Az önzetlenséget megfelelően kell érteni. Ha valaki úgy érzi, hogy az áldozat által válik teljesen eggyé a világ többi részével, akkor az nem önzetlenség. Ahhoz, hogy az ember valóban önzetlen legyen, már éreznie kell, és meg kell valósítania az egész teremtéssel való egységét. Különben mindig az lesz a benyomása, hogy valami nemes és nagyszerű dolgot tesz azzal, hogy felajánlja önmagát és szolgál valakit. De amikor már elértük, éreztük és megvalósítottuk az egységet, akkor az önzetlenség valóban elnyeri a jelentését. A kereső tudja, hogy egy az univerzummal, és ezzel az egységgel most eljátssza a saját szerepét. Ekkor nem mondhatjuk, hogy az önzetlenség olyan dolog, amit felajánlunk. Nem, ez olyasvalami, amibe belenövünk. Minden önzetlen cselekedet valami nagyszerűbbhöz vezet bennünket, és ez a nagyszerűbb valami szintén a miénk.
Az igazi önzetlenséget csak Istenben látjuk. Ő nem akarta elválasztani Magát a teremtésétől. A teremtő és a teremtés összetartoztak, összetartoznak, és örökké össze fognak tartozni. Tehát Isten legfelsőbb önzetlensége az, amit a teremtésében látunk. Ha emberi életünkben rendelkezni tudunk ezzel az önzetlenséggel, valósággal és vízióval, akkor az az önzetlenség teljes kinyilvánítása lesz a valóságban. Próbáljuk megvalósítani egységünket a világ többi részével és Isten teremtésével. Ekkor Célunk éppen előttünk lesz majd.From:Sri Chinmoy,Életfalevelek, Agni Press, 1974
Forrás: https://hu.srichinmoylibrary.com/ltl