Russell Wilson: Megtiszteltetés, Uram. Olyan erősen érzem önt, hogy nehéz beszélni. De nagyon kellemes és gyönyörű érzés. Belső békére törekszem, és nagyon erős kapcsolatot éreztem önnel. Ha beleegyezik, szeretnék öntől tanulni.

Sri Chinmoy: Minden kölcsönös. Nem tapsolhatunk egy kézzel; két kéz kell hozzá. Itt is láthatjuk a két szívünk kölcsönös elfogadását. Ez az elfogadás maradandóan megvilágosítóvá és beteljesítővé tehető, ha a földhözragadt elme tartományán túl tud maradni. A szív a saját belső tisztaságára, szépségére és isteniségére támaszkodva alapozza meg az egységét. De mivel az emberi elmét még nem világította meg a Felülről vagy belülről érkező fény, ezért hajlamos kétségbe vonni azt a tisztaságot, szépséget és isteniséget, amelyet a szívünkben látunk és érzünk. Saját elménk kétségbe vonja mindazt, ami bennünk isteni.

Tegyük fel, hogy egy nap kora reggel nagyon mély, fenséges meditációja van. Az elméje lehet, hogy azonnal elkezd kételkedni benne. „Hogyan lehetne ilyen jó meditációm? Ez nem lehet igaz. Tegnap a politika forgatagában voltam, és olyan sok komoly problémával szembesültem. Hogy úszhatnék akkor ma béke tengerében?” De a szív azt fogja mondani: „Nem! Akármennyire is érintett vagyok a külvilág problémáiban, van bennem valami örök és halhatatlan, ami érintetlen.” A szív mindig elhozza nekünk a Világon-túlinak a bátorító, inspiráló és megvilágosító üzenetét. A szív mindig arra emlékeztet minket, hogy valójában mik vagyunk a belső világban, míg az emberi elme állandóan elbírálja és kritizálja a saját nagyon korlátozott képességét.

Arra kérem, hogy amikor imádkozik és meditál, tartsa teljesen csukva elméje ajtaját, és próbálja előtérbe hozni a szívében lévő fényt. Szív-szobája mindig bőséges fénnyel van tele, ezért próbáljon meg minél többet ott maradni. Majd amikor üt Isten Órája, be fogja vinni szív-szobájából a fényt az elme-szobájába, amelyet még meg kell világítani. A villanyszerelő vezette be a világítást a szív-szobájába. Vezetékeket tett oda és csatlakoztatta őket. Most ugyanaz a villanyszerelő be fog menni a másik szobába, az ön elme-szobájába, és oda is bevezeti a világosságot. Ebben az esetben a saját lelke a villanyszerelő. Ha egyszer az elme-szobája is ki van világítva, akkor a szíve és elméje együtt tud működni.

Miközben változatos napi tevékenységeivel foglalkozik, használnia kell az elmét. De az elme használata közben, kérem, próbálja meg megnézni, mennyi őszinteség, mennyi egyszerűség, mennyi tisztaság van benne. Minden alkalommal, amikor érzi az elméjében ezeknek és más isteni tulajdonságoknak a jelenlétét, akkor az elméje még világosabbá válik. Végül képes lesz az elméjébe vinni szíve isteniségét, hogy az elméje is isteni módon meg legyen világítva.

Amikor nem kötik le a mindennapi tevékenységei, amikor imádkozik és meditál, kérem, próbáljon mindig a szív-szobájában maradni. Minél többet tud a szív-szobájában maradni, annál jobban megnöveli belső szépségét, belső tisztaságát és belső isteniségét. Belsőleg csak akkor lehet boldog, ha a spirituális életében teljes jelentőséget tulajdonít a szívének. Ha most nem tud százszázalékos jelentőséget tulajdonítani a szívének, akkor próbáljon legalább nyolcvan vagy kilencven százalékos jelentőséget tulajdonítani neki. Aztán, ha eljön az ideje, akkor megfogja azt a belső gazdagságot, mely a szív-szobájában van, és az elme-szobájába helyezi.

Ha fogja a szívében lévő belső gazdagságot, és az elméjébe viszi, a szíve nem fog szenvedni. Egyáltalán nem! Külső életben, ha valamit az egyik szobából a másik szobába visz, akkor ez a dolog eltűnik az eredeti helyéről. De az a gazdagság, mely a szívében van, határtalan. Az öröm, a béke, a fény, a szeretet, az Isten iránti odaadás és minden más isteni tulajdonság, mely a szívében van, határtalan. Ha a szíve szeretetét fogja és átviszi az elméjébe, akkor ez a szeretet csak gyarapodni fog a szívében. Szív-edénye minden pillanatban újra feltöltődik. Minél többet ad a szív, annál inkább nő a szív befogadóképessége, és annál inkább képes Isten Isteniségéből befogadni és megtartani.