Kérdés: Gondolja, hogy az Indiában található nagycsalád, ahol az apák, anyák, nagynénik és nagybácsik mind együtt élnek, stabilabb társadalmat hozhatna létre Nyugaton?

Sri Chinmoy: Ez teljesen az egyes családtagok tudatától függ. Ugyanakkor, valami alkalmazható a világ egy bizonyos részén, míg valahol máshol egyáltalán nem alkalmazható. A nyugati társadalom létrejöttének módja miatt úgy érzem, Amerikában nincs szükség a nagycsaládra. Amerikának a maga módján kell növekednie azáltal, hogy több szeretetet ápol. Az indiai társadalomban a családtagok együtt élnek és együtt nőnek; van egy összetartozás. De Amerikában a szabadság érzése mindig elviszi a családtagokat. Először a család négy tagja él együtt, majd a gyerekek távozásakor a család három és két tagú lesz. Időnként a fennmaradó két tag pedig szépen elválik. Nem elégedettek azzal, amijük van és nem elégedettek magukkal sem. A szétválástól próbálnak örömöt kapni, de csak az egységben van öröm. Egyenként, minden családtagról azt mondják: „Ő nem áll közel hozzám; ő nem áll közel hozzám.” Végül eljutnak arra a pontra, ahol senki nincs az életükben.

Nem azt mondom, hogy az indiaiak elégedettek lennének a kiterjedt családdal – egyáltalán nem. De a szív tulajdonságai Indiában általában dominánsabbak, mint Nyugaton. Az indiaiak sok baklövést követnek el, de ugyanakkor megpróbálják azt éreztetni magukkal, hogy egy családhoz tartoznak. Amerikában, amikor az apa nyolcvan vagy kilencven éves lesz, a fiának semmi teendője sincs vele. A fia dolga mondjuk hetente egyszer meglátogatni az apját, de azon a napon moziba megy vagy piknikezni. Indiában, bármennyire is rossz az apa, a fia úgy érzi, hogy szent kötelessége, hogy gondját viselje. Még ha a gyerekek a legszegényebbeknél is szegényebbek, képességeiknek megfelelően mindig gondoskodni fognak a szüleikről.

A szülők olyan sok éven át mindent megadnak gyermekeiknek, amijük van. Gyermekeiket elárasztják gyengédségükkel és segítenek nekik egyetemre menni. Ha gyermekeik mára naggyá váltak, az azért van, mert a szülők segítették őket naggyá válni. De viszonzásul a gyerekek gyakran a közömbösségüket adják a szüleiknek. A szülőket otthonba küldik, a gyermekek pedig élik a maguk életét.

Testünk, vitálisunk, elménk, szívünk és lelkünk van. Ha ma lemondok a testemről, ha holnap lemondok a vitálisomról, holnapután lemondok az elmémről, akkor mim marad? Ha fáj a karom, leamputálom a karomat? Akkor utána semmim sem lesz! A Nyugati világ ezt csinálja: levág és levág és levág! A pozitív megközelítés azonban azt jelenti, hogy ha valami tökéletlen, akkor megpróbálom orvosolni és tökéletesíteni. Ha az elmém és a vitálisom rossz, akkor átalakítom és megvilágosítom őket.