindig munkálkodik. Örökké aktív, dinamikus. Megpróbál segíteni a léleknek, hogy elvégezze a még befejezetlen feladatát, az isteni Küldetést. A léleknek szüksége van az élet segítségére, hogy teljesen kibontakoztassa önmagát. Az életnek a lélek támogatása kell, hogy beteljesítse magát mind fizikailag, mind spirituálisan.

A rágódás és a csüggedés a legnagyobb ellenség, mely az életben minden isteni inspirációt megöl. Soha többé ne rágódj, soha többé ne csüggedj el! Életed a rózsa szépségévé, a hajnal dalává, az alkony táncává válik.

A születés és a halál játszanak. Együtt játszanak. Játékuk a harmónia játéka. Mindig az élet végtelen keblén játsszák azt.

V. rész: Élet a halál után: a magasabb és alacsonyabb világok

Kérdés: A körülmények, melyek között egy személy meghalt, befolyásolják-e azt, hogy hova jut, miután a testét elhagyta?

Sri Chinmoy: Ez főleg az illető tudatállapotától függ, ezt pedig egész életének fokozatosan felhalmozódó teljesítménye határozza meg. Jó tanítványaim, ha a halál pillanatában rám tudnak gondolni, azonnal igen magas síkra kerülnek. Ha az anya meghal, miközben gyermekét védi, lelke felsőbb régióba kerül. Ha egy katona meghal, miközben hazáját védi a támadókkal szemben, szintén oda jut. Indiában volt idő, amikor férjük temetésén a feleségek bevetették magukat a halotti máglya lángjai közé. Az emberek azt mondhatják erre: ez öngyilkosság – rendben van, nevezzük annak. De ebben az esetben a feleségek nem kerülnek az alacsony, tudat nélküli világba, ahová rendszerint az öngyilkosok jutnak. Hihetetlen szeretetükért, és férjükkel való egységük jutalmaként Isten megáldotta e feleségek isteni tulajdonságait, és kegyet gyakorolva megengedte, hogy lelkük fejlettsége szerint abba a világba kerüljenek, amelybe halálukkor egyébként is kerültek volna. Ugyanakkor akadtak feleségek, akiket a törvények kényszerítettek erre. Ők félelemből, kiszolgáltatottságból, és nem a szeretet és egység érzésétől vezérelve emésztették el magukat. Az őket megillető bánásmód mégsem ugyanaz a belső világban, mint azoké, akik saját akaratukból lettek öngyilkosok. Ezek a feleségek lelkük állapota szerint, az őket amúgy is megillető helyekre kerültek. Ugyanakkor azok, akik tiszta örömmel, párjukkal egységben adták életüket, olyan erős kapcsolatot hoztak létre férjükkel, amely eljövendő életeikben is fennmarad.

Kérdés: Azt hallottam, hogy a rokonok és barátok könnyei az életből eltávozó léleknek nagy örömöt szereznek. Igaz ez?

Sri Chinmoy: Általában háromféle emberi lélek létezik: az első, amit közönséges, hétköznapi, felvilágosulatlan léleknek hívunk; a második a jóságos, de átlagos lélek; és végül a harmadik, a kimagasló, átlagon felüli lélek. Amikor egy átlagember meghal, körülnéz, melyik szeretett hozzátartozója sír utána. Ha azt látja, hogy senki sem, akkor nagyon elkeseredik, és ezt mondja magának: „Egész életemben különféle módon támogattam őket. Ezt a hálátlanságot!” Ezek az átlagos lelkek annyira kötődnek az övéikhez és a földhöz, hogy elcsüggednek, ha ebben az utolsó pillanatban szeretteik nem ismerik el eddigi szeretetüket és áldozatukat. Sőt még olyan felvilágosulatlan lelkek is akadnak, akikben gyűlölet és ellenséges indulatok is támadnak, ha rokonaik nem siratják meg őket, és – miután elhagyták a testüket – egy testetlen formában térnek vissza, hogy szeretteiket megrémítsék. Az elhunyt a legvisszataszítóbb formát öltheti magára, s ha gyerekek is vannak a családban, elsősorban őket ijesztgeti.

A második típusú ember segítőkész, aranyos és nagyon kedves volt családjához. Ő halála óráján azt érzi, hogy a szeretet és ragaszkodás köteléke örökké tart. Az ilyen ember nem akarja elhagyni a földi színteret. Úgy érzi, hogy egyedül ez a ragaszkodás képes fenntartani a kapcsolatot e világ és a másik világ között, így megpróbálja szeretteitől és barátaitól a legerősebb ragaszkodást, tartós vonzalmat és törődést kicsikarni. Ha azt látja, hogy szerettei és hozzátartozói semmi részvétet vagy sajnálatot nem mutatnak elvesztése miatt, hogy nem sírnak-rínak keservesen, akkor iszonyú fájdalom sújtja belső létében. Ekként érez: „Valami maradandót szeretnék itt létrehozni, de semmilyen segítséget nem kapok, sőt még családtagjaim együttműködésére sem számíthatok.” De az eltávozott lélek és a földi létben maradó lelkek között nem az úgynevezett emberi szeretet, nem az emberi ragaszkodás teremt örök, isteni kapcsolatot. A szeretet, a vonzalom, amely egymáshoz köti az emberi lényeket, soha nem tartós. Az csak olyan, mint a homokból font kötél. Egyedül az isteni szeretet juthat túl minden akadályon.

Most elérkeztünk az átlagon felüli, nagy lelkekhez, azaz a spirituális Mesterekhez. Mikor egy Mester elhagyja testét és azt látja, hogy a tanítványai keservesen sírnak elvesztése miatt, sajnálatot érez, mert a tanítványai eszerint nem ismerték őt fel egészében mint spirituális Mestert. Egy spirituális személy, aki felismerte Istent, minden síkon egyaránt él. Tudata a minden világot áthat. Így, ha tanítványai elkeseredetten sírnak, mert úgy érzik, többet nem láthatják, akkor Mesterüket az átlagember kategóriájába helyezik. Ez olyan, mint egy sértés. A Mester tudja, hogy megjelenik majd azon tanítványai előtt, akik őszintén imádkoznak hozzá, akik kitartóan meditálnak és őszintén törekednek. Tudja, hogy mindenkor vezetni, alakítani és formálni tudja majd őket. Pontosan tudja, hogy képes lesz eggyé válni velük, és ők is képesek lesznek erre. Így aztán természetesen elszomorodik, ha tanítványai ekként beszélnek: „Most elment a Mester, és nem halljuk többé, könyörgésünk hozzá hiábavaló, így semmi értelme imádkozni. Gyerünk, menjünk egy másik Mesterhez, vagy próbáljunk más eszközt találni spirituális fejlődésünkhöz”. A spirituális Mesterek tehát akkor éreznek sajnálatot, ha szeretteik sírnak vagy fájdalmas könnyeket hullajtanak értük, míg az átlagembereknek ez az öröm.

Igen, egy darabig a tanítványok sajnálatot érezhetnek, mert elvesztették Mesterüket, és nem fogják őt fizikai alakban látni. De ez a szomorúság nem maradhat tartós, mivel a lélek öröme, a lélek erős szeretete és mindent betöltő gondoskodása át kell hogy járja a tanítványokat, akik – lelkük Vezetőjének – őszintén elfogadták a Mestert.

Kérdés: Miért őrzik meg az emberek a testet pár óráig vagy akár néhány napig is, miután a lélek eltávozott belőle?

Sri Chinmoy: Mondhatod azért, mert a rokonok látni akarják a földi maradványokat. Sajnálatot éreznek, mert ez a test, ez a személy segített nekik vagy szerette őket, amíg élt. Az apa nem látja az anya lelkét életében, de látja testét, így ahhoz ragaszkodik. Ezért mikor meghal, ameddig csak lehet, meg akarja tartani. Pedig a lélek eltávozása után a test használhatatlanná válik. Az egész csak olyan, mint amikor egy öreg, piszkos ruhát a szemetesbe teszel. Ha egy átlagos lélekről van szó, akkor az a házban, az udvaron vagy valahol a közelben lebeg. Isten lehetőséget ad neki, hogy lássa, vajon a család valóban törődik-e vele, és a lélek is módot nyújt a családnak arra, hogy megmutassák, vajon igazán érdekli-e őket a halála. Pár órával ezután, általában tizenegy óra elteltével vagy akár többel is, a lélek eltávozik, és nem tér vissza többé.

Kérdés: Ha a keresőnek nem sikerült felismernie Istent földi tartózkodása során, lelke – miután elhagyta a testet – akarja-e Őt látni vagy felismerni?

Sri Chinmoy: Minden léleknek meg kell látnia Istent, mivel a lélek közvetlenül Istentől jött. Mikor a lélek elhagyja a testet, először a vitális világba, majd a mentális világba, később a pszichikai világba, végezetül pedig a lélek saját világába kerül. Itt egy időre megpihen. Ezután, mielőtt lejönne következő újraszületéséhez, a léleknek egy beszélgetése lesz Istennel. A Legfelsőbb elé kell állnia, és elmondania, mennyit teljesített előző életében. Ugyanakkor meg fogja látni következő testet öltésének lehetőségeit, és ígéreteket kell tennie a Legfelsőbbnek. A célokat és eszményeket, amelyeket a lélek szerepe céljaként a feltárás és manifesztálás világában kifejez, a Legfelsőbbnek jóvá kell hagynia. Van, amikor maga a Legfelsőbb mondja: „Ezt várom tőled. Próbáld meg ezt a kedvemért megvalósítani a földön.”

A lélek, mely látja Istent és beszélget vele, olyan, mint egy idegen számunkra, mivel legtöbbünk még nem látta a lelket a földön. Ha nincs szabad bejárásunk a lélekhez, ha nem halljuk a lélek hangját, és nem próbálunk meg hallgatni belső utasításaira, akkor teljes képtelenség Istent felismernünk. Miután elhagyta a testet, minden lélek ugyanúgy látja Istent, ahogy én látlak téged, mikor előtted állok. De egészen más az, ha valaki a fizikai létben, itt a földön ismeri fel Istent. Itt ugyanis a teljes tudat – a fizikai tudat és az egyéni tudat – beleolvad a végtelen Fénybe és Boldogságba. Mikor spirituális könyveket olvasunk vagy másokat hallgatunk, úgy érezhetjük, Isten a miénk. De a tudatos egységünk az valami más. Amikor tudatosan érezzük, hogy Isten egészen a miénk, akkor belső életünk, belső létünk minden pillanatában határtalan Békét érzünk. Beszélgethetünk, kívülről szemlélve izgatottak lehetünk, de belső életünkben a Béke, a Fény és Gyönyör tengere vagyunk. Amikor a Békének, a Fénynek és Örömnek ez a tengere behatol fizikai lényünkbe, fizikai tudatunkba, akkor belső isteniségünk megnyilvánulhat a földön. A Mennyben képtelenek vagyunk bármit is kinyilvánítani vagy felismerni. Ha a lélek nem ismeri fel Istent, mialatt a földön, a véges béklyójában van, akkor nem fogja Őt felismerni saját világában sem. A felismerés csak fizikai léten keresztül érhető el.

Kérdés: Guru, látunk téged, amikor elhagyjuk a testünket?

Sri Chinmoy: Ha igazi tanítványom vagy, akkor elkerülhetetlen, hogy láss engem, mikor elhagyod a testet. Ezt megígérem neked. Amennyiben valódi tanítványom vagy, akkor tudomásom és beleegyezésem nélkül nem halhatsz meg. Abban az órában majd közvetlenül előtted állok, és a diadalszekeremre veszlek. Arany-, ezüst- vagy bronzszekéren viszlek, majd meglátod. Ez egy olyan ígéret, amelyet a nagy spirituális Mesterek adnak. Eljönnek majd, és elviszik tanítványaik lelkét.

Kérdés: Látunk-e majd téged, miután elhagytad a testet?

Sri Chinmoy: Egy-két percig láthatsz engem egy álomban. A spirituális Mesterek, mikor elhagyják a testet, gyakran megnyitják tanítványaik harmadik szemét pár percre.

Kérdés: A halál után mindenki láthat majd téged a belső világban?

Sri Chinmoy: A lélek birodalma nagy kiterjedésű, hatalmas hely. A föld szintén óriási hely. Ha nem jöttél volna hozzám, nem láthatnálak. A belső világban egyik helyről a másikra költözöm. Ha valódi főhadiszállásom azon a síkon van, amelyiken a kérdéses személy tartózkodik, akkor természetesen lát majd engem. Lesznek ott emberek, akik igazán szeretnek engem, és őszintén hűek hozzám. Mi együtt fogunk lakni ugyanazon a síkon. De azok, akik nem törődnek velem, akik semmit nem tudnak rólam és így nincsenek kapcsolatban velem, nem láthatnak, kivéve, ha ez a Legfelsőbb kifejezett Akarata. Ezek az emberek majd másokat látnak, saját fejlettségi szintjüknek megfelelően. Azokkal fognak együtt lakni, akiket szerettek.

Kérdés: Egy barátom, egy hölgy, aki rendkívül spirituális volt, nemrég meghalt. Találkozik-e barátaival a Menny szépséges országában?

Sri Chinmoy: Ha a barátai is spirituálisak és magasan fejlettek voltak, természetesen megjelennek, és találkoznak vele, ha még a Mennyben tartózkodnak. Ám, ha barátai sokkal régebben elhagyták a testet, mint ő, akkor ki tudja, hol lehetnek most? Talán a Mennyben vannak, talán még a vitális síkon időznek, esetleg már emberként újraszülettek. De ha áthaladtak a vitális, mentális, és más világokon, ha most a Menny örömteli pihenését élvezik, és lelkük őrzi még a szerető érzést barátod iránt, akkor természetesen fogadják őt, és segítenek neki örömteli életet élvezni a Mennyben. Anyámról szeretnék mesélni, aki nagyon, nagyon spirituális nő volt. Mikor elhagyta a testet, egyik közeli rokonom álmában látta őt, amint barátai arany diadalszekéren fogadják. Mikor apám meghalt, egyik nagybácsim – aki távol a városban járt – látta, ahogy a másik nagybácsim és más emberek jönnek, és apámat egy aranyhajóra viszik. Sokan fogadták apámat és anyámat, mivel ők, valamint jó néhány barátunk és rokonunk egyaránt, nagyon spirituálisak voltak. Majdnem mindegyik vallásos és spirituális ember esetében eljönnek a rokonok. Könnyebb a spirituális embereknek eljönni, mivel nekik szinte szabad belépésük van ebbe a világba. Amikor átlagos emberek – akik nem igazán törekvők, nem spirituálisak – elhagyják a testet, nem kerülnek rögtön Istenhez. A vitális világban maradnak, és nagyon sokat szenvednek. Amikor egyik tanítványom apja meghalt, a vitális világba került, ahol nem bántak vele jól. Igen sok problémája akadt addig, amíg az egyik vitális lény meg nem kérdezte, hogy ismert-e életében valakit, aki vallásos vagy spirituális volt. Ezt felelte: „Igen, ismertem a leányom egyik barátját” – aki történetesen én voltam. Amint a nevem elhangzott, a vitális lények azonnal tudták, hogy kivel volt kapcsolatban, így azonnal elengedték őt. Így már képes volt elhagyni a vitális világot, a szenvedés világát, és egy nagyszerű, magasabb szintű világba távozhatott. Másik tanítványom apja, halálakor egy nagyon magas szintű világba került, de elégedetlen volt vele. Ő engem csak egyszer látott Kanadában, de akkor egész teste tetőtől talpig megremegett a kimondhatatlan örömtől. Így, miután elhagyta testét és nem volt elégedett a hellyel, amelyre került, lelke eljött hozzám, és azt mondta: „Egy magasabb szintű világba szeretnék kerülni.” Ekkor egyik barátomat, Jyotisht hívtam, hogy vigye magával arra a síkra, ahol ő él. Most igen boldog ebben a nagyon magas szintű világban. Néha meglátogat, hogy kifejezze legmélyebb örömét. Mikor legközelebb újraszületik, tudni fogok róla. A legvalószínűbb, hogy egy olasz családban születik újra, de ez teljesen a Legfelsőbb Akaratától függ. És egy kicsit az én beavatkozásomtól is, ha olyan helyre akar menni, amit én nem helyeslek. Néha a lelkek hibáznak, amikor következő újraszületésükről döntenek. Ha a lelkek szívemhez nagyon közel állnak, nem engedem, hogy ezt a hibát elkövessék. Ebben a pillanatban ahogy veled beszélek, belső rezgés érkezik tőle, miszerint az egyik tanítványcsaládba szeretne kerülni. Most először pillantott meg egy belső kapcsolatot. Ezelőtt egy olasz családba kívánkozott, de most, hogy hallotta, mit beszélek, azt az üzenetet küldi a belső világ csatornáin át, hogy az egyik tanítványcsaládba szeretne megszületni. Semmi sem tölt el minket nagyobb örömmel, mint magunk között tudni őt. És lássuk meg, mit tesz a másik apa, miután kicsit megpihent.

Kérdés: Képes a lélek tapasztalatokat gyűjteni abban a világban, ahova akkor kerül, miután elhagyta a testet?

Sri Chinmoy: Amint a lélek elhagyja a fizikai testet, a test az alkotóelemeire bomlik. A test a fizikai burokba kerül, az életenergia a vitális burokba, és az elme a megfelelő mentális síkra. A lélek keresztülhalad a finom fizikai, a vitális, a mentális, a pszichikai világon, és végezetül a lélek saját világán. Ahogy ezeken a síkokon végigvonul, a lélek magával viszi földi tapasztalatainak lényegét.

Különféle finom tapasztalatokat szerez ezeken a különböző síkokon, de ezek a tapasztalatok nem manifesztálódnak ezekben a világokban. Ha a lélek különféle tapasztalatokat szerez itt a földön, akkor a tapasztalatnak ma vagy holnap manifesztálódnia kell. A lélek bármely világban képes törekedni. A magasabb rendű világokban csak törekvése lesz, és ez a törekvés végül tapasztalattá válik. A törekvés maga egy tapasztalat. De a földön szerzett tapasztalat – amikor a lélek a szenvedést, vagy örömöt, vagy a világ munkálkodását szemléli – folyamatosan vezeti őt az Isteniség teljesebb manifesztálódása felé.

Kérdés: Azt mondtad, hogy a lélek a vitális szférába kerül, amikor a halál után elhagyja a testet. Mi az a vitális szféra?

Sri Chinmoy: A vitális szféra vagy régió egyszerűen egy világ, és ez a világ is bennünk van. Ahogy van fizikai világunk, ugyanúgy létezik vitális világunk, mentális világunk, pszichikai világunk, a lélek világa, és más világaink is vannak. Mikor befelé megyünk, a fizikai után közvetlenül a vitális világ következik. Az itteni életerő dolgozik bennünk mindennap. Néha fizikai tudatunk hatol be az életerőbe, máskor a vitális világ lép be a fizikaiba. Álmunkban nagyon gyakran belépünk a vitális világba. Amikor a lélek egyik tudati síkról a másikra vándorol – miután a fizikait elhagyta –, az első sík, amibe kerül, a vitális sík. Amikor a testet elhagyja a lélek, és az ember meghal, az első lépés a lélek vándorútján pihenőhelye felé a vitális világ. Néhány lélek szenved ott, míg mások nem. Ez olyan, mint ellátogatni egy új, idegen országba. Vannak olyan szerencsések, akik könnyen beilleszkednek az új ország lakosai közé, és azonnal megértik kultúrájukat, míg mások kevésbé szerencsések.

Az a vitális, amit a fizikai síkon testesítünk meg, valami stabil. Fizikai szemünkkel nem látjuk a vitálist, de érzékeinkkel, belső érzékenységünkkel érezni tudjuk. Ugyanakkor emberi szemünkkel itt a földön valójában láthatjuk a vitális mozgást és aktivitást. Ez a vitális fel tudja venni, és magára is öltötte egy finom test valódi formáját. Mikor a lélek elhagyja a testet, és a test megszűnik működni, ez a forma alaktalanná válik, a vitális alak, amivel életünk során rendelkeztünk, bekerül a vitális burokba. A vitális, melynek alakja volt, bekerül az alak nélküli vitálisba. Ott megpihen vagy szétbomlik, mialatt a lélek visszatér saját hazájába.

Kérdés: Milyen a vitális világ?

Sri Chinmoy: A fizikai világ után következő vitális világban hihetetlen káosz, nyugtalanság, bizonytalanság, homály, elégedetlenség, és a tökéletlenség tudata van. Mindamellett egy félelmetes hatalom működik minden itteni erőben és erőn keresztül. Ezen a világon halad keresztül a lélek, amikor a fizikai világba jön a születés előtt, és a halál után, mikor a magasabb síkokba tér vissza. A vitális világ rendkívül kaotikus. Ha oda kerülsz, rengeteg torz és deformált dolgot látsz majd, mintha egy ciklon söpört volna végig rajta. Ebben a vitális világban a keresztülhaladó lények rendszerint boldogtalanok. Csak akkor lesznek boldogok, amikor túljutottak ezen, és egy magasabb világba kerültek, ahol tudatos vágy és felfelé irányuló törekvés érzékelhető.

Kérdés: A pokol valóságos hely a vitális világban, vagy csak a tudat állapota?

Sri Chinmoy: Fizikai-mentális síkon a pokol egy létező hely. Ez egy olyan hely, amely a lélek tapasztalatszerzését szolgálja. Ha helytelen életet élsz, oda kell kerülnöd. Ott valódi szenvedés van, elképzelhetetlen gyötrelem. Különösen az öngyilkosok szenvedése keserves és gyötrelmes. Ez végtelenül rosszabb, mint olajban elevenen megsülni. A kínszenvedés, melyen az öngyilkosok keresztülmennek a finom fizikai és finom vitális világban, elképzelhetetlen, elviselhetetlen. Hosszú ideig nem születhetnek újra. Sőt, miután sok éven át pokolian szenvedtek a vitális világban és végre újraszületnek, sérültek, vakok, bénák, Down kórosok, és effélék lesznek. Ráadásul ez nem csak egy újraszületésre szól. Ha nem nyernek bocsánatot egy spirituális Mestertől vagy Isten Kegyelmétől, akkor ez még így megy jó néhány újraszületésen keresztül. Mindezeken felül, elejétől fogva zavart okoznak a családnak, melybe beleszületnek. Ha egy öngyilkos újraszületik és elmebeteg lesz, akkor komoly gondot okoz az egész családnak. Ezenkívül ezek a lelkek gyakran saját rossz karmájukat növelik, mivel ugyanazon az úton haladnak, és nem változnak. De ha ott van Isten Kegyelme, vagy közbenjár értük egy spirituális Mester, a lélek segítséget fog kapni.

Tehát amikor a durva fizikai tudatban vagy test-tudatban élünk, a pokol valóságos hely. De a legmagasabb spirituális szinten tudnunk kell, hogy a pokol, csakúgy, mint a Mennyország, egy tudati sík. Mind a Mennyország, mind a pokol az elmében kezdődik. Abban a pillanatban, amikor valami jóra gondolunk, amikor imádkozunk, meditálunk, és megpróbáljuk felajánlani a meditációból és imádságból nyert belső fényt, a Mennyországban kezdünk élni. Abban a másodpercben, amikor gonosznak gondolunk, bírálunk valakit, amikor helytelen gondolatokat táplálunk a másik ember iránt, a pokolba kerülünk. Mi hozzuk létre a Mennyországot, és mi hozzuk létre a poklot. Isteni gondolatainkkal hozzuk létre a Mennyországot, rossz, buta, istentelen gondolatainkkal teremtjük a poklot magunkban. Mennyország és pokol egyaránt a tudat állapotai mélyen önmagunkban. Mikor magunkba szállunk, látjuk, hogy a teljes univerzum bennünk van. Fizikai testünkben található a finom test, és a finom testben, a szívben találjuk meg a lélek létét. Ekkor, ha onnan mélyre, legbelülre megyünk, megpillanthatjuk a teljes univerzumot.

VI. rész: Újraszületés - a nagy zarándoklat

Kérdés: Mi az újraszületés célja?

Sri Chinmoy: A földön egyetlen élet alatt nem tehetünk meg mindent. Ha a vágyak világában maradunk, sohasem leszünk képesek beteljesíteni önmagunkat. Gyermekként milliónyi vágyunk van, és még hetvenévesen is boldogtalannak érezzük magunkat ha látjuk, hogy egy közülük nem teljesült. Minél több óhajunk teljesül, annál több jelentkezik. Akarunk egy házat, majd kettőt, egy kocsit, majd kettőt és így tovább. Ennek soha sincs vége. Amikor kívánságaink teljesülnek, rájövünk még mindig elégedetlenek vagyunk. Mindig egy másik, egy hatalmasabb vágynak válunk áldozatává.

De ha számunkra Isten a legdrágább, akkor gondolod, Ő megengedi, hogy beteljesületlenek maradjunk? Nem! Isten valódi célja minden egyes teremtménye, és rajtunk keresztül Önmaga beteljesítése. Azt akarja, hogy újra és újra visszatérjünk, és teljesítsük vágyainkat. Ha valaki ég a vágytól, hogy ebben az életében milliomos legyen, és útja végén látja, hogy nem lett az, ekkor, ha szándéka valóban eltökélt, visszatér ismét egészen addig, míg valóban milliomos nem lesz. De amikor dúsgazdaggá válik, meglátja majd, hogy bizonyos értelemben továbbra is koldus maradt. Elméjében nem lesz béke. Ám ha belép a törekvés világába, talán nem lesz pénze, de elméjében béke lesz, és ez a valódi gazdagság.

Ha végigtekintünk vágyainkon, egy vég nélküli felvonulást szemlélünk. De ha a törekvésre tekintünk, látjuk a teljességet, belépünk a teljességbe, és végezetül mi magunk leszünk a teljesség. Tudjuk, ha képesek vagyunk Istent felismerni, Istenben mindent megtalálunk, hiszen minden Istenben létezik. Így végül elhagyjuk a vágyak világát, és belépünk a törekvés világába. Ott vágyainkat lecsökkentjük, többet gondolunk a Békére, az Üdvösségre és az isteni Szeretetre. Ahhoz, hogy parányi Békéhez, egy cseppnyi nektárhoz jussunk, hosszú évekre van szükség. De a spirituális személy kész korlátlan ideig várni arra, hogy Isten Órája törekvését beteljesítse. Igyekezete, hogy elérje ezt a Békét, Fényt és Boldogságot, nem vész kárba.

Ha az a célunk, hogy belépjünk a Legmagasabba, a Végtelenbe, az Örökkévalóba, a Halhatatlanba, akkor ehhez természetesen rövid életünk kevés lesz. Ugyanakkor Isten nem hagyja, hogy beteljesületlenek maradjunk. Következő újraszületésünkben folytatjuk utunkat. Örök utazók vagyunk. Vándorlásunk egészen addig tart, míg Célunkat el nem érjük. Ez a tökéletesség a célja minden keresőnek. Megpróbáljuk tökéletesíteni önmagunkat egy tökéletlen világban. Ezt a teljes tökéletességet nem érhetjük el egy élet alatt.

Törekvésen és fejlődésen keresztül bontakoztatja ki a lélek a Legmagasabb felismerésének és az Isteni manifesztálásának lehetőségét. Először a fizikainak, a bennünk lévő emberinek kell törekednie, hogy eggyé váljon a bennünk lévő Istenivel, a lélekkel. Most még a test nem hallgat a lélek parancsaira; mondhatjuk úgy is, hogy a fizikai elme fellázad. A fizikai elme működése elleplezi a lélek isteni célját, és a lélek nem tud előtérbe jutni. A fejlődés jelenlegi szintjén a legtöbb ember nem tudatos, nem tudja, mit akar a lélek, vagy mire van szüksége. Csupán vágyaik vannak, eredményességük felőli kétségeik, így erőlködnek, feszültek és idegesek. Mindezek a dolgok a vitális részből vagy az egóból származnak, ugyanakkor, ha a lélek tudatosságával cselekszünk, mindig teljes örömöt érzünk. Időnként hallhatjuk a lélek utasításait vagy a lelkiismeretünk üzenetét, mégsem cselekszünk vagy beszélünk helyesen, mert gyengék vagyunk. A fizikai elménk gyenge. Ha azonban elménkkel elkezdünk törekedni, majd túllépve elménken a lélek felé igyekszünk, képesek leszünk könnyedén meghallani a lélek parancsait, és engedelmeskedni nekik.

Eljön a nap, amikor a lélek gyakorolni fogja isteni tulajdonságait, és önmaga felfedezésére készteti a testet, az elmét és a szívet. A fizikai rész és a vitalitás tudatosan hallgatni akarnak majd a lélekre, aki irányítójuk és vezetőjük lesz. Ekkor halhatatlan természetünk, örök életünk lesz itt a fizikaiban, mert lelkünk tökéletesen és elválaszthatatlanul eggyé válik az Istenivel, itt a földön. Akkor fel kell ajánlanunk kincseinket, belső gazdagságunkat az egész világnak, és ki kell nyilvánítanunk lelkünk rejtett képességeit.

Nagyon gyakran megtörténik, hogy a felismerés már egyetlen élet alatt létrejön, de kinyilvánításához a léleknek újra és újra le kell jönnie a földre. Addig, amíg fel nem fedjük és nem manifesztáljuk a legmagasabb rendű Istenit magunkban, a játszmánknak nincs vége. Szerepünket nem fejeztük be a kozmikus Drámában, így újra és újra le kell jönnünk a földre. De majd egyszer a fejlődés menetében, egy inkarnációban a lélek teljesen felismeri és kinyilatkoztatja az Istenit a fizikaiban és a fizikain keresztül.

Kérdés: Az újraszületéssel járó fejlődés eredményeképpen végül az egész világ jobbá válik?

Sri Chinmoy: A világ tudatosan vagy tudat alatt állandóan alakul, fejlődik. Ez olyan, mint egy apró mag, mely csemetévé sarjad, majd fává terebélyesedik. A világ is így fejlődik. Volt idő, amikor az ásványok világában voltunk, később a növényvilágban, majd az állatok között. Most emberek vagyunk, de ha igazán őszintén magunkba nézünk, láthatjuk, hogy – bár tudatos, igen fejlett agyunk van – még nem szabadultunk meg állati hajlamainktól és tulajdonságainktól. Még félig-meddig állatok vagyunk, civakodunk, verekszünk, harcolunk. De eljön majd a nap, amikor isteni emberek lesznek a földön. Ugyanúgy látjuk majd őket, mint ahogyan most egymást.

Kérdés: Egy spirituális Mester (amilyen te is vagy) a reinkarnáció létezéséről hogyan győzhet meg másokat, olyanokat, akik nem hisznek az újraszületésben?

Sri Chinmoy: Ha valaki megkérne, hogy győzzem meg, hogy voltak korábbi életei – még ha nem is hisz az újraszületésben –, képes lennék ezt bebizonyítani. Megkérném, hogy pár percet meditáljon velem, eggyé válnék vele, és előhoznám előző életének emlékképeit. Olyan mértékben hoznám felszínre elmúlt cselekedeteinek emlékét, hogy eleven, valós élményként jelenne meg neki, mi volt az elmúlt életében. Elég sokszor megtettem ezt New Yorkban. Néha helyesebb eltitkolni az előző életeket, és ilyenkor nem is mondom el ezeket.

Egyik legodaadóbb tanítványom egyszer előző életéről faggatott. Elmeséltem neki, hogy előző életében tengerész volt Japánban. Azt mondtam, menjen legbelülre, hogy lássa ezt. Még be sem fejeztem mondatomat, máris önmaga elé idézte múltját és látta, hogy tengerész volt. De azok esetében, akik fennhéjázók, azoknál, akik nem hisznek nekem, amikor az újraszületésről beszélek, meg kell fontolnunk, vajon megéri-e meggyőzni őket múltjukról. Ha elégedettek saját elképzelésükkel, miszerint nincs újraszületés, hagyjuk őket meg hitükben. Végül is ki veszíthet ezen?

Egyszer egy fiatal fiú, aki nem volt tanítványom, megkérdezett előző életéről. Elmondtam neki, hogy Németországban élt, és repülőgép-szerencsétlenségben halt meg. Erre azonnal közölte, hogy hároméves kora óta nagy csodálója Hitlernek. Német könyveket és német verseket olvasott gyermekkorától kezdve. De ez az információ egyáltalán nem segítette őt spirituálisan. Kíváncsi volt, és én kíváncsiságát elégítettem ki, nem spiritualitását. Így legtöbb esetben inkább nem tárom fel az érdeklődőnek előző életét.

Kérdés: Ha valaki megfelelően él, és eléri a Nirvánát, ez azt jelenti, hogy többet nem születik újra?

Sri Chinmoy: Az újraszületés törvénye nem az, hogy ha valaki jól cselekszik, Istennek tetszően munkálkodik, akkor nem jön vissza, ha pedig valaki rosszat tesz, helytelen dolgokat cselekszik, akkor vissza kell térnie. Nem! Mindenki visszajön a földre, de annak, aki jó dolgokat tett, természetesen jobb élete lesz a következő inkarnációjában, mint annak, aki rosszat tett.

A Nirvána a tagadás ösvénye. Azok, akik a Nirvána útját járják, az örök Üdvösségben akarnak időzni, amit semmivé válásnak is nevezhetünk. De ne használjuk a „semmivé válás” kifejezést, mert ez inkább az örök Boldogság üdvözült állapota. Ezek az emberek nem akarnak újraszületni. Amikor belépnek a Nirvánába, útjuk véget ér. A lélek úgy érzi, hogy nem akar tovább gyalogolni vagy futni, nem akar részt venni többé a földi tevékenységekben. Senki nem kényszerítheti újraszületésre a lelket, kivéve a Legfelsőbbet. Bár a Legfelsőbbnek megvan a hatalma arra, hogy a lelket kényszerítse, mégsem teszi ezt. A Legfelsőbb semmire nem kényszerít senkit.

De léteznek olyan lelkek, akik tudatosan részt akarnak vállalni a *Lilá*ban, azaz az isteni Játékban. Ők tudják: azoknak, akik Istent a földön akarják szolgálni, valóban nélkülözhetetlen az újraszületés. A földön kell felismerni Istent, más bolygón vagy síkon semmilyen felismerés nem jöhet létre. Majd a felismerést követően, az illető ígéretet tesz, hogy visszajön. Szvámi Vivékánanda és Sri Rámakrisna azt mondták: ha csak egy olyan ember is marad a földön, aki nem ismerte fel Istent, akkor ők készek visszajönni. Ez az én esetemben is így van: eljövök, ha szolgálatára tudok lenni az emberiségben lakozó Legfelsőbbnek.

Kérdés: Újraszülethet a lélek a halál után egy másik világban?

Sri Chinmoy: A lélek, amely belépett egy emberi testbe, nem ölthet testet egy másik világban. A lélek keresztülmehet más síkokon, a fizikain, vitálison, mentálison és pszichikain. Amint elhagyja a testet, keresztül is megy ezeken, saját birodalma felé haladva. De ezekben a világokban nem születik újra. A lélek csak áthalad ezeken a helyeken, melyek felfedező útjának részei. Meglátogatja ezeket a síkokat, de ott nem ölt testet. Ezt egyedül a fizikai világban, a földön teszi meg. Itt kell a léleknek kinyilvánítania isteniségét.

Hét magasabb és hét alacsonyabb rendű világ van; alvás vagy meditáció alatt ezekben a régiókban utazik mindenki lelke. Keresztülmehet egyiken a másik után, és a legmagasabb világba juthat, vagy pedig alacsonyabb rendű síkokon mehet át. Egy átlagos ember képtelen a lelket látni vagy a lélek mozgásait érezni, de egy nagyszerű spirituális törekvő vagy spirituális Mester tudhatja, mit tesz a lélek, és mely síkon tartózkodik. De az újraszületés egyedül ezen a földön, ebben a világban jöhet létre.

Kérdés: Újraszületéshez a léleknek mindig szüksége van fizikai szülőkre?

Sri Chinmoy: Jelenleg a fizikai testnek fizikai szülőktől kell származnia. Eljön majd a nap – a legtöbb spirituális tekintély szerint –, amikor a lélek fizikai testbe hozatalához nem lesz szükség szülőkre. A lélek ragyogó testtel jön majd a világra, a születés okkult síkon megy végbe. A világ fokozatosan efelé halad.

Kérdés: Olvastam, hogy amikor a lélek a földön újra testet ölt, az olyan, mintha csatatérre kerülne. Igaz ez?

Sri Chinmoy: Mindig, mikor visszatérünk a kinyilvánítás mezejére és belépünk a világba, ez valóban olyan, mintha ütközetre készülnénk. Itt a spirituális keresőnek, az isteni harcosnak küzdenie kell a félelem, a kétség, a nyugtalanság, az aggódás, a behatároltság, a szolgaság és a legádázabb ellenfél, a halál ellen. A lélek állandóan küzd a tudatlanság ellen, márpedig a halál a tudatlanság gyermeke. Harcol, és vagy elveszti a csatát és meghal, vagy leigázza mindezeket a tökéletlenségeket és negatív erőket, és győzedelmesen visszatér Istenhez.

Kérdés: Amikor a lélek egy új testbe születik, mi történik a spirituális szívvel? Szintén egyik életből a másikba vándorol, mint a lélek?

Sri Chinmoy: Amikor a lélek elhagyja a testet, a test, az elme, a vitalitás és a szív leglényegesebb tapasztalatait – melyet ebben az életben szerzett – magával viszi. De amikor a lelkek világába kerül, már nincs vele a szív, a vitalitás vagy az elme. Amikor a lélek – vagy mondhatjuk úgy is, a pszichikai lény, vagy Purusa – újraszületik egy új testben, ugyanaz marad, mindazonáltal magával hozza előző életéből az elért felismerést és a tapasztalatokat. Viszont egy új szívet, új elmét, új vitalitást és új testet fogad el.

Kérdés: Amikor egy gyermek egy családban újraszületik, lehetséges, hogy lelke kevésbé fejlett, mint a szülőké?

Sri Chinmoy: Néha a szülők sokkal fejletlenebbek a gyereknél, máskor pedig fejlettebbek. A gyermek szépen növekszik és fejlődik, ha a szülők (úgy, mint a külső világban, ahol megpróbálják gyermeküket okossá és műveltté tenni) a belső világban imádkoznak és meditálnak gyermekük érdekében.

Kérdés: A lélek megválaszthatja a környezetet, ahová újraszületik, vagy a testet, amit felölt?

Sri Chinmoy: Ezeket senki nem írja elő a léleknek. Maga választ, de azt a Legfelsőbbnek jóvá kell hagynia. A lélek, mialatt a fa csúcsán üldögél, azt érzi, ha lejön a földre, képes lesz felismerni önmagát. De ahogy már te is tudod, a világ tele van tökéletlenséggel és korlátokkal. Amikor a lélek a fa alját megérinti, érzi, hogy az tele van sötét, gonosz erőkkel, melyek megpróbálják őt foglyul ejteni és elpusztítani. Ezért néha a lélek úgy érzi, hogy a választott környezet számára ártalmas, és elhagyja a testet.

Kérdés: Tudnál segíteni abban, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elhagyjam a testet, és egy olyan magaslaton szülessek újra, ahol hideg az éghajlat, nagy a köd és sok a hó?

Sri Chinmoy: Megvan a képességem, hogy megtegyem, amit kérsz tőlem. De ha a Legfelsőbb elé állnék kéréseddel, kinevetne, és azt mondaná: „Milyen tanítványod van neked? Hiszen csak most kezdte el nyitogatni a szemét, és máris újra be akarja csukni?” Az időjárásnak, az éghajlatnak nincsen semmi szerepe az Isten-felismerésben. Sri Ramana Maharsi és Sri Aurobindo Dél-Indiában éltek, ahol nagy forróság uralkodik, ez mégsem akadályozta meg őket az Isten-felismerésben. Sok törekvő él fenn magasan a Himalája barlangjaiban, az örök hó világában, akik nem tudták felismerni Istent. Az időjárás, a klíma ebben nem játszik szerepet. A törekvés belső hője az, ami képes elhozni az Isten-felismerést, nem a külső időjárási tényezők.

Tagore, legnagyobb költőnk naponta hat-nyolc verset írt. Egyszer az jutott eszébe, ha visszavonulna egy magányos helyre, sokkal jobb verseket írna. Ezért elhagyta otthonát, és elvonult a hegyekbe egy elhagyatott helyre. Ott pedig képtelen volt akár egyetlen verset is írni. Felfedezte, hogy nem a környezet a legfontosabb, hanem a belső ihlet.

Isten választotta jelenlegi életed körülményeit, azt, amiben élsz. Ez olyan, mint egy színjáték. A színpad áll, a függönyt felhúzták, hogy szereped eljátszd, és a spirituális ösvényen előrehaladj. Fejlődésed szempontjából a legjobb lehetőség jelenlegi helyzeted. Most elhagynád a testet és következő újraszületésedben egy új testbe költöznél, mert úgy gondolod, így olyan környezetet találhatsz, ami jobban megfelel neked. De tévedsz. Az az élet rosszabb lenne a jelenleginél, mivel te választottad, míg ezt az életedet Isten döntésének köszönheted.

Ha jelen életed múltbéli cselekedetei zavarnak, akkor elmondom neked, hogyan vélekedek erről: Ami a múlt, az elmúlt. Bármi, amit pár évvel ezelőtt vagy csak tegnap tettél, ne érdekeljen. A múlt nem fontos. Az fogja előmozdítani fejlődésed, amit mostantól teszel. Van egy testet öltött spirituális Mestered, hogy segítsen neked. A jelen és a jelenbe belefolyó jövő képes téged megszabadítani.

Kérdés: Szenvedéseink oka a jelenlegi és előző életeinkből származó rossz karmában keresendő?

Sri Chinmoy: Nem feltétlenül. Néha szenvedünk, bár semmi rosszat nem tettünk, mert lelkünk a szenvedés tapasztalatát akarja átélni. Lelkünk a fájdalom mélyére akar hatolni, hogy megtudja, mi a fájdalom. Képzeljük el, hogy egy nagyon spirituális személy szükségesnek érzi, hogy megverjen valakit. Mit csinál? Azonnal belép abba, akit ver, és eggyé válik vele. A tapasztalat ereje (ahogyan ezt átéli) sokkal nagyobb, mint a megvert személyé.

Sokszor teszünk rosszat, aminek következménye előbb vagy utóbb elér bennünket. De időnként úgy adódik, hogy a kozmikus erőktől szenvedünk. Néha őszinte, nagyon odaadó szülőknek olyan gyermekei vannak, akik egyáltalán nem spirituálisak, hanem istentelenek és értéktelenek. Most azt mondod, talán előző életükben a szülők sem voltak spirituálisak, és sok gonoszságot cselekedtek. Néhány esetben a szülők valóban rosszak voltak korábbi életükben, de más esetekben ez talán nem igaz. Előfordul, hogy őszinte keresők a világban működő rosszindulatú, állatias erők áldozatául esnek. Amikor ezek az istentelen, ellenséges erők, amelyek körülöttünk lebegnek, megvadult elefántként támadnak, vagy egy emberbe költöznek, akkor szenvedünk. Olyan ez, mint amikor körülöttünk az állatok verekednek, marakodnak és egymást pusztítják. Egy megvadult elefántnak nem számít, hogy milyen kedves és őszinte vagy, egyszerűen eltipor. Soha nem tudhatod, hogy ezek a fenevadak mikor vesznek körül. Így amikor egy őszinte kereső szenved, sohasem lehetünk biztosak abban, hogy ennek oka előző életének vétkeiben keresendő.

Ha mindig a spirituális életet követjük, akkor állandóan az isteni Hatalom mezejében vagyunk, ami olyan, mint egy erőd. Az erődítményben Isten oltalmát élvezzük. Amikor a rossz, istentelen erők támadni próbálnak, az isteni Kegyelem útjukat állja. A spirituális emberek igyekeznek mindig tudatában lenni Isten Könyörületének, Áldásának és Fényének, mert tudják, hogy bár nem ártottak senkinek, az istentelen erők megtámadhatják őket. És amikor rosszat cselekszenek, azonnal tudják, hogy van valaki, aki megbocsát nekik, aki megvédi őket, aki felemeli tudatukat, és ez nem más, mint a Belső Vezetőjük, azaz Isten.

Kérdés: Meg tudnád magyarázni, miként érvényesül a karma törvénye ebben vagy a következő életünkben?

Sri Chinmoy: A múltat magunkban hordozzuk. Lelkünk az állandóan áramló időfolyamban vándorol. „Miként vetsz, úgy aratsz.” Ha valami rosszat tettünk, tudnunk kell, hogy ma vagy holnap, a fizikai világban vagy a belső világban, annak következménye lesz. Ha állandóan lopok, előbb-utóbb elfognak, és börtönbe zárnak. Talán ma még nem, de egy napon biztosan. Ha jót cselekszem, ha imádkozom, meditálok és isteni életet élek, annak is meglesz az eredménye. Előfordul, hogy valaki rosszul viselkedik, mégis mindent megkap és dúskál a földi javakban. De ő talán az előző életében valami rendkívüli tettet hajtott végre, és most jó cselekedetének áldását élvezi, míg rossz tettének gyümölcse még nem érett be. Ám élete alkonyán vagy következő életében biztosan megbűnhődik.

Átlagos, nem törekvő emberek esetében elkerülhetetlenül szükséges a karmikus ítélet. A karma törvénye mindig fogva tartja, s mint egy kígyó, körültekeredik rajta. Meg kell a vámot és az adót fizetnie, mert a karma törvénye könyörtelen. De, van valami, amit úgy hívnak: Isteni Kegyelem. Tudatlan voltam, néhány dolgot rosszul tettem, de ha keserű könnyeket hullajtok és bocsánatért sírok, akkor természetesen Isten Könyörülete rám mosolyog. Amikor valaki spirituális életet kezd élni, könnyen elveszítheti karmáját, amennyiben ez az Isteni Akarat érvényesül egy spirituális Mester közvetítésével. Isten végtelen Kegyelme megszüntetheti rossz karmájának következményeit, és meggyorsíthatja jó karmájának beérését. Ha egy kereső nemcsak kívánja a spirituális életet, hanem őszintén, mindennap gyakorolja, akkor úrrá lesz a karma törvényén, mivel Isten határtalan Kegyével feltétlenül elárasztja odaadó fejét és szívét. Persze nem tehetek állandóan istentelen dolgot, azt gondolva, Ő úgyis mindig megbocsát nekem. Nem! De ha Isten látja, amint egy lélekteli kiáltás belülről a felszínre tör, ha tapasztalja őszinte törekvésem és érzi, hogy szabadulni akarok a tudatlanság hálójából, akkor nemcsak megbocsát, de a szükséges erőt is megadja ahhoz, hogy ugyanazt a hibát még egyszer ne kövessem el.

Mikor következő újraszületésünkben visszatérünk, utazásunkat – természetesen – előző karmánknak megfelelően kell hogy folytassuk. Ha nagyon sok rossz dolgot cselekedtünk, nem várhatjuk, hogy soron levő újraszületésünkben felismerjük a legmagasabb rendű Igazságot. De ha Isten Kegyelme eláraszt minket, könnyedén megsemmisíthetjük életünk rossz cselekedeteit.

Kérdés: Ha egy tanítvány nem ismeri fel Istent Guruja életében, miként tud segíteni neki Mestere, ha következő életében nem lesz másik élő Guru, akin keresztül munkálkodhatna?

Sri Chinmoy: A Gurunak nincs szüksége másik Gurura, akin keresztül munkálkodhat. Négyezer évvel ezelőtt voltak tanítványai az Úr Krisnának, amikor még valójában a földön volt, és még most is vannak tanítványai, akik más Mestert nem fogadtak el. Például akik olyan családban születtek újra, amelyben Krisna útját követték, így Krisna megszabadította őket a maga módján. Ez más nagy Mestereknél is ugyanígy van. Rámakrisna nagyon sok tanítványa visszatért a földre. Nem mentek más Guruhoz, most mégis boldogok. Ám ha mégis más Mestert akartak volna, Rámakrisna természetesen megmondta volna nekik, hogy kihez menjenek. Néhány nagy Mester tanítványai más Gurut fogadtak el. Néhányan tanítványaim közül az Úr Krisnával voltak.

Visszatérve a kérdésre: hogyan segíthet egy spirituális Mester tanítványainak – miután elhagyta testét –, ha azok nem mennek más Guruhoz? Tudatos akaratával, lelkének akaratával képes erre. Itt vagyok a földön, de nem Angliában vagy Puerto Ricóban, tudatos akaratommal mégis hajnali két óra után az összes ottani tanítványomra koncentrálok. Pár másodperces koncentráció elegendő lenne, de én ennél hosszabban csinálom, hogy tudjam, mit is tesz, és milyen messze ment a lélek. Így, mialatt a fizikai testében marad – ami egy valódi kötelék –, a spirituális Mester képes tanítványainak segíteni a világ legkülönbözőbb részein. Amikor elhagyja a testet, teljesen szabad. A spirituális Mester a lélek Fényén vagy Akaraterején keresztül munkálkodik. A lélek Fényét a tudat bármely szintjéről képes felajánlani, a legmagasabbtól egészen a földi szintig. Így a magasabb világokból a Mester könnyedén kapcsolatot teremthet a tanítvány törekvő lelkével, és a tanítvány reagálhat a Mester Fényére. Ily módon a Mester képes segíteni, és kell is hogy segítsen tanítványain.

Amikor a Mester valódi tanítványaként, igaz tanítványként elfogad valakit, ígéretet tesz Istennek, a Legfelsőbbnek és a tanítványa lelkének, hogy örökké felelős lesz érte. Sokan, nagyon sokan vannak (százezrek), akik a mi ösvényünkre lépnek, velünk maradnak talán tíz, húsz, harminc, sőt akár negyven évig, de igazán soha nem fogadnak el minket. Amikor egy Mester elhagyja a testet, ezekért az úgynevezett tanítványokért nem felelős, és sorsukra hagyja őket.

Most mondhatja valaki: „Hogyan lehetséges, hogy eljöttünk a Centerbe, és te nem fogadtál el minket valódi tanítványodként?” Ennek egyszerű az oka: nem fogadtok el engem teljes szívvel. Csak az tekinthető igaz tanítványnak, aki a mi ösvényünket valóban elfogadta. Az elfogadásnak kölcsönösnek kell lennie, azt senki sem erőltetheti. A mindennapi szülők az akaratukat ráerőltethetik gyerekükre, de spirituális szülők erre képtelenek.

Külsőleg, személyesen nem mondtam el minden igaz tanítványomnak, de belsőleg tudattam velük, és egészen biztosak lehetnek benne, ha elhagyom a testet, nem lesznek elveszettek. Soha nem hagyom őket magukra, sem ebben az életükben, sem jövő életeikben. Igaz tanítványaim, akik sajátjukként fogadtak el, s akiket sajátomként elfogadtam, kiteljesednek és elérik a felismerést ebben vagy a következő életükben, de legfeljebb néhány inkarnáció után. Egyes tanítványaimnak húsz vagy még több újraszületésük is szükséges, mivel nagyon lassú volt az indulásuk. Egyeseknek, akik az első vagy második emberi születésükben kerültek hozzám, száz inkarnációra is szükségük lehet. Az első vagy második emberi élet félig-meddig állati inkarnáció. Ekkor még túlsúlyban vannak az állatra jellemző vonások. Hogyan is tudná így Istent felismerni? Még a New York-i Centerben is sok olyan tanítvány van, akiknek mindössze hat vagy hét emberi születésük volt.

Amikor nagy Mesterek jönnek a földre, tanítványaik fejlődését óriási mértékben meggyorsítják. De mekkora lendületet adhatnak annak a tanítványnak, aki eddig csak kis fejlődést ért el? A Mesterek mégis óriási harcot folytatnak, küzdenek a tudatlanság ellen. Azt mondják: „Lássuk, mennyire jutunk”. Azonban az a tanítvány, aki mindössze néhány életet töltött eddig a földön, őszintesége, alázatossága, buzgalma révén a leggyorsabban is haladhat. Így nem él korábbi sötét tulajdonságaival, és elméjét sem befolyásolják milliónyi gondolatok és eszmék. Spirituális élete kezdetétől fogva kitartóan törekszik. Spirituális családba született, vagy elég szerencsés ahhoz, hogy valami belülről nyomja őt előre, a Fény felé. Ezt a valamit Isteni Szerencsének hívják. Egyes embereknek ilyen szerencséje van, s ha a megfelelő módon használják ezt, úgy minden lehetséges, mindent elérhetnek egyetlen élet alatt. Máskülönben ehhez évszázadok kellenek.

Kérdés: Hogyan tartasz kapcsolatot velünk, miután elhagytad a tested?

Sri Chinmoy: Egy különleges telefonom lesz, telefonkezelőkkel. Most is van. Példa erre egy nagyon kedves történet, amelyet most elmesélek. 1951 körül Jyotish barátommal a ház előtt üldögéltünk Indiában. Nagyon szerettem Jyotisht, így kedvéért vállaltam a közvetítést. Üzenetet szeretett volna kapni hét-nyolc éve halott édesanyjától.

„Figyelj! Használom a telefonomat – mondtam. – Először egy üzenetet adok át tőled édesanyádnak, majd megkapom a választ, ami közvetlenül hozzád érkezik. Helyetted teszem fel a kérdést, de a választ majd te kapod.” Három kérdést tettem fel, és megérkeztek a válaszok, amitől Jyotish mélyen meghatódott. Először az ő lelkét, majd az enyémet küldtem az édesanyja lelkéhez. Ott beszélgettek, és innen tudta meg az üzeneteket.

Huszonöt éves lehetett Jyotish, amikor öt lány beleszeretett, de egyikükkel sem házasodott össze. Előző életükből hozott karmájuk miatt mindannyian egy hajószerencsétlenségben haltak meg. Ekkor Jyotish Burmában volt. Ez az öt lány szintén a lélek világában tartózkodott édesanyjával együtt.

Mondtam, hogy barátnőitől is hozok üzeneteket. „Honnan tudod, kik ők, ha nem mondom el a nevüket?” – kérdezte. „Belépek a lelkedbe, és majd elmondom a nevüket. Kérlek, mondd magadban a lányok nevét. Én mindegyiknek felteszek egy kérdést, te pedig megkapod a választ.” A barátom furfangos volt, gondolta, próbára tesz. Három esetben a valódi nevekre, a másik kettőnél teljesen más nevekre gondolt. Már éppen a rossz neveket akartam mondani, amikor Jyotish lelke elém állt, és elmondta az igazságot. A lelke megvédett. „Oh, az utolsó két névvel megpróbáltál becsapni” – mondtam, mire ő lábam elé borult.

Ezután az asramban megindult a pletyka, hogy hová ereszkedtünk le, merre jártunk, mit csináltunk azon a napon. Másnap Jyotish elmesélte egy közös barátunknak a történetet és kérdezte, elhiszi-e. „Talán berúgtál, ő is mindig részeg, csak a részeg emberek képesek ilyen dolgokra. Mi hasznod származik abból, ha tudsz a barátaidról?” Legbelül hitt a dologban, de külsőleg az ellenkezőjét mutatta.

Mikor meghalt egy tanítványom, mondtam kis unokaöccseinek, hogy beszélgethetünk vele a lélek világában úgy, mintha telefonon beszélnénk. Gondoltam, megteszem nekik ezt a csekélységet, de belső lényem figyelmeztetett, hogy nagyon megrémülnének és ez csak problémát okozna nekik, így nem tettem meg.

Kérdés: Ha valaki most spirituális, a következő életében különbözik majd az átlagembertől?

Sri Chinmoy: Kétségtelenül! Ha a lélek spirituálisan fejlett, nem átlagos élete lesz majd, mivel azon már túlvan. Minden újraszületés egy lépcsőfok Isten felismeréséhez. Ha valaki előző életében tudatosan törekedett a spirituális fejlődésre, jövendő életében még több lehetőséget kap. Ha egy kereső korábbi életében valóban elkezdett spirituális életet élni, ha igazán őszinte volt spirituális gyakorlataiban, akkor természetesen ebben az életben már nagyon fiatalon elkezd törekedni. Spirituális családba születik, ahol bátorítják, hogy kezdettől fogva spirituális életet éljen. Már tíz, tizenkét, tizennégy vagy tizenhat éves korában törekedni kezd. Azonban megtörténhet, hogy rosszak a körülményei. Ekkor annak ellenére, hogy a spirituális életét előző életében elkezdte, ebben az életében lassan haladhat, mivel szüleitől vagy környezetétől nem kap segítséget. De végül is ez nem szerencsejáték, hanem egy utazás. A fejlődés során a lélek ezernyi belső tapasztalat-mérfölddel gyarapszik, és valójában ezek a tapasztalatok azok, melyek a teljes felismeréshez vezetik.

De ha valaki igazán elszántan törekedett célja elérésére, és az Isten-felismerés közelében volt, akkor majdnem biztos, hogy magasan fejlett spirituális családba kerül, és már a kezdet kezdetétől bekapcsolódhat az igazi spirituális életbe. A legtöbb valódi spirituális Mester rendkívül fejlett családba kerül. Isten egy nem törekvő családba is küldhet spirituális Mestert, mivel semmiféle terv nem köti, de legtöbb esetben a spirituális Mesterek spirituális családba születnek.

Kérdés: Azt mondtad, hogy minden egyes újraszületés egy lépcsőfok Isten-felismerésünk felé. Ez azt jelenti, hogy ebben az életben nem juthatunk el Hozzá?

Sri Chinmoy: Nem, egyáltalán nem. Ez a korábbi hátterünktől és törekvésünktől függ. Ha valaki törekedett és meditált előző életeiben, akkor nincs előtte akadály, nincs ok, amiért ne érhetné el a felismerést – törekvésének erejétől függően – jelen életében. Mindannyian a felismerés felé haladunk, és annak valamelyik újraszületésben el kell jönnie. Amint mondtam, ez a törekvő spirituális fejlettségétől függ.

Kérdés: Ha egy kereső meghal, minden kötelezettsége és munkája szünetel a halála és újraszületése között, vagy tudatosan dolgozhat, valamiképp folytatva tevékenységét, mielőtt a földre visszatérne?

Sri Chinmoy: Ez a kereső elért eredményeitől függ. Tegyük fel, hogy egy magas fokon álló kereső elhagyta a testet, pedig még nagyon sok dolgot meg kívánt valósítani a földön. Mit tesz ilyenkor? Amikor elhagyja a testet, a fizikai, a vitális, a mentális és más burkokon kell áthatolnia, és ezután lép a lélek birodalmába. Ha az a szándéka, hogy tíz vagy húsz évig nem tér vissza a földre, és Isten Akarata is ez, akkor ezalatt munkáját a földön valaki, aki nagyon kedves neki, befejezheti. Mivel ő fejlett lélek, ezért lelke akaratával képes onnan, ahol van, ahhoz fordulni, aki a földön a legkedvesebb számára. De a hétköznapi emberek ezt nem tudják megtenni testük elhagyása után.

Például valaki szeretné, hogy gyermekei diplomát szerezzenek. A testet elhagyva addig képes elküldeni ezeket a vágyakat és átlagos óhajokat gyermekeinek, amíg a lélek a vitális világban a finomabb burokban tartózkodik. Az életenergián (vitálison) keresztül a lélek a földdel még bizonyos fizikai kapcsolatban van. Az elhunyt, aki mindössze egy vagy két évvel korábban hagyta el a testet, akarata szerint képes átlagos földi vágyakat beteljesíteni vagy fokozni. De amikor a lélek visszatér a magasabb síkokra, akkor már nem vágyakozik, és nem fog így hatást gyakorolni a földön lévő gyermekeire. A lelket már nem érdekli a gyerekek földi boldogulása, temérdek földi vágyaik teljesülése. De ha a lelket mennyei késztetés ösztönzi, akkor erősíti szerettei törekvését, és minden lehetséges módon segít nekik. A lélek hatalmas, erős lelkekhez fordul, akik még a földön vannak, és kéri szerettei támogatását a spirituális világban. Azonban ha a lélek nagyon magasan fejlett, és látja, hogy valaki valóban őszinte és törekvő, akkor maga is segíthet neki.

Kérdés: Az időszak, melyet a lélek újraszületései között a lélek világában tölt, függ előző életének törekvésétől? Ha a lélek fejlettebb, hamarabb újraszületik?

Sri Chinmoy: Ez a törekvéstől és a szükségességtől függ. Törekedhetsz arra, hogy csinálj valamit, de ugyanakkor Isten talán nem érzi szükségét, hogy megtedd. A te oldaladról nézve szükséges, hogy törekedj. Törekszel arra, hogy azonnal visszatérhess, és megint elkezd a játékot. Olyan ez, mint amikor játszottál fél órát, és most egy kis szünetet tartasz. Azonban, ha nem akarsz tovább pihenni, ezt mondod: „Adj lehetőséget arra, hogy visszamenjek, és befejezzem a játékot”. Isten ellenben azt felelheti: „Nem, azt akarom, hogy pihenj még egy darabig”. Ebben az esetben nem térhetsz vissza. Ha törekvésed és Isten szándéka megegyezik, akkor természetesen visszajöhetsz.

Egyes lelkek majdnem azonnal újraszületnek, anélkül, hogy a lélek birodalmába kerülnének. Tegyük fel, hogy valaki egy balesetben idő előtt meghal. Akkor lelke talán csak a vitális burokig jut el és onnan, amennyiben egy spirituális alak vagy az Isteni Kegyelem közbenjár érte, hét-nyolc hónapon belül egy másik családban újraszületik.

A legtöbb átlagos lélek a lélek világában töltött hét-nyolc, legfeljebb húsz év után visszajön. A lélek világában eltöltött időt a lélek arra használja, hogy feldolgozza földön megszerzett tapasztalatait. A nagy emberek, mint amilyenek a híres tudósok vagy spirituális alakok, nem születnek olyan gyorsan újra, mint az átlagemberek. Nagyon ritka az, amikor bármilyen területen nagy emberek nagyon hamar újraszületnek. Egyesek hetven évig vagy még tovább maradnak a lélek világában. Bizonyos esetekben spirituális Mesterek száz vagy kétszáz évig várnak, mielőtt ismét testet öltenének. De itt nincsenek kötött szabályok. Ha a Legfelsőbb azt akarja, hogy jöjjenek vissza a földre – még akkor is, ha nem akarnak –, vissza kell jönniük. Végső soron a lélek saját döntése és a Legfelsőbb hozzájárulása határozza meg, hogy valaki mikor születik újra.

Kérdés: Ha valaki különleges képességgel van megáldva, vajon lelke kezdettől fogva megkapta ezt a lehetőséget, vagy sok életen keresztül igyekezett megszerezni, míg végül elérte?

Sri Chinmoy: Adottságai mindenkinek vannak, akárcsak egy marék agyagnak. Amikor az egyik fazekas formázza a fazekat, az csodálatos lesz, amikor pedig egy másik fazekas készít egy edényt, az bizony nem lesz annyira szép. Pedig az anyaga mindkét cserépnek ugyanaz az agyag. Szellemben hasonlóképpen mindannyian egyek vagyunk. De ha az első fazekas formázza azt feltehetjük a kérdést: „Ez a kézműves hogyan formázta ezt a fazekat ilyen széppé?” Nos, van valami ebben a különös emberben, amit tudatos törekvésnek nevezünk. Minden más tekintetben az én lényegem, a te lényeged, mindenki lényege ugyanaz marad. De mialatt ez a fazekas formáz, van benne valami, ami lehetőséget ad neki arra, hogy valami különlegeset, páratlant alkosson.

Így nem helyes az a kijelentés, hogy az egyéni képesség kezdettől fogva adva volt. Nem! Minden egyes személynek megadatott egy nagyon behatárolt szabadság, amelyet a teremtés kezdetekor megkapott. Ez a szabadság lehetőséget jelent. Van, aki a spirituális életre használja, más a zenére, megint más a költészetre és így tovább. Néhányan nem élnek vele, semmire sem használják. De a lehetőség mindaddig nem válhat valósággá, amíg birtokosa a felszínre nem hozza, és ki nem bontakoztatja.

Kérdés: Olykor unokatestvéremmel egymás szemébe nézve meditálunk, és előfordul, hogy arcunk, sőt még hajunk színe is megváltozik. Kíváncsi vagyok, mit jelent ez?

Sri Chinmoy: Egymás előző életeit látjátok. De ez egyáltalán nem tanácsos. Tegyük fel, meglátod, hogy három vagy négy inkarnációval ezelőtt állat voltál, bár tested emberi volt. Nagyon sok ilyen ember van. Akkor, ha nem imádkozunk vagy meditálunk, alig vagyunk itt a földön jobbak az állatoknál. Jamaicában, Puerto Ricóban, Kanadában, New Yorkban amikor sétálok az utcán, gyakran látok olyanokat, akik most születtek először emberként. Mit várhatsz tőlük? Csak most emelkedtek ki az állatvilágból.

Két tanítványnak, egymás szemére tudatosan koncentrálva, a múltat felszínre hoznia nagyon veszélyes, mivel így nem tudatosan előhozhatjuk állati tudatukat. Indiában tudok olyan emberekről, akik testvéreikkel próbálták ezt, és az egyikük elmúlt életének istentelen erői megszállták a másikat, és fordítva. Addig, amíg Istent nem ismertük fel, rengeteg istentelenség is része természetünknek, amelyekkel küzdenünk kell. Tehát ne élesszük fel a múltat. A múlt – mindig azt mondom – elmúlt. Segít a múlt Isten felismerésében? Nem! Ha segítene, akkor nem jöttél volna hozzám. Így hát nem szükséges, nem tanácsos visszamenni a múltba.

Kérdés: Segít, ha tudjuk, hogy milyen fajta állat vagy miféle ember voltunk előzőleg?

Sri Chinmoy: Amikor bejutunk a belső életbe, és kifejlesztjük belső tudatunkat, belső képességünket, emlékeket kapunk előző inkarnációnkról. Mély meditációnkban könnyedén megérezhetjük, hogy volt előző életünk. És ha tudjuk, hogy volt múltunk, és tudjuk, hogy a jelen még nem befejezett, és azt is, hogy soha nem maradhatunk befejezetlenek, akkor a jelen belső ösztönzése elvezet minket a jövőbe, ahol majd kiteljesedünk. Fejlődésünket gyorsítja, ha van Mesterünk, és ha teljesen belső életünknek szenteljük magunkat. Ha van Gurunk, akkor húsz inkarnáció fejlődését érhetjük el egyetlen élet alatt.

Tegyük fel, tudjuk, hogy előző, állati életünkben szarvasok voltunk. Az egyedüli előny, amire ezzel kapcsolatban gondolhatunk, a sebesség. Azt mondhatjuk: „Állatként káprázatosan gyors voltam, ám nem volt olyan fejlett a lelkem, mint amilyen most. Ebben a születésemben hadd fussak még gyorsabban!” Amint visszaemlékezünk arra, hogy előzőleg fürge lábúak voltunk, ösztönzést érzünk magunkban, hogy most is gyorsan fussunk. Ha ismerjük előző életünket, azt előnyösen használhatjuk, és a késztetés meglepően hamar jelentkezik. Ha tudja magáról valaki, hogy kereső volt, akkor egy kis örömet és bizonyosságot kap. „Utazásomat előző testemben kezdtem el, de az egy nagyon hosszú és fáradságos út volt. Ebben a születésemben még ugyanazon az ösvényen haladok, de most már nem kell akkora távolságot bejárnom. Vagyis ez könnyebb, mivel van némi segítségem. Megvan a képességem. Megvan az akaratom. Megvan a tapasztalatom. Egy spirituális Mester vezetésével könnyedén elérem a célom.”

Az az igazság, hogy csak nagyon ritkán használjuk ki megfelelően az előző életünkben megszerzett tudást. Legtöbbször ez egyáltalán nem ösztökél minket. Ha tudjuk, hogy előző testünkben tolvajok vagy rossz emberek voltunk, inspirál-e ez bennünket vagy ad-e valamilyen törekvést? Nem! Talán rögtön arra gondolunk: „Ó, jaj, tolvaj voltam, és ebben az életemben szentté akarok válni? Lehetetlen! Reménytelen a próbálkozásom, hogy spirituális legyek ebben az életben.” Sőt, ha mostani életünkben elrontunk egy-két dolgot, sokáig tarthat, amíg a kétségbeeséstől, a reménytelenségtől megszabadulunk. Azt gondoljuk: „Olyan rossz voltam. Ilyen szörnyűségeket tettem. Most hogyan tisztulhatok meg? Hogyan jutok el Istenhez?” Sőt, ha például négy évvel ezelőtt követtünk el valami rosszat, még az is zavarhat minket.

Másrészről, tegyük fel, tudjuk, hogy előző életünkben igen kiválóak voltunk, és a mostaniban látnunk kell, hogy senkik, semmik vagyunk. Ebben az esetben borzasztóan érezhetjük magunkat. Szidjuk Istent, és átkozzuk önmagunkat. Ezt mondjuk majd: „Ha olyan nagyszerű voltam, miként lehetséges, hogy ebben az életemben ilyen használhatatlan vagyok? Milyen hihetetlen dolgot tettem, mit vétkeztem, amiért ezt a sorsot érdemeltem ki? Isten kíméletlenül bánik velem, nem törődik velem.” De félreértjük Istent. Ebben a testünkben Isten másfajta tapasztalatot akar megszerezni rajtunk keresztül, és mi azt gondoljuk, hogy kegyetlen, irgalmatlan.

A kereső a belső örömöt akarja, az örömöt, ami őt és Istent beteljesíti. Ezt soha nem kaphatja meg előző életeitől. Ha visszatekintve látja, hogy valaha az Egyesült Államok elnöke volt, ettől még nem lesz elégedett. Ugyanis láthatja, hogy elnökként az élete tele volt nyomorúsággal, frusztrációval és mindenféle szenvedéssel. A valódi boldogságáért a keresőnek saját erőfeszítésével, belső sírásával, koncentrációjával és meditációjával kell előrehaladnia a spirituális életben.

A leghelyesebb, ha nem gondolunk a múltra. Célunk nem mögöttünk, hanem előttünk van. Az útirány előre mutat, nem visszafelé. Azért mondom a spirituális embereknek mindig, hogy a múlt nem számít, mivel a múlt nem adja meg nekünk azt, amit akarunk. Az Isten-felismerést akarjuk. Az, hogy ismerjük előző életeinket, még nem visz közelebb Istenhez. Isten-felismerésünk teljesen belső sírásunktól függ. A lényeg nem a múlt, hanem a jelen. Azt kell mondanunk: „Nincs múltam. Itt és most kezdem Isten Kegyelmével és saját törekvésemmel. Futásunk most kezdődik. Hogy milyen messzire jutottam a múltban, lényegtelen. Hadd gondoljak csak arra, milyen messzire fogok futni ebben az életben.”

Most a múltat úgy kell tekintenünk, mint a jelentől valami teljesen eltérőt, és a jelent, mint valami egészen mást, mint amilyen a jövő. Amikor végre felismerjük Istent, akkor a múlt, a jelen és a jövő teljesen eggyé válnak. Egy kört alkotnak, amely a saját belső lényünk, az egész életünk. Akkor könnyedén visszanézhetünk előző inkarnációinkba, és tudjuk majd, hogy kik, mik voltunk.

Ha tudni akarsz múltbéli születéseidről, természetesen Isten megadja a képességet ehhez. De a legfontosabb dolog nem a korábbi életed vagy a jövőbeli életed, hanem az, hogy itt és most mit akarsz. Ha Istent akarod és ha lélektelien meditálsz, Isten megadja neked ezt a kegyet. Birtokolni fogod Őt, jogot formálsz rá mint teljesen sajátodra.

Egy dolgot még el szeretnék mondani tanítványaimnak. Most egy kicsit hadd kérkedjek, és ti is dicsekedhettek. Előző inkarnációtokban spirituális életet éltetek. Ha nem tettetek volna semmiféle előkészületet, azt hiszitek, hogy akkor Isten hozzám küldött volna? Nem! Valamilyen másik Mesterhez vezetett volna, aki kicsivel alacsonyabban van, mint én. Az én képességemmel rendelkező spirituális Mesterek olyan tanítványokat kapnak, akik már próbálkoztak vagy tettek valamit a múltban. Van, aki többet tett, van, aki kevesebbet. De mindenki teljesített valamit, különben valamilyen más spirituális Mesterhez került volna, nem hozzám. Isten jó hozzám, és jó hozzátok is. Egyetemi tanárhoz nem küld óvodásokat. Az óvodásokat azoknak tartogatja, akik nem tudnak magasabb osztályokban tanítani. Néha azonban vannak kivételek: páran néhány inkarnáció után jöttek hozzám, de ezeknek a rendkívüli lelkeknek erős a vágyuk, hogy jelenlegi tudatukat túlszárnyalják.

Kérdés: Ha egy fejlett kereső képes arra, hogy lássa előző életeit, ez gátolja fejlődését? Más szóval, mindig káros, ha megtudjuk, hogy rabló vagy valami más voltunk a múltban?

Sri Chinmoy: Ha a legőszintébben meditálsz ebben az életedben, akkor belső erőd magától fejlődik, és eléred azt a pontot, ahol már nem zavar, ha azt is látod, hogy korábbi életedben a lehető legnagyobb bűnöző voltál. Tudod, hogy azért jöttél ide, hogy megváltoztasd magad, és az Isteni elérése felé haladj. Az Úr Buddha felfedte előző inkarnációit: kecske volt, és még sok egyéb. Miután felismerte Istent, eljutott a legmagasabb Igazságba, könnyen képes volt megmondani, mi volt előző születéseiben. Számára már lényegtelen, hogy a leghétköznapibb figura volt előző inkarnációiban.

Kérdés: Ha valaki nagyon kedvel egy kutyát vagy más állatot, ha együttérző szánalmat érez irántuk, ez előidézi-e, hogy állatként szülessen újra, ha meghal? Úgy tudom, hogy Indiában megesett, hogy mialatt egy nagy bölcs meditált, az erdőben valami baja esett egy kis báránynak. A férfi gondját viselte és nagyon gyöngéd volt a kis állathoz, ezért következő életében bárány lett belőle.

Sri Chinmoy: India, de talán az egész világ legjelentősebb szent könyve a Mahábhárata. Ebben jó néhány történet szól arról, hogy egy ember később állatként születik újra. Az egyik ilyen híres-nevezetes történet Bhárata királyról szól, aki rendkívül gyöngéden, szeretetteljesen bánt egy szarvassal, és szarvasként született újra. Rámakrisna, a nagy spirituális Mester nagyon kedvelte Szvámi Vivékánandát, legkedvesebb tanítványát. Gyakran felkereste őt, és beszélgetett vele. Az emberek pedig azt gondolták, hogy Rámakrisna bolond. Így egy napon Vivékánanda így szólt hozzá: „Mit csinálsz? Nem ismered Bhárata király történetét, aki annyira kötődött egy szarvashoz, hogy következő életében szarvassá lett? Így a te sorsod is az lesz, ha állandóan ilyen hétköznapi emberre gondolsz, mint én.” Rámakrisna komolyan vette Vivékánandát, és megkérdezte Káli Anyát: „Igaz, hogy az én sorsom is olyan lesz, mint Bhárata királyé volt?” Káli így válaszolt: „Ez butaság. Kedveled Narent (Vivékánandát), mivel Istent látod benne. Nem azért, mert szép vagy valamiben kitűnő. Nem! Kedveled, ugyanis Isten manifesztálódása mutatkozik meg benne. Ezért örülsz annyira, amikor látod.”

Ha szeretetet érzel, ha jó szívvel vagy valaki iránt, az még nem jelenti azt, hogy azzá a személlyé válsz. Ha egy koldus alamizsnáért jön hozzád, és te a legteljesebb könyörülettel bánsz vele és pénzt vagy ételt adsz neki, ebből nem következik, hogy magad is koldussá válsz. Ugyanígy, ha van egy kutyád, szereteted odaadhatod neki hűségéért, de nem kell félned attól, hogy ebbé változol, csak azért, mert értékeled a kutya tulajdonságait, akit szeretsz. A kutya jó tulajdonságait, a ragaszkodást, a hűséget magad is megszerezheted emberi létedben anélkül, hogy állati mivoltát magadra vennéd. Azért, mert ragaszkodsz, vonzódsz egy jószághoz, még nem leszel magad is azzá. Te már túljutottál ezen a fejlődési fokon. Annyi történik, hogy gyarapodsz az állat jó tulajdonságaival.

Kérdés: Az ember lelke felvehet-e állati formát a következő inkarnációjában, miután ebben az inkarnációban emberi lény volt?

Sri Chinmoy: A világ fejlődik, halad előre; haladunk a célunk felé. Az evolúció menetében, ha egyszer elfogadtuk az emberi életet, nem megyünk vissza az állatvilágba. Nos, minden szabály alól vannak kivételek, de ezek a kivételek nagyon-nagyon ritkák. Ha egy egyén vissza akar térni az állati életbe, tudnunk kell, hogy az adott egyén egyáltalán nem előrehaladó.

Ha valaki most lépett be az emberi életbe, ha ez az első vagy második inkarnációja emberként, és ha az állati élet iránti hajlama még mindig nagyon erős, vagyis ha tisztátalan vágyai nem teljesültek korábbi inkarnációiban, magában az állati életben, akkor ez az ember visszatérhet az állati életbe. Ilyenkor az történik, hogy elérkezik az idő, amikor állati életének egy része teljesen felébred, és be akar lépni az emberi életbe. De van benne egy olyan rész, amely még nincs teljesen felkészülve az emberi életre. A lélek mégis eljut az emberi életbe, annak ellenére, hogy tökéletlen, annak ellenére, hogy nem teljesen felkészült rá, és később kénytelen visszatérni az állati életbe, mert a benne lévő, még meg nem világított rész nem alakult át, és a legerősebb állati hajlamokkal és vágyakkal rendelkezik.

A másik ok az, hogy amikor egy hétköznapi embernek az alacsonyabb életerő - a kielégítetlen, beteljesületlen vitális - elviselhetetlen szenvedést és fájdalmat okoz neki, ha úgy érzi, hogy az állatvilágban több lehetőség van a legalacsonyabb vitális, a durva fizikai élvezetek élvezésére, akkor az a bizonyos lélek néhány hónapra belép az állatvilágba, hogy ott egészen szabadon élvezhesse a legdurvább élvezeteket. Nem egy vagy két évre, hanem csak nagyon rövid időre. Amikor az élvezetnek vége, amikor a szükséges tapasztalatnak vége, a lélek ismét belép az emberi világba.

Az ember túllépett az állaton, de nem teljesen. Még mindig ott van bennünk az állat. Tudatos imánkkal és meditációnkkal megpróbáljuk teljesen meghaladni az állatot. Az itt összegyűltek közül senki sem lesz állat a későbbi életekben, mert sokkal fejlettebbek vagyunk. Mire a törekvés elkezdődik, a lélek már túlságosan fejlett ahhoz, hogy valaha is visszatérjen az állatvilágba. A ma este itt jelenlévő egyetlen léleknek sem lesz több állati inkarnációja.

Az oldal fordításai: Russian , Italian , Portuguese , Slovak , Czech , French , German
Ez a könyv a következő hivatkozási kulcs segítségével idézhető dr
Creative Commons License
Ez a munka a következő szerzői joggal rendelkezik Creative Commons Attribution-NonCommercial-NoDerivs 3.0 Unported License.