Szerkesztő: A Chicagói Vallások Világparlamentjében az Ön csendje hangosabban beszélt, mint az összes többi felszólaló.

Sri Chinmoy: Higgye el, az ottani szervezők legalább hét-nyolc alkalommal kértek, hogy mondjak néhány szót, de nem akartam. Indiában nagyon sokat írtam Szvámi Vivékánandáról, és könnyen beszélhettem volna róla. De ehelyett harminckilenc békekoncertet adtam annak a harminckilenc évnek a tiszteletére, amikor fizikailag a földön volt. A csend végtelenül eredményesebb, mint a külső beszéd.

Szerkesztő: Miért van az, hogy Hawaii-n az emberek képesek voltak arra kényszeríteni önt, hogy beszéljen, de a chicagóiak nem? A Hawaii Egyetemen Manoa Campus-án a közelmúltban tartott koncertjét követően, mielőtt a Matsunaga Béke Intézet békedíjjal tüntette volna ki, előadást tartott.

Sri Chinmoy: Néha előfordul, hogy ki vagyok szolgáltatva a tanítványaim személyének azon ígéretek miatt, amit a szervezőknek tettek. Különben csendben megkaphattam volna a díjat, és csendben felajánlhattam volna a hálámat. De amikor a tanítványaim megígérik, hogy beszélni fogok, vagy amikor az emberek egy bizonyos módon közelítenek meg és készületlenül találnak, akkor kinyitom a nagy szám és azt mondom: „Igen, beszélni fogok.” Aztán utána nem örülök, mert tudom, hogy a közönség sokkal többet nyert volna a csendemből.

Amikor valaki beszél, úgy érzi, hogy jobb ember, mint a hallgatói. Az az érzése, hogy „Rendelkezem minden bölcsességgel, és ti azért jöttetek ide, hogy kapjatok egy szemernyit. Ha nem hallgattok rám, a tudatlanság-éjszakában maradtok.” Amikor valaki előadást tart, magasabb rendűnek érzi magát. Soha nem gondol arra, hogy a közönség nagy szívességet tesz neki azzal, hogy előtérbe hozza a jó tulajdonságait. Elméletben a tanár azt állítja, hogy akkor is tanul, amikor tanít. Gondolatainak hátterében azonban a tanár azt gondolja, hogy csak a nagyobb tudását osztja meg a tanulókkal. Azt gondolja, hogy a hallgatói koldusok, és ő ad meg nekik mindent.

Másfelöl, amikor egy tanító a tanítványaival meditál, akkor sem ő, sem a tanítványai nem érzik úgy, hogy a tanítványok koldusok. A tanító felemeli a tanítványait, és a tanítványai is felemelik őt. A csendes meditációban ki fogja megmondani, ki a magasabb és ki az alacsonyabb rendű? Ez egy egység-család. Amikor az apa sétál az utcán, és a kicsi gyermeke követi őt, az apa nem gondolja ezt: „Ó, te kisfiú vagy. Mit csinálsz itt? Ne gyere velem!” Nem, az apa olyan boldog és büszke, hogy a kicsi gyermeke követi őt. És a gyerek nem fél az apja magasságától vagy erejétől, mert tudja, hogy egy nap felnő, és ugyanolyan magas és erős lesz, mint az apja.

Ha önnek a törekvése erősebb, mint az enyém, sebaj. Ha egy csepp törekvésem van, felajánlom azt az óceánnak. Ha önnek tíz, húsz vagy száz cseppje van, akkor ön is az óceánba önti őket. Amikor egy csepp az óceánba kerül, elveszíti azonosságát és eggyé válik a végtelen óceánnal. A mi esetünkben is, amikor ön felajánlja a cseppjeit és én is felajánlom az enyémet, mindketten a törekvés óceánjának részévé válunk.