I. rész

SCA 203-229. 1995 januárjában megválaszolt kérdések.

Kérdés: Hogyan válhatok tökéletes tanítvánnyá?

Sri Chinmoy: A „tökéletes” szó egyszerre nagyon bonyolult és nagyon könnyen érthető. Először is tudnunk kell, hogy a tökéletes emberré válás és a tökéletes tanítvánnyá válás nem egy és ugyanaz. Amikor a „tökéletes” kifejezést használjuk egy emberi lény leírására, akkor azt általában úgy értjük, hogy szép számmal rendelkezik olyan jó tulajdonságokkal, amelyek a környezetében másokban nincsenek meg. Tegyük fel, hogy valakinek tíz jó tulajdonsága van, a körülötte lévőknek pedig talán két vagy három jó tulajdonsága van. Természetesen azok, akiknek csak két vagy három jó tulajdonsága van, óriási csodálattal fognak adózni az iránt, aki tíz jó tulajdonsággal rendelkezik. De ki tudja, talán húsz jó tulajdonság még hiányzik belőle.

Viszont mások úgy gondolhatják, még ha valakinek sok jó tulajdonsága is van, hogy korántsem tökéletes; rossz indítékokat tulajdoníthatnak minden cselekedetének. Tegyük fel, hogy egy bizonyos személynek emberbaráti a hozzáállása, és sok adományt juttat a szegényeknek. Vannak, akik csodálni fogják őt, és azt mondják, hogy olyan jószívű, míg mások talán azt mondják, hogy nincs mögötte őszinteség, és hogy csak azért teszi, hogy az előnyös oldalát fitogtassa.

A hétköznapi emberi életben a „tökéletesség” a tudat egyik szintjén található. Ha valakinek számos jó tulajdonsága van, a barátai, szomszédjai és tisztelői azt mondják: „Ő tökéletes”. Lehet, hogy mások nem értenek egyet, de sokan lesznek, akik az ő oldalára állnak, mert olyan jó tulajdonságokat látnak benne, melyek bennük nincsenek. A spirituális életben azonban a tökéletességet más szögből vagy más perspektívából kell látni.

Vegyük az Isten Akaratának való átadás gondolatát. Tudjuk, hogy a spirituális létrán három fok van: a szeretet, az odaadás és az átadás. Először jön a szeretet, majd az odaadás végül pedig az átadás. Tudnunk kell, hogy a szeretet és az odaadás soha nem lehet teljes és tökéletes, hacsak az átadás nem teljes, tökéletes és feltétel nélküli. Korábban azt mondtam, hogy a szeretet az alap; majd a szeretet után az odaadásnak kell létrejönnie. És végül meg kell valósulnia a végsőnek, ami az átadás. De most látom, hogy ha soha nem érjük el az átadás-magasságot, akkor nem tudjuk értékelni a szeretet-létrafokot vagy az odaadás-létrafokot. Csak azt követően tudjuk teljes mértékben értékelni a fa törzsének legfőbb szükségességét, miután felhasználtuk arra, hogy felmásszunk rajta és elértük a mangókat. Amíg nem ízleljük meg a mangót, addig nem tudjuk teljesen értékelni a fa alsó részét. Csak akkor, amikor elérjük a célt, tudunk kiemelt jelentőséget tulajdonítani annak az útnak, amely a cél felé vezetett minket.

A legmagasabb szempontból nézve az Isten Akaratának való átadás az abszolút tökéletesség. De a törekvő kereső számára ez a fajta átadás rendkívül nehéz. Először is azt sem tudjuk, mi Isten Akarata. Belső üzenetet kapunk, de nem tudjuk, honnan jön. Ha egy adott üzenet a szívből érkezik, akkor azt gondolhatjuk, hogy az elméből származik, vagy fordítva. Viszont néha az elme közli az üzenetet, de azt gondoljuk, hogy az üzenet közvetlenül Istentől származik. Vagy a vitális közölheti az üzenet, és azt gondoljuk, hogy az üzenet a lelkünktől származik. Tehát minden lehetőség megvan arra, hogy teljes mértékben tévedjünk, amikor megpróbáljuk megállapítani Isten Akaratát. Alapjában véve, ha az általunk kapott üzenetet könnyen végre tudjuk hajtani, akkor biztosak vagyunk abban, hogy Fentről érkezett. Ily módon hamis bizonyosságot vagy a belső meggyőződés hamis érzését kaphatjuk, amely egy napig, egy hónapig vagy egy évig is fennmaradhat.

Emberként állandóan különböző belső üzeneteket kapunk, és egyiküknek minden pillanatban átadjuk magunkat. Bármit is csinálunk, az átadás szempontja jelen van. Ha szabad bejárásunk lenne a belső világhoz, látnánk, hogy minden pillanatban átadjuk magunkat vagy a fizikai tudatnak, vagy lényünk valamely más részének. A mindennapi életünkben mindig azt mondjuk, hogy „én döntöttem”, de ez abszolút nem igaz. A döntést vagy az elménk, a vitálisunk, a szívünk, a lelkünk vagy Isten hozza meg. Mindig lényünk egy része hozza meg a döntést, lényünk egy része a vezető vagy az uralkodó, és mi azonosulunk ennek a vezetőnek a döntésével. Tehát bármit is teszünk, az átadás szempontja ott van.

Legtöbbször az elménk hozza meg a döntést. Amikor az elménk dönt, akkor annyira teljes az azonosulásunk az elmével, hogy úgy érezzük, mi vagyunk azok, akik meghozták a döntést. Pontosan ugyanúgy, ahogyan az elme képes dönteni helyettünk, Isten is szeretne helyettünk dönteni. Sajnos, amikor Isten helyettünk dönt, az legtöbbször nem okoz külső örömet. Ez azért van, mert Isten Szemében az a mód, ahogyan boldoggá akarjuk tenni magunkat, általában helytelen.

Amikor nagyon erősen azonosulunk az elménkkel, vitálisunkkal vagy fizikai tudatunkkal, ha a Fentről érkező üzenet nem tetszik nekünk, és a magunk módján nem tesz minket boldoggá, akkor sokszor nem hiszünk az üzenetnek. Azt mondjuk: „Ha Isten csupa Szeretet és Együttérzés, akkor miért késztet engem ennyire szenvedni?” De ha összehasonlítjuk magunkat rokonainkkal vagy barátainkkal, akik nem imádkoznak és nem meditálnak, akkor látni fogjuk, hogy végtelenül kedvezőbb helyzetben vagyunk és végtelenül boldogabbak vagyunk, mint ők.

Ez mind kapcsolatban van az elvárással. Mielőtt elkezdtük a spirituális életet, kétségtelenül volt egy főnökünk, és ez a főnök az elme volt. Most, hogy a belső életet követjük, azt várjuk, hogy Isten minden pillanatban irányítson minket. De mi mindig kritizáljuk szegény Istent. Vagy azt mondjuk, hogy láthatatlan, vagy hogy nem tesz elégedetté minket. Még akkor is, ha Isten látható módon jönne hozzánk, azt mondanánk: „Ó Istenem, azt hittem, végtelenül szebb vagy ennél!” Egy bizonyos Formában keressük Istent, de egy másik Formában jön hozzánk. Az indiai történeteket elárasztja ez a fajta tapasztalat. Néha Isten még egy kutya formájában is eljön, hogy levizsgáztassa a keresőt, és megnézze, mennyire azonosította magát az Isten-Tudattal. De a szegény kereső bezárja a kutyát, mert zavarja.

Arra számítunk, hogy Isten a legfényesebb Formában jelenik meg előttünk – olyan Formában, mely messze meghaladja a képzeletünket. De sajnos, még akkor is, ha Isten a legszebb Formájában jelenik meg, mondjuk egy álomban, lehet, hogy ami Isten szerint a legszebb, az egyáltalán nem lesz szép a mi szemünkben. Isten szépségének az általunk történő értékelése teljesen eltérhet Isten saját Magáról alkotott értékelésétől. Az, ahogyan valamit földi látásunkkal és földi képességünkkel látunk, teljesen eltérhet attól, ahogyan Isten Szemében az kinéz. Azt mondjuk: „Csak ha Isten ebben a Formában érkezik, akkor fogadom el Őt. Ha bármilyen más Formában jön, akkor az nem lehet Isten.” Mivel nem vagyunk stabilan az Egyetemes Tudatban, elménkben egy bizonyos módon öntöttük szavakba Istent. De elképzelésünk Isten Szépségéről vagy Isten Isteniségéről a legmagasabb szempontból teljesen nevetséges lehet.

Hasonlóképpen fogalmazzuk meg a boldogságról alkotott elképzeléseinket is. Ha jön egy olyan üzenet, amely a mi magunk tetszése szerint tesz minket boldoggá, akkor úgy érezzük, hogy Istentől származik. De ha jön egy másik üzenet, amely nem nyújt nekünk azonnali boldogságot, amely csak boldogtalanságot vagy szenvedést hoz, akkor azt elvetjük. Ha olyan üzenet érkezik, amelyet rendkívül nehéz isteni módon kezelni vagy végrehajtani, akkor egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk. Azt mondjuk, hogy sehogy sem származhat Istentől.

A valódi boldogság és a spirituális tökéletesség együvé tartoznak. A tökéletességtől belső boldogságot kapunk. Ha öt percig vagy öt óráig tökéletesen cselekszünk, vagy tökéletes emberré válunk, akkor belül valóban boldogok vagyunk. Amikor elértünk egy bizonyos szintű tökéletességet, azt automatikusan követi a boldogság. Viszont a boldogságtól is eljuthatunk a tökéletességig. Ha spirituálisan boldogok vagyunk, akkor helyesen akarunk cselekedni és becsületes emberré akarunk válni. Amikor el vagyunk keseredve, csak gyűlöljük és átkozzuk magunkat. Olyankor ki törődik a tökéletességgel? De ha spirituálisan boldogok vagyunk, a boldogságunk olyan, mint egy szilárd alap, amelyre felépíthetjük a tökéletesség palotáját.

Még ha boldogok is vagyunk és helyesen akarunk cselekedni, honnan tudhatjuk, mi a helyes dolog? Tudjuk, hogy a tökéletesség a Legfelsőbb Akaratának meghallgatásából származik, de honnan tudhatjuk, hogy egy üzenet a Legfelsőbbtől vagy egy alacsonyabb forrásból érkezik? Az egyik mód az, hogy hosszú órákon át jól meditálunk. Nem arról beszélek, hogy két-három percig, vagy akár fél óráig meditálunk. Legalább két órán át, megszakítás nélkül kell meditálnunk. Őszintén és odaadóan kell meditálnunk a lehető legnagyobb belső sírással, mintha egy gyermek sírna a szívünkben. Ha meditációnk magasztos, akkor feltétlenül meg kell kapnunk Fentről a helyes üzenetet.

A meditációnknak egyhegyűnek kell lennie. Ez nem lehet az a fajta meditáció, amelyben az elme az egyik pillanatban egyhegyű, a következő pillanatban pedig egy őserdőben barangol – barátainkra gondolva vagy arra, mi volt reggelire. Ha egyetlen gondolat is belép az elme ajtaján, az olyan, mint egy szeg, melyet beleütnek meditációnk falába. Ha nincsenek gondolatok, akkor nincs kalapács, nincs szeg, nincs semmi – csak béke. Sajnos ezt a fajta meditációt rendkívül nehéz megvalósítani.

Az egyhegyű meditáció mellett van egy másik folyamat is, melynek révén megismerhetjük Isten Akaratát. Imádkozhatunk Istenhez, hogy adja meg nekünk a képességet az állandó önátadásra – nem egy másodperces átadásra vagy öt perces átadásra, hanem állandó, feltétel nélküli átadásra az Ő Akaratának. Mondhatjuk: „Uram, add meg nekem a képességet, hogy átadjam magam az Akaratodnak. Valami jót akarok tenni itt a földön. Ha nem sikerül, akkor is jókedvűen fogadom az eredményeket. Ha pedig sikerül, akkor tudom, hogy ez csak azért van, mert a Te Képességed működött bennem és rajtam keresztül.” Ha képesek vagyunk ezt a fajta átadást vagy elkülönülő beállítottságot mindenben elérni, amit teszünk, akkor Isten Akarata képes lesz bennünk és rajtunk keresztül működni.

Ilyen jókedvű, cselekedeteink eredményétől független önátadást rendkívül nehéz megvalósítani. Ha valamit jól csinálunk, akkor hajlamosak vagyunk azt boldog-boldogtalan érdemének tekinteni. A sportpályára menve, mondjuk, elhaladok az utcán egy majom vagy egy kutya mellett. Aztán a pályán, ha jól teljesítek a 100 méteres futásban, hajlamos vagyok az érdemet még annak a kutyának vagy majomnak is tulajdonítani, akit útközben láttam. De ha nem teljesítek jól, akkor az egész világot elkezdem hibáztatni: „Mivel ezt és ezt láttam az utcán, ezért ez balszerencsét hozott rám!” Így fogom hibáztatni az egyik személyt a másik után. Ily módon az önátadásunk feltételessé válik. De ha valódi az átadás, akkor bármi is történjen, vidáman fogadjuk az eredményt. Függetlenül attól, hogy az eredmény kedvező vagy kedvezőtlen, ugyanolyan hozzáállással fogadjuk, és átadásunkat nem fogják zavarni.

Isten Akarata megismerésének harmadik módja az, hogy minden pillanatban egy abszolút gyermeki tudatunk legyen. A hétköznapi életben, ha találkozót akarunk egy fontos emberrel, akkor először a titkárságot kell meglágyítani és annak kedvére tenni, és ezt követően kell a magasabb beosztású hivatalnokoknak is a kedvében járni. A legalacsonyabbtól kell mennünk a legmagasabbhoz. A spirituális életben nem így van. Ha valakinek gyermeki tudata van, akkor közvetlenül a Legfelsőbbhöz fordulhat. A gyermek nem fél az apjától, bármilyen befolyásos is az apa. Az apa egy nagy gyár főnöke lehet, sok munkással a felügyelete alatt. De a gyermeknek nem kell átjutnia a munkásokon ahhoz, hogy láthassa az apját; csak odafut az apjához, az apja pedig abbahagyja, amit csinál, és az ölébe veszi a gyereket.

Három utat említettem meg Isten Akaratának megismerésére. Az egyik sok órán át tartó mély és mélyreható meditáción keresztül történik, a másik saját létünk vidám átadásán keresztül, a harmadik pedig egy abszolút gyermeki tudaton keresztül. E módszerek mindegyike könnyű, feltéve, hogy nagyon gyorsan akarunk futni, és eltökélt szándékunk, hogy teljesítjük a versenyt. Ha egy keresőnek megvan a gyémántkemény akarata, hogy tökéletes tanítvánnyá váljon, végül sikerülni fog neki.

Viszont, ha a keresőnek megvalósult Mestere van, aki itt van a fizikaiban, és ismeri Isten Akaratát, akkor nem szükséges, hogy három órán át meditáljon, vagy megvalósítsa ezt a fajta vidám átadást mindennapi tevékenységei során, vagy közvetlenül, gyermeki tudattal forduljon Istenhez. Ebben az értelemben tehát szerencséje van.

A hétköznapi életben, ha egy bizonyos tantárgyat akarunk tanulni, akkor elmegyünk egy tanárhoz, aki szakértő ezen a területen. Azután pedig tanulunk és tanulunk, és végül elhagyjuk a tudatlanság világát, és megvilágosultakká válunk – nem spirituális, hanem emberi értelemben. A spiritualitás egy hatalmas tantárgy. Ha ezt a tantárgyat szeretnénk tanulni, akkor olyan tanárhoz kell mennünk, aki ismeri azt. Később, amikor úgy érezzük, hogy nincs már mit tanulnunk a tanártól, saját magunkra támaszkodva elmehetünk. Valamikor nekem is volt Mesterem. Amikor úgy éreztem, hogy megtanultam tőle, amit meg kellett tanulnom, csak akkor hoztam létre közvetlen kapcsolatot a Legfelsőbbel. Amikor tanítványaim eljutnak erre a szintre, akkor ők is közvetlen kapcsolatot alakítanak majd ki a Legfelsőbbel. De spirituális fejlődésed e pontján sokkal, de sokkal könnyebb Isten Akaratát megismerned a Mesteredre hallgatva, mint ha közvetlenül próbálnál eljutni a Legfelsőbbhöz.

Ha egy ártatlan és édes gyermek akar valamit az apjától, de az apa történetesen valahol máshol van, akkor a kisgyerek tájékoztathatja az apa egyik dolgozóját. A dolgozó azonnal elfut az apához, hogy megkapja, amit a gyerek szeretne. A gyerek apjához menő dolgozó dupla örömben részesül. Örömet szerez neki az, amikor azt mondja az apának, aki befolyásos vezérigazgató: „A gyermeke ezt szeretné.” Aztán, amikor a vezérigazgató megadja neki, amit a gyerek kért, a dolgozónak örömet szerez, hogy odaadhatja azt a gyönyörűséges gyermeknek. Az apának is örömet szerez, hogy ez a dolgozó azért jött hozzá, hogy megkapjon valamit a gyermekének. Ebben az esetben te vagy az a kis gyermek, a spirituális Mestered pedig az, akinek szabad bejárása van az Atyádhoz, aki Isten.

Az Istenmegvalósított spirituális Mester végtelenül magasabb rendű, mint bármelyik átlagos egyén lelke. Végtelenül magasabb rendű, mint sok száz átlagos ember lelke együttvéve. A megvalósult Mester Isten képviselője a földön; azért jött a világba, hogy az emberiségben a Legfelsőbbet szolgálja. Ha valódi Mester, akkor nincs saját akarata. Amikor mond valamit, akkor ez csak Isten Akaratát fejezi ki. A léleknek szintén nincs saját akarata; ez is csak Isten Akaratát fejezi ki.

Ha te egy iroda vezetője vagy, és van egy helyettesed, aki kifejlesztette az iroda működtetéséhez szükséges bölcsességet és szakértelmet, akkor a munkád sokkal könnyebb lesz. Örülsz, hogy van valaki, akiben megbízhatsz és akire számíthatsz, aki a segítségedre lehet. És ha a vezető-helyettesnek van egy irodafőnöke, aki tud neki segíteni, akkor az ő munkája is sokkal könnyebbé válik. Hasonlóképpen, ha Isten szert tesz egy spirituális Mesterre, aki segíteni tud Neki a földön, akkor annyira boldog. És ha a Mester ráveszi a lelket, hogy dolgozzon érte, és foglalkozzon a kereső törekvő szívével, elméjével, vitális és fizikai tudatával, akkor a Mestert öröm tölti el. De ha a kereső közvetlenül képes meghallani lelke üzeneteit, és ha hallgat ezekre az üzenetekre, akkor a Mester munkája és Isten munkája is végtelenül könnyebbé válik. De ha a kereső nem tudja megfelelően megérteni lelke üzeneteit, akkor ott van a Mester, hogy megmondja neki, mit kell tennie.

Itt nem a Mester fizikai megjelenéséről beszélek, hanem a Mesterben lévő Legfelsőbbről, aki benne van a fizikaiban. Ez az igazi Mester. Sajnos a tanítványok legtöbbször csak a Mester fizikai megjelenését látják. A Mester kopasz, a Mester sánta, a Mester ez vagy az. Hány tökéletlenséget látnak a Mesterben! Nem veszik észre, hogy maguk a tanítványok okozták a Mester sántaságát; de az már más kérdés. Tehát, ha csak a Mester fizikai tökéletlenségeit nézed, akkor minden pillanatban csalódottsággal vagy kiábrándultsággal találkozol. A Mester külső megjelenése csak zavart és félreértést okoz a számodra.

Tavaly olvastam Nolini egyik könyvét, amelyben azt mondta, hogy csak Sri Aurobindót, az embert, a fizikai embert láttuk, és nem Sri Aurobindót, az istenit. Mivel nem mindig láttuk Sri Aurobindót, az istenit, ezért természetünk továbbra is ugyanaz maradt. Arany lehetőségünk volt természetünk átalakítására, de nem használtuk ki megfelelően.

Egy Istenmegvalósított lélek fel- és lejár az életfán. A legfelső ágaktól lejön a fa tövéig, hogy belső éhséget keltsen az emberiségben; és amikor látja az éhséget, felviszi ezt az éhséget a fán, és lehozza az eledelt – a békét, fényt és üdvösséget.

Ha tehát tudsz hallgatni lelked üzeneteire, az csodálatos! De ha arra tudsz hallgatni, amit a Legfelsőbb a Mesteredben mond neked, akkor is helyesen fogsz cselekedni. De ha nem tudsz hallgatni lelked üzeneteire, és ha nem tudsz egyetérteni Mestered módszerével, ahogy a dolgokat kezeli, akkor végső megoldásként mindenért közvetlenül Istenhez kell fordulnod. Ha ezt teszed, a lelked egyáltalán nem lesz szomorú vagy elégedetlen, és a Mestered sem lesz egyáltalán szomorú vagy elégedetlen. Épp ellenkezőleg, a Mester nagyon büszke lesz rád, ha nem kell őt igénybe venned, hogy elérd a Legmagasabbat.

A szellemi tökéletesség abban rejlik, hogy ismerjük Isten Akaratát, és minden pillanatban lelkünk, egy Mester vagy Maga Isten segítségével végrehajtjuk Isten Akaratát. Először is azt kell tudnod, mit akar Isten neked azáltal, hogy teljesen azonosulsz Isten Akaratával. Ha az elméddel, a vitálisoddal vagy a fizikai tudatoddal azonosulsz, akkor mindig sok millió és milliárd mérföld távolságra leszel attól, amit Isten benned és rajtad keresztül ki akar nyilvánítani. Először tehát azonosulnod kell Isten Akaratával, majd a legnagyobb jókedvvel és boldogsággal végre kell hajtanod Isten Akaratát.

Ez az egyetlen tökéletesség a kereső életében. A hétköznapi életben, amint azt korábban mondtam, az elméd azt fogja mondani, hogy ez az ember tökéletes, vagy az az ember tökéletes, mert van néhány jó tulajdonsága. Itt az elme a bíró. De a spirituális életben nincs bíró; csak a belső lényednek kell figyelnie, hogy a helyes dolgot cselekszed-e vagy sem. Mi a helyes dolog? Isten elégedettsége Isten Tetszése szerint.