Kérdés: Azt hallottam, hogy a rokonok és barátok könnyei az életből eltávozó léleknek nagy örömöt szereznek. Igaz ez?

Sri Chinmoy: Általában háromféle emberi lélek létezik: az első, amit közönséges, hétköznapi, felvilágosulatlan léleknek hívunk; a második a jóságos, de átlagos lélek; és végül a harmadik, a kimagasló, átlagon felüli lélek. Amikor egy átlagember meghal, körülnéz, melyik szeretett hozzátartozója sír utána. Ha azt látja, hogy senki sem, akkor nagyon elkeseredik, és ezt mondja magának: „Egész életemben különféle módon támogattam őket. Ezt a hálátlanságot!” Ezek az átlagos lelkek annyira kötődnek az övéikhez és a földhöz, hogy elcsüggednek, ha ebben az utolsó pillanatban szeretteik nem ismerik el eddigi szeretetüket és áldozatukat. Sőt még olyan felvilágosulatlan lelkek is akadnak, akikben gyűlölet és ellenséges indulatok is támadnak, ha rokonaik nem siratják meg őket, és – miután elhagyták a testüket – egy testetlen formában térnek vissza, hogy szeretteiket megrémítsék. Az elhunyt a legvisszataszítóbb formát öltheti magára, s ha gyerekek is vannak a családban, elsősorban őket ijesztgeti.

A második típusú ember segítőkész, aranyos és nagyon kedves volt családjához. Ő halála óráján azt érzi, hogy a szeretet és ragaszkodás köteléke örökké tart. Az ilyen ember nem akarja elhagyni a földi színteret. Úgy érzi, hogy egyedül ez a ragaszkodás képes fenntartani a kapcsolatot e világ és a másik világ között, így megpróbálja szeretteitől és barátaitól a legerősebb ragaszkodást, tartós vonzalmat és törődést kicsikarni. Ha azt látja, hogy szerettei és hozzátartozói semmi részvétet vagy sajnálatot nem mutatnak elvesztése miatt, hogy nem sírnak-rínak keservesen, akkor iszonyú fájdalom sújtja belső létében. Ekként érez: „Valami maradandót szeretnék itt létrehozni, de semmilyen segítséget nem kapok, sőt még családtagjaim együttműködésére sem számíthatok.” De az eltávozott lélek és a földi létben maradó lelkek között nem az úgynevezett emberi szeretet, nem az emberi ragaszkodás teremt örök, isteni kapcsolatot. A szeretet, a vonzalom, amely egymáshoz köti az emberi lényeket, soha nem tartós. Az csak olyan, mint a homokból font kötél. Egyedül az isteni szeretet juthat túl minden akadályon.

Most elérkeztünk az átlagon felüli, nagy lelkekhez, azaz a spirituális Mesterekhez. Mikor egy Mester elhagyja testét és azt látja, hogy a tanítványai keservesen sírnak elvesztése miatt, sajnálatot érez, mert a tanítványai eszerint nem ismerték őt fel egészében mint spirituális Mestert. Egy spirituális személy, aki felismerte Istent, minden síkon egyaránt él. Tudata a minden világot áthat. Így, ha tanítványai elkeseredetten sírnak, mert úgy érzik, többet nem láthatják, akkor Mesterüket az átlagember kategóriájába helyezik. Ez olyan, mint egy sértés. A Mester tudja, hogy megjelenik majd azon tanítványai előtt, akik őszintén imádkoznak hozzá, akik kitartóan meditálnak és őszintén törekednek. Tudja, hogy mindenkor vezetni, alakítani és formálni tudja majd őket. Pontosan tudja, hogy képes lesz eggyé válni velük, és ők is képesek lesznek erre. Így aztán természetesen elszomorodik, ha tanítványai ekként beszélnek: „Most elment a Mester, és nem halljuk többé, könyörgésünk hozzá hiábavaló, így semmi értelme imádkozni. Gyerünk, menjünk egy másik Mesterhez, vagy próbáljunk más eszközt találni spirituális fejlődésünkhöz”. A spirituális Mesterek tehát akkor éreznek sajnálatot, ha szeretteik sírnak vagy fájdalmas könnyeket hullajtanak értük, míg az átlagembereknek ez az öröm.

Igen, egy darabig a tanítványok sajnálatot érezhetnek, mert elvesztették Mesterüket, és nem fogják őt fizikai alakban látni. De ez a szomorúság nem maradhat tartós, mivel a lélek öröme, a lélek erős szeretete és mindent betöltő gondoskodása át kell hogy járja a tanítványokat, akik – lelkük Vezetőjének – őszintén elfogadták a Mestert.