Önzetlenség

Az ember végtelen, az ember örökkévaló, az ember halhatatlan. De hogy tudjuk valóban érezni, hogy végtelenek, örökkévalóak, halhatatlanok vagyunk? Csak az önmagunkban és az emberiségben lévő Legfelsőbb iránti áldozatunk és önzetlenségünk révén érezhetjük ezt.

Az önzetlenséget megfelelően kell érteni. Ha valaki úgy érzi, hogy az áldozat által válik teljesen eggyé a világ többi részével, akkor az nem önzetlenség. Ahhoz, hogy az ember valóban önzetlen legyen, már éreznie kell, és meg kell valósítania az egész teremtéssel való egységét. Különben mindig az lesz a benyomása, hogy valami nemes és nagyszerű dolgot tesz azzal, hogy felajánlja önmagát és szolgál valakit. De amikor már elértük, éreztük és megvalósítottuk az egységet, akkor az önzetlenség valóban elnyeri a jelentését. A kereső tudja, hogy egy az univerzummal, és ezzel az egységgel most eljátssza a saját szerepét. Ekkor nem mondhatjuk, hogy az önzetlenség olyan dolog, amit felajánlunk. Nem, ez olyasvalami, amibe belenövünk. Minden önzetlen cselekedet valami nagyszerűbbhöz vezet bennünket, és ez a nagyszerűbb valami szintén a miénk.

Az igazi önzetlenséget csak Istenben látjuk. Ő nem akarta elválasztani Magát a teremtésétől. A teremtő és a teremtés összetartoztak, összetartoznak, és örökké össze fognak tartozni. Tehát Isten legfelsőbb önzetlensége az, amit a teremtésében látunk. Ha emberi életünkben rendelkezni tudunk ezzel az önzetlenséggel, valósággal és vízióval, akkor az az önzetlenség teljes kinyilvánítása lesz a valóságban. Próbáljuk megvalósítani egységünket a világ többi részével és Isten teremtésével. Ekkor Célunk éppen előttünk lesz majd.