Hit

A spiritualitás nagyon jelentőségteljes szó, de homályos. Mindenki más-más indítékkal kezd bele a lelki életbe. Egy hétköznapi ember számára a lelkiség csak egy kis múló lelki békét jelent. Számára a lelkiség harmóniát jelent a családban: a férj és a feleség nem veszekszik többé, és a gyerekek nem lesznek többé engedetlenek. Egyesek ezért kezdenek bele a lelki életbe. Egy törekvő, egy igazi törekvő számára a lelkiség olyasmit jelent, ami felismerést ad neki. Ő csak a felismerés miatt akarja a lelkiséget. Ha valaki mindenáron el akarja érni a felismerést, akkor meg fogja tanulni, hogy a felismerés nem így jön el. Indiában sokan próbálták meghatározott időn belül, két, három vagy hat év alatt felismerni Istent, de Isten nem jött el hozzájuk. Csak a halál jött el hozzájuk: öngyilkosságot követtek el. Egy igazi törekvő azonban úgy érzi, hogy a felismerés Isten kiválasztott Órájában fog bekövetkezni. Megteszi a maga részét; aztán úgy érzi, hogy a többi már Istentől függ. Az igazi keresőnek, aki a végtelen Fényért kiált, át kell adnia magát Isten Akaratának, Isten Órájának. Isten Akaratával eggyé válni azt jelenti, hogy átadjuk magunkat Isten Órájának. Ha valaki tudatosan át tudja adni magát Isten Órájának, az azt jelenti, hogy bőséges hite van a saját törekvő életében és Isten Akaratában. A lelki életben a „hit” szót használjuk a „meggyőződés” helyett, amelyet általánosabb összefüggésben használunk. A hit egy ajándék, de nem olyan, mint egy közönséges ajándék. Vívmányként vagy valóságként van meg bennünk. A hit a belső és külső egyetemes Igazság belső elismerése. Ahhoz, hogy elfogadjuk az Igazságot, először a lelkünkben kell hinnünk. A lelkünk bőséges Fényt fog feltárni előttünk, valamint a Fényt felajánló forrást. Ezután tudatlanságunkat teljesen és feltétel nélkül oda kell adnunk a bennünk lévő Fénynek. Az igazi, végtelen bizalom a lélekből fakad, amely kapcsolatban áll a legmagasabb Abszolútummal. Ha a lelkünkben maradunk, akkor teljes lesz a bizalmunk, teljes a hitünk.

Mindig hinnünk kell valamiben vagy valakiben. Ha másban nem is, de a fizikai létezésünkben, az emberi életünkben és testünkben hiszünk. Hiszünk abban, hogy a kezünk képes dolgozni és írni. Ha nincs meg ez a fajta bizalom vagy hit, akkor látni fogjuk, hogy a kezünk nem fog tudni úgy működni, ahogyan szeretnénk. Ha egyszer tudatosan megvonjuk a bizalmat a kezünktől, akkor látni fogjuk, hogy akármilyen őszintén próbálunk is írni, nem leszünk képesek rá. Nem arról van szó, hogy csak úgy mondjuk, hogy nem tudunk a kezünkkel írni, és aztán, ha egyszer megpróbáljuk, akkor látjuk, hogy tévedtünk. Nem! Ha elvesszük a teljes tudatosságunkat a kezünktől, akkor egyáltalán nem leszünk képesek írni. Éppen azért tudunk írni, mert a tudat a kezünkben működik.

Tisztában vagyunk vele, hogy tudatos lények vagyunk; a tudat mindig működik bennünk. Nemcsak tudatos részünk van, hanem tudatalatti részünk is. Időnként bekerülünk a tudatalattiba, miközben ébren vagyunk, és alvás közben is eljutunk oda. Szigorúan szellemi szempontból a tudatalatti sík a köldök alatt kezdődik; a térd alatt van az egész a tudattalan birodalma. A tudattalanság valami teljesen haszontalan dolog. A tudattalanságból nem kapunk Fényt, mert a tudattalanság nem törekszik arra, hogy belépjen a Fénybe.

Amikor tudattalanul élünk, nem a hit szemével látunk. Csak akkor hiszünk valamit, ha már látjuk. Ebben a hétköznapi, emberi, nem törekvő világban magunknak kell látnunk valamit ahhoz, hogy elhiggyük; mindig első kézből származó bizonyítékra van szükségünk. Ha látjuk, hogy az egyik egyén megüti a másikat, akkor elhisszük. Szemtanúi vagyunk. Ha látjuk, hogy a dolgok közvetlenül a szemünk előtt történnek, akkor jobban hiszünk az elménkben. De ha mások mondanak nekünk valamit, akkor rajtunk múlik, hogy elhisszük-e vagy sem. Sok olyan dolgot olvasunk az újságokban, amelyeket hamisnak minősítünk. Nem tudjuk elhinni ezeket a dolgokat. De ha mi magunk látjuk őket, akkor elhisszük. Amikor tehát belépünk az alsóbb világba, a látás hitet ébreszt bennünk.

Aztán eljön az idő, amikor törekszünk. Amikor a törekvés világában élünk, először hiszünk valamiben, és aztán meglátjuk az igazságot. Ha van hitünk és meg vagyunk győződve valamiről, csak akkor láthatjuk meg azt a dolgot. Hiszünk valamiben; ezért ismerjük fel az igazságot.

Minél magasabbra megyünk, annál tisztábban fogunk látni. A hit az előhírnöke a látásunknak, ami a felismerés. Ha van hitünk, akkor felismerésünk is lesz. A hit elmondja, hogy mi következik utána: a felismerésünk; de a hit egyben teljesen eggyé is válik azzal a dologgal, amit fel fogunk ismerni. Amikor valóban felismerjük az Igazságot, akkor látni fogjuk, hogy az Igazság felismerése mindvégig teljesen egy volt a hitünkkel.

Mi az a felismerés? A felismerés annak felfedezése, hogy nem végesek, hanem végtelenek vagyunk. A felismerés során rájövünk, hogy a végtelen a végesben játssza saját dallamát. Tagore, India legnagyobb költője azt mondta: Majhe asim tumi – „A végesben Te vagy a Végtelen; Te játszod saját Dallamod.” Amar majhe tomar prakash – „Kinyilatkoztatásod bennem van. Ezért olyan édes, olyan szelíd az egység.” Amikor a Végtelen a végesen keresztül játszik, a végest használja hangszerként. Amikor a véges a Végtelent a felismerés és a kinyilvánítás területén sajátjának tekintheti, csak akkor teljesedhet ki teljesen Isten, a Végtelen, és Isten, a véges – Isten a Mennyben és Isten a földön.

A hit az, ami elhárítja az akadályokat az utunkról. Hinnünk kell lelki Mesterünkben. Hinnünk kell törekvés-életünkben és az isteni Kegyelemben. Hinnünk kell önmagunkban, és éreznünk kell, hogy Isten kiválasztott eszközévé válhatunk. Ha képesek vagyunk erre a fajta hitre, akkor tudjuk, hogy meg fogjuk látni az Igazságot, érezni fogjuk az Igazságot, és az Igazsággá fogunk válni.

Végtelen mértékben kell hinnünk a Mesterünkben. Ha a Mester azt mondja: „Jó ütemben fejlődsz”, akkor hinnünk kell neki. De ha hagyjuk, hogy az elménk közbelépjen, és azt mondja: „Ó, a Mester csak hízeleg nekem”, akkor komoly hibát követünk el. Hinnünk kell abban, hogy a Mesterünk egy Istent-felimert lélek, és hogy képes megadni nekünk a felismerést. A Mester Isten választott Órájában adja meg a tanítványnak a felismerést. És nem csak erről van szó, hanem valójában a Mester az, aki megüti az Órát, amikor Isten, a Legfelsőbb azt mondja neki, hogy itt az idő, hogy a felismerés bekövetkezzen. De ha nem hisszük el, amit a Mesterünk mond nekünk, akkor hogyan higgyünk abban, hogy képes megadni nekünk a felismerést?

Magunkban is hinnünk és bíznunk kell. Ha nem bízunk magunkban, akkor nem hihetünk isteni módon az életünkben. Az önbizalom az, ami hitet ad ahhoz, hogy azt mondhassuk: „Én Istentől jöttem, és Isten a nap huszonnégy órájában rám gondol. Most rajtam a sor, hogy Őrá gondoljak. Isten adta nekem ezt a huszonnégy órát. Ugyanazt a huszonnégy órát, amelyet arra használ, hogy figyelemmel kísérjen engem, arra is adta, hogy Őrá gondoljak.” Tehát az önbizalom által tudjuk megteremteni a hitünket. Önbizalom nélkül az úgynevezett vakhit semmit sem ér. Ha megvan bennünk az önbizalom, hogy azt mondjuk: „Igen, Isten fia vagyok, és fel fogom ismerni Istent”, akkor Isten köteles hitet adni nekünk abban, amit folyamatosan tesz értünk.

A magunkba vetett hit olyan, mint egy létra. Látunk egy létrát, és észrevesszük az első létrafokot. Amikor rálépünk a létra első fokára, látjuk, hogy az szilárd; nem törik el. Ekkor hitet kapunk. Azt mondjuk magunknak: „Igen, talán most rá kellene lépnem a létra második fokára.” Látjuk, hogy ez a létrafok is szilárd. Így vizsgáljuk meg a létra harmadik, negyedik és ötödik fokát, és végül az összes létrafokot. Minden egyes alkalommal, amikor a lábunkat az emelkedő létrafokra tesszük, egyre nagyobb és mélyebb bizonyosságot szerzünk saját képességeinkről, saját tapasztalásunkról és felismerésünkről. De egyszerre csak egy-egy fokot kell megmásznunk. Nem ugorhatunk föl azonnal, és nem érhetjük el a legmagasabbat. Nem! Meglátjuk az első fokot, majd lassan és egyenletesen elkezdünk felfelé mászni az összes létrafokon. Így teremtünk magunkban hitet saját magabiztosságunk erejével.

A hit olyan, mint egy izom, amelyet fejleszteni lehet. Mindenki isteni; mindenki Istentől való. És Isten minden lelket felruházott a hittel. Mégis vannak jó néhányan, akik nem gyakorolják a hitüket. Lehet, hogy ma még csak egy kis hitünk van magunkban, de holnap már több hitünk lesz. A hit olyan, mint egy doboz. A dobozban van egy ékszer, de mi nem nyitjuk ki a dobozt, hogy meglássuk az ékszerünket.

Óriási akaratra is szükség van. Minden pillanatban azt kell mondanunk: „Sorsomat az én változatlan akaratom fogja megváltoztatni”. A sorsot meg lehet változtatni, de az akaraterőt soha nem lehet megváltoztatni. Semmi sem lehetetlen az akaraterőnk számára. Ez az akaraterő nem agresszív; nem olyasvalami, ami megpróbálja elérni az akaratát, akár szépszerével, akár erőszakkal. Nem! Az akaraterő a lelkünk meggyőződése. Bennünk van egy lélek, amely állandóan egységben van Istennel, a Legfelsőbbel. A lelkünk kijelenti: „Amikor egy vagyok Istennel, van-e bármi lehetetlen? Nem!” Lelkünknek ez a szilárd meggyőződése az isteni akaraterő. Az isteni akaraterő messze áll attól az agresszív cselekvési módtól, amelyet a hétköznapi életben gyakran nevezünk akaraterőnek.

Hogyan hihetünk önmagunkban? Először is éreznünk kell, hogy létezésünknek ebben a világban különleges jelentősége van. Bármit érezhetünk, amit csak akarunk, legyen az helyes vagy helytelen, jó vagy rossz. A hitnek nincs köze az érzéshez. Kezdjük tehát azzal az érzéssel, hogy van egy különleges célunk, egy különleges küldetésünk itt a földön.

A következő dolog az, hogy megfigyeljük és elkülönítjük magunkat az eredményünktől. Mi és az eredményünk nem egy és ugyanaz. Az eredményünket el kell helyeznünk egy helyre, majd egy lépéssel az eredményünk mögé vagy elé kell állnunk. Ha ezt tesszük, látni fogjuk, hogy egyáltalán nem vagyunk elégedettek a jelenlegi eredményünkkel. Értékeljük, amink van, de nem vagyunk elégedettek. Túl akarunk lépni ezen az eredményen. Érezzük vagy sejtjük, hogy van egy világ ezen túl. Mi az a végső, világon Túli? Ez a világon Túli: Isten. Amikor megpróbálunk túllépni a fizikai részünkön, a világon Túli az, amely hívogat bennünket. Amikor megpróbáljuk meghaladni az elménket, akkor a világon Túli az, amelyhez elkezdünk közeledni. Abban a pillanatban, amikor megpróbáljuk meghaladni önmagunkat, a világon Túli érzése lesz meg bennünk.

Abban a pillanatban, amikor Isten vagy a világon Túlinak az érzése megjelenik a létezésünkben, meglátjuk Istent. Abban a pillanatban, amikor Isten nevét ismételgetjük, vagy az Ómot kántáljuk, a hang azonnal eljut a világon Túlra, és onnan halljuk a rezgést újból és újból visszhangzani. Amikor Istent hívjuk, Ő nem marad egyszerűen a világon Túl, hanem visszhangozza a hívásunkat. Isten azonnal fogadja hívásunkat a Túl a világon, és a világon Túlról elküldi isteni rezgését a szívünkbe. Amikor ez megtörténik, a hit elkerülhetetlenül megjelenik az életünkben.

Amikor hiszünk valakiben vagy valamiben, úgy érezzük, hogy az illetőnek van valamilyen hatalma vagy képessége. De még akkor is, amikor hiszünk valakiben vagy valamiben, tudatában vagyunk annak, hogy az adott személy vagy dolog képességei korlátozottak. De amikor a végtelen Fényre gondolunk, ami a mi Forrásunk, akkor abban a pillanatban a minőséget, a mennyiséget és minden képességet határtalan mértékben látunk. Minden képesség, minden jó tulajdonság Isten ajándéka. Ha Istenben, a Forrásunkban tudunk maradni, akkor nem csak jó tulajdonságokat látunk végtelen mértékben, hanem ténylegesen magunk is rendelkezünk ezekkel a tulajdonságokkal és képességekkel.

Sokféleképpen táplálhatjuk és erősíthetjük hitünket. Naponta próbáljuk meg érezni az idő fontosságát. Ha be tudunk lépni az idő szívébe, akkor látni és érezni fogjuk, hogy a múló másodperc is része a végtelen, örök Időnek. Éreznünk kell, hogy múló hitünk van a múló időben. Ez a hit bizonyos mértékig jelentéktelen, és nem teljesen őszinte vagy ígéretes. Érezzük azonban meg, hogy ez a pillanatnyi hit a lélek végtelen Hitéből fakad. Mindig éreznünk kell, hogy a mi hitünk most csak egy jelentéktelen, végtelenül kicsi része a végtelen Hitnek, de minden joga megvan ahhoz, hogy belépjen a Hit végtelen tengerébe, amely Isten Fénye.

Egyesek közülünk azért veszítik el a hitüket, mert a közvetlen családtagjaink vagy a legkedvesebb barátaink problémákat okoznak az életünkben. Ilyenkor azok az ellentmondásos, zavaró, romboló erők, amelyek körül veszik a hozzánk legközelebb álókat és számunkra legkedvesebbeket, megpróbálják meggyengíteni a hitünket. De ki kéri tőlünk, hogy ostobán viselkedjünk? Gyorsan kell futnunk. Ha valaki velünk akar lenni, akkor a lehető legkönnyebb módon kell a vállunkon tartózkodnia. A törekvő adhat esélyt az úgynevezett legkedvesebbjeinek, de ha azok nem hajlandók élni ezekkel a lehetőségekkel, akkor egyedül kell mennie. A Legfelsőbb ilyenkor nem fogja őt hibáztatni. Nem! A Legfelsőbb azt fogja mondani: „Megkongattam a harangot. Te most gyere, és hagyd a többieket aludni!” De ha a törekvő lelkek megpróbálják elhitetni a nem törekvőkkel, hogy mindannyiuknak együtt kell menniük, vagy ha a törekvő lelkek úgy érzik, hogy az Atya csak akkor lesz elégedett, ha várnak, és azokkal együtt jönnek Hozzá, akik még nem törekszenek őszintén, akkor egy örökkévalóság lesz, mire bármelyikük is eléri a Célt.

Egyrészt feltétlenül szükséges, hogy a hozzánk közel állókkal és a szeretteinkkel együtt menjünk a Legfelsőbbhöz. Ellenkező esetben Ő azt fogja mondani „Menj vissza! Nincs szükségem rád. Nem hoztad magaddal az egész létezésedet.” Másrészt a Legfelsőbb azt fogja mondani nekünk, hogy valójában Ő az, aki a hozzánk legközelebb álló és nekünk legkedvesebb. Sok családi kötelezettség és családi probléma abszurd. Ha az igazi törekvőt ezek a problémák lehúzzák, akkor Isten azt mondja: „Ki neked a legkedvesebb? A feleséged, a férjed, a gyermekeid, a barátaid? Ha így gondolod, akkor maradj velük! Ők fognak elégedettséget okozni neked.” Örök elégedettséget azonban csak a Legfelsőbbtől kapunk, aki örökké a legkedvesebb. Ha Neki örömet tudunk szerezni, akkor az egész világnak szerzünk örömet. Lehet, hogy ezt a fizikai elménk nem érti, lehet, hogy a külső fizikai létezésünk nem érti, de hinnünk kell abban, hogy csak a legfelsőbb Isteniségért élünk a földön, azért az Isteniségért, aki a világra hozott minket. Ha elérjük a felismerést, akkor bizonyára sokkal többet tudunk majd segíteni szeretteinknek, mint ahogyan most tesszük. Hogyan vezethet vak ember világtalant? A Fény embere azonban képes vezetni és kinyilatkoztatni.

Tehát, ha a szeretteinkben érezni tudjuk a Legfelsőbb létezését, akkor megmenekültünk. Ha a legkedvesebb Legfelsőbbet látjuk családunk tagjaiban, akkor hitünk erős maradhat. De ez néha nehéz. Ezért van az a hagyományos indiai érzés, hogy a földi emberi kapcsolatok útban állnak; hogy kövekhez hasonlóan nehezednek a keresőre. Ha ezek útban állnak, a törekvőnek minden joga megvan ahhoz, hogy egyedül fusson a Fény felé, ha ez a Legfelsőbb Akarata. Ha az Óra a család egyik tagja számára üt először, akkor ennek a családtagnak fel kell készülnie arra, hogy elhagyja a többieket, hogy a leggyorsabban fusson a Célja felé. Ilyen esetekben a férjnek készen kell állnia arra, hogy elhagyja a feleségét, és a feleségnek készen kell állnia arra, hogy elhagyja a férjét; a szülőknek készen kell állniuk arra, hogy elhagyják gyermekeiket, és a gyermekeknek készen kell állniuk arra, hogy elhagyják szüleiket. Csak így tudnak a leggyorsabban futni.

Éreznünk kell a belső bátorság szükségességét. Kívülről akkor vagyunk bátrak, ha erősebbek vagyunk valaki másnál. Akkor vagyunk képesek megütni valakit, ha úgy érezzük, erősebbek vagyunk nála. De belsőleg nagyon-nagyon erősnek kell lennünk, és a belső erőt a hiten keresztül fejlesztjük.

Ha minden másodpercben valódi belső meggyőződésünk van, akkor hitünk a Végtelenség Fényévé fog nőni, és képesek leszünk érezni az isteni Fényt magunkban. Csak egyetlen szándékot, egyetlen rendeltetést, egyetlen célt kell éreznünk: meglátni a Legmagasabbat, és minél hamarabb a Legmagasabbá válni. Ha a körülöttünk lévő világ hajlandó velünk együtt futni, akkor hadd fusson ő is. Ha a körülöttünk lévő világ gátol bennünket, hibát keres bennünk, hátráltat minket a fejlődésben, akkor nincs szükségünk a világra. Ha belső szükségletünk arra késztet, hogy teljesen elszakadjunk földi, emberi kötelezettségeinktől, akkor képesek leszünk a legkielégítőbben táplálni hitünket. Egyedül Isten ad nekünk több hitet, hogy megvédjen, vezessen és megmutassa nekünk a Világosságot.

Tudjuk, hogy az Isten szót (angolul) G-O-D-nak írják. Csak fordítsuk meg ezeket a betűket, és D-O-G (kutya) lesz belőlük. Isten és a kutya együtt járnak. Ebben az esetben a „kutya” hűséget jelent. A kutya szellemi értelemben a végtelen hűséget jelképezi; Istent mint hitet szimbolizálja. Ennek nagy jelentősége van. Isten minden hitét belénk, az emberiségbe helyezi, és azt akarja, hogy állandó és spontán hitünk legyen Benne. De mi hálátlan teremtmények vagyunk, és hiányzik belőlünk az Istenbe vetett hit. Ő végtelenül fölöttünk áll; végtelenül hatalmasabb nálunk. De ugyanakkor Ő az, akinek hatalmas hite van bennünk. Ezernyi történetet ismerünk arról, hogy a kutyák készek felajánlani az életüket, hogy megmentsék a gazdájukat. Egy kutya mindig követi a gazdáját. Bármelyik pillanatban kész felajánlani a puszta létét a gazdájáért. Éjszaka, ha rablók próbálnak behatolni a házba, az első dolog, amit a kutya tesz, az a harc. És mit kap cserébe a kutya? Egy darab kenyeret. Isten esetében, amikor egy törekvő a Fény, az Önfelismerés után sóvárog, és a körülötte lévő tudatlanság megpróbálja felfalni őt, Isten az, aki eljön, és megpróbálja megmenteni az illetőt.

Emberi lényekként tudnunk kell, hogy itt a földön vagy az Istenit, vagy az istentelent képviseljük. Nekünk kell választanunk. Az Isteni vagy az ellenséges erők oldalára állunk? Azonnal arra a döntésre jutunk, hogy Isten, az Isteni oldalára állunk.

Az isteni elégedettség csak akkor jön el, ha hűségesek vagyunk a belső indítékhoz, ami nem más, mint Isten. Ezért minden nap, amikor imádkozunk és meditálunk, próbáljuk meg érezni, hogy csak akkor tudjuk elégedetté tenni a Legfelsőbbet, ha teljes hitünk van az életünkben és Isten kozmikus Akaratában, ami Isten beteljesítő Akarata bennünk és értünk, valamint lelki testvéreinkért. Ahogyan a kutya mindig követi a gazdáját, úgy a mi törekvésünknek is mindig a Fényt kell követnie, ami Isten, a Felismerés. Ma Isten, a Törekvés vagyunk. Holnap belső Isteniségünkbe vetett hitünk erejénél fogva Istenné, a Felismeréssé válunk.