Isteni tulajdonságok

Tudjuk, hogy mit akarunk az emberi élettől. Az isteni életért, az Istennel való egységért sóvárgunk. Eljön majd az idő, amikor meglátjuk, hogy Isten rendelkezik a Békével, a Fénnyel és az Üdvösséggel. Ekkor azt fogjuk mondani: „Szükségem van ezekre a tulajdonságokra, hogy elérjem Őt. Amikor mindezekkel a jó tulajdonságokkal bőven rendelkezem, akkor Isteniségem előtérbe kerül. Ekkor eggyé válok Istennel.” Tehát igyekszünk elnyerni a Békét, a Fényt és az Üdvösséget, hogy tökéletes eszközeivé vagy képmásaivá váljunk Istennek, aki megtestesíti ezeket a tulajdonságokat. Akkor belenövünk az Ő isteniségébe. Ez az egyik módja annak, hogy belenőjünk ezekbe az isteni tulajdonságokba, és eggyé váljunk Istennel.

Van egy másik módja is ennek. Ha tudjuk, hogy hol van ezeknek az isteni tulajdonságoknak a Tulajdonosa, és ha meditációnk során szabad bejárásunk van Hozzá, akkor odamehetünk, és azt mondhatjuk neki: „Ó Istenem, most itt vagyok a Lábaidnál. Kérlek, add meg nekem, amire szükségem van. Add meg nekem, amit Te a legjobbnak érzel: Békét, Fényt vagy Üdvösséget. De kérlek, csak akkor add meg nekem, ha ez a Te Akaratod. Ha nem a Te Akaratod, akkor ne adj semmit. És ha azt akarod, hogy a pokolba kerüljek, akkor hadd kerüljek a pokolba.” Már ismerjük a bennünk lévő negatív tulajdonságokat vagy hajlamokat: a félelmet, kétséget, lehangoltságot és így tovább. Ha belénk hatolt a félelem, akkor az erőnket kell felhasználnunk, hogy legyőzzük. Ha belénk férkőzött a kétség, akkor azonnal az isteni önátadásunkat kell használnunk, ami lelkünk hatalma, hogy legyőzzük azt. Mindig bennünk van az ellenszer, a negatív tulajdonságok elleni harc és azok legyőzésének képessége. De ha egyszer belénk kerülnek, gyakran megadjuk magunkat nekik. És amikor megadjuk magunkat a negatív erőknek és körülményeknek, újra és újra áldozatukká válunk. Ezért mindig jobb, ha pozitív belső képességeinkkel harcolunk ellenük. Pozitív képességeink a magabiztosság, az abszolút bizonyosság és a hit: az önmagunkba vetett hit, az Istenbe vetett hit és a lelki életünkbe vetett hit. Használjuk a bennünk rejlő pozitív hatalmat, hogy szembeszálljunk a bennünk lévő negatív hatalommal, és elpusztítsuk vagy átalakítsuk azt. Amikor lelkünk használja pozitív hatalmát, szellemi hatalmát, egyszerre húsz isteni tulajdonságba lép be, és ezek a tulajdonságok olyanok lesznek, mint a Legfelsőbb Lábainál felajánlott isteni virágok.

Tisztaság

A tisztaság egy isteni tulajdonság, amely kiemelkedő fontosságú a lelki életünkben. Mindenki tudja, hogy mi a tisztaság, de a tisztaság olyasvalami, amit fejleszteni kell. Ha nem vagyunk tiszták, semmit sem érhetünk el. A lelki hatalom áldás helyett átok lesz, ha nincs tisztaság a testünkben, elménkben, szívünkben és lelkünkben; egyszerűen hamuvá éget bennünket. Ha bölcsességünk van tisztaság nélkül, akkor azt azonnal háttérbe szorítja a félelem és a kétség.

Minden isteni tulajdonság elérhető a lelki életünkben. Tehát a tisztaság is minden bizonnyal elérhető, de minden attól függ, hogy valaki mennyire őszintén fogadta el a lelki életet. Ez eltarthat néhány napig, néhány hónapig vagy néhány évig, az egyén törekvésétől függően. És sok megtestesülésbe is telhet, ha valaki egyáltalán nem törekszik őszintén.

A mi ösvényünkön a fizikai tisztaság rendkívül fontos. Egyes spirituális keresők elhanyagolják a testet; nem törődnek a fizikaival. Mi azonban törődünk a fizikaival, mert úgy érezzük, hogy a lélek a fizikaiban lakozik. Isteni küldetésünk beteljesítése csak itt a földön, a fizikai testben történhet meg. A fizikai testben a tisztaság hatalom; ezért tisztán kell tartanunk a testet. Ha természetünkben megteremtjük a tisztaságot, csak akkor maradhat meg bennünk tartósan az isteni hatalom.

Ha tisztátalanok vagyunk, rossz gondolatok, féltékeny gondolatok, zavaros gondolatok és a halál fog kísérteni minket. Ezt a titkot szeretném elárulni nektek: Ha meg akarunk szabadulni a halálfélelemtől, akkor tisztának kell lennünk. Abban a pillanatban, amikor érezzük a lélek tisztaságát, képesek vagyunk beleélni magunkat a halál létezésébe. Amikor tudatosan bele tudjuk élni magunkat valamibe, akkor már nem félünk tőle, mert a saját erőnket, a saját lelkünk fényét visszük be oda.

Külső létünk megtisztításának különböző módjai vannak. Ha nincs konkrét meditációs módszerünk, kezdhetjük a légzéssel. Próbáljunk meg nyugodtan és csendesen belélegezni, és belégzés közben csak ismételjük a „tisztaság” szót. Vagy mondhatjuk azt is, hogy „Supreme” [Legfelsőbb]. Nincs szükségünk más titokra, mint erre. Ha ezt tesszük, érezni fogjuk, hogy a fejünk fölött fentről tisztaság száll alá. Aztán amikor kilélegzünk, próbáljuk meg érezni, hogy a tisztátalanságunk a lélegzettel együtt távozik. Ha ezt az egyszerű gyakorlatot gyakoroljuk, már ebben az életben látni fogjuk a természetünkben a különbséget.

Aztán meg kell próbálnunk takarékoskodni a szánk termelésével. A legtöbben naponta legalább három és fél órával többet beszélünk a szükségesnél. Ha valódi lelki fejlődést akarunk elérni, akkor minimalizálnunk kell a beszédet. Nem arra kérnek bennünket, hogy néma Brahmanná váljunk. Ez távol áll attól, amit Isten akar. De nem kell élveznünk az ostoba, haszontalan, értelmetlen beszédet. Nagyon gyakran tönkre tesszük mély belső tapasztalatainkat azzal, hogy beszélünk róluk, vagy csak úgy általában túl sokat beszélünk. Valójában az történik, hogy amikor valamilyen belső igazsághoz vagy belső valósághoz jutunk, úgy érezzük, hogy az egyáltalán nem is belső igazság, hanem csak egyfajta értelmetlen mentális képzelgés. Miért? Mert az állandó beszéddel elidegenítettük magunkat a valódi Forrásunktól. Miután jelentősebb tapasztalatokban, vagy mondhatjuk úgy is, hogy kisebb felismerésekben volt részünk, annyit beszélhetünk, amennyit csak akarunk. De ekkor már nem leszünk képesek olyasmiről beszélni, amiről belső lényünk nem akarja, hogy beszéljünk. Próbáljuk meg tehát minimalizálni a beszédet. Mindannyian gyakorolhatjuk ezt az arany igazságot.

Csak akkor érjük el az abszolút tisztaságot, ha elértük a lelki tökéletességet. A tökéletesség előtti utolsó pillanatig mindenki tisztátalan. De már most, ha képesek vagyunk Fentről békét hozni az elménkbe, akkor a belső tisztaság megmarad az elmében. Belső létezésünk mindig tiszta. A lélek mindig tiszta. Isteni szívünk mindig tiszta. A fizikai, földhöz kötött elme az, ami tisztátalan; és ez az elme, a külső létezésünkkel együtt, megtisztulhat, ha előtérbe helyezzük a lélek fényét. Ez nemcsak lehetséges, hanem megvalósítható és elkerülhetetlen, ahogyan elérjük a lelki tökéletességet.

Lelki szempontból azt szeretném mondani, hogy a tisztaság olyasvalami, ami azonnal segít abban, hogy egyszerre váljunk eggyé a legmagasabbal és a legalacsonyabbal. Amikor a legalacsonyabbban vagyunk, nem fogjuk úgy érezni, hogy a legalacsonyabb az egyetlen dolog a földön; és amikor a legmagasabbban vagyunk, nem fogjuk úgy érezni, hogy a legmagasabb az egyetlen dolog a földön. Akkor már nem lesz különbség a legmagasabb és a legalacsonyabb között. Minden egy lesz.

Amikor tiszták vagyunk, képesek vagyunk kitágítani elménket, gondolatainkat és eszméinket. Amikor valódi tisztasággal rendelkezünk, folyamatosan azt látjuk, hogy tudatunk egyik személyről a másikra, egyik helyről a másikra, a korlátozottról a korlátlanra tágul. Abban a pillanatban, amikor a legmagasabb tisztaságot kifejlesztettük vagy megszereztük, úgy érezzük, hogy az egész világ a miénk. Nem valami tőlünk független dolog; mi a világhoz tartozunk, és a világ hozzánk tartozik.

A szellemi világban a tisztaság az egység, a véges tudat és a végtelen tudat, az egyéni világ és a csoportos világ közötti oszthatatlan egység titka. A tisztaság az, ami egyesíteni tud bennünket. A tisztaság az, ami tartósan megalapozhatja az isteni Mennyek Országát itt a fizikai világban.

Intuíció

Az intuíció olyan belső képesség, amellyel minden ember rendelkezik. De nem mindenki fejlesztette ki ezt a képességet, vagy hozta előtérbe, hogy használni tudja, ezért egyesek még nincsenek meggyőződve arról, hogy rendelkeznek vele. Az intuíció egyik formája az elmén belül van. De az igazi intuíció a lélekből jön. Néha a finom elmét használjuk, és úgy érezzük, hogy mentális megértésünk intuíció. De ez nem igaz. Az intuíció az a gépezet bennünk, amely azonnal meglátja a Fényt. Az intuíció maga a tudatos Fény minden egyes emberben. Ez az a képesség bennünk, amely egyszerre meglátja az Igazságot és a Valóságot, anélkül, hogy ezeket elválasztaná a teljes létezésüktől és lényegüktől. A hétköznapi életben legtöbbször azt látjuk, hogy a Valóság egy helyen van, a látás pedig valahol máshol. De az intuíció esetében ez nem így van. Az intuícióban a Valóság és a látás összetartozik; nem lehet őket szétválasztani.

Amikor egy kisgyerek ránéz egy elefántra, mit lát? Rögtön a farkát vagy a lábát vagy az ormányát látja. Figyelme csak az elefánt egy részére összpontosul, de úgy érzi, hogy az egész elefántot látta. Amikor azonban intuitív képességünket használva látunk valamit, azonnal látjuk az egész létezését. Ez olyan, mintha egyszerre látnánk az elefánt egész testét. Nemcsak az elefánt összes végtagját látjuk egyszerre, hanem egyidejűleg a belső létezését is. Az intuíció képessége a belső és a külső Igazságot teljes egészében, egészként látja, anélkül, hogy a két aspektust szétválasztaná.

A külső létezést a külső szemünkkel látjuk: az elefánt egy részét, egy végtagját látjuk, amikor a külső szemünket használjuk. De az intuíció a harmadik szemből ered. Ha a lélek fénye táplál bennünket, akkor nagyon könnyűvé válik a harmadik szem megnyitása. A harmadik szem, amit adzsnya csakrának nevezünk, valójában végtelenül több látóerővel rendelkezik, mint az intuíció. Az intuíció csak egy része a képességének. Ti jelentős résznek nevezhetitek, én mégis jelentéktelennek nevezem a teljes képességéhez képest. De az emberi szem és az intuitív képesség közötti különbség óriási.

Nagy különbség van a megérzés és az intuíció között. A megérzés nagyon-nagyon alacsony eredetű, az intuíció pedig nagyon-nagyon magas eredetű. A megérzés a tulajdonképpeni elméből, a vitálisból vagy még alacsonyabb régiókból származik. A megérzés soha nem tud a mentális tudat szokásos szintjén túlmenni. Még ha valamit a legteljesebb mértékben érzünk is meg, ez a megérzés az elméből származik. Az intuíció azonban a tudat egy nagyon magas, jóval az elme feletti szintjéről származik. A megérzésben nagyon ritka az Igazság közvetlen megismerése; nincs közvetlen bölcsesség. A megérzés az Igazság megközelítésének közvetett módja, egy kerülőút. Az intuíció azonban az Igazság azonnali és közvetlen megközelítési módja. A megérzés és az intuíció nem hasonlítható össze.

Ha úgy próbáljuk megnyitni a harmadik szemet vagy fejleszteni az intuitív képességet, hogy a szívünk nincs teljesen feltöltve energiával, akkor az intuitív képesség csak problémákat okozhat számunkra. Zavarni fog bennünket. Most éppen, ha az intuíciómmal látom, hogy az apám holnap meg fog halni, akkor én magam is meg fogok halni, még ma. Maga a félelmem fog megölni engem. Mi haszna van tehát annak, ha ezzel a tudással kínzom magam? De ha kifejlesztettem az akaraterőt, ha a lélek fényét magaménak vallom, akkor ebben az esetben eggyé válok a Legfelsőbb Akaratával. Akkor, még ha tudom is, hogy apám meg fog halni, nem fog zavarni, mert végül is tudom, hogy ki az apám. Ő csak a Legfelsőbb gyermeke, ahogy én magam is a Legfelsőbb gyermeke vagyok. Apám most itt van a földön, és a Legfelsőbb Ölében játszik. Amint elhagyja a testét, a Legfelsőbb Szívében lesz. Ezt lehet, hogy elméleti tapasztalatnak veszitek. De nem! Ezt érezzük, amikor a Legfelsőbb Szemén keresztül látjuk az Igazságot.

Ha viszont intuíciónkkal azt látjuk, hogy a jövő nagyon fényes, ha azt látjuk, hogy valami nagyon jó fog történni, akkor a türelmetlenségünk öl meg minket. Olyanok vagyunk, mint egy gyerek. A gyerek lát egy mangót, de az anyja nem adja oda neki. Még nem jött el az idő, még nem ütött az óra, hogy megkapja a mangót. Szerencsétlennek érzi magát. Azt mondja: „Mivel ez az enyém, most kellene megennem.” De az anya tudja, hogy mikor van a legjobb ideje, hogy odaadja a mangót a gyereknek. Hasonlóképpen, az intuitív képességünkkel, az intuitív fényünkkel, ha látunk valamit közeledni, lehet, hogy megpróbáljuk megragadni. Aztán ha nem kapjuk meg az eredményt, vagy nem tudjuk lehúzni az orrunk elé, szerencsétlennek érezzük magunkat. Lehet, hogy látjuk, de nem tudjuk siettetni az érkezését; meg kell várnunk, amíg üt Isten Órája. Ezért el leszünk keseredve. Most, ha intuitív képességünk van, olyanok leszünk, mint egy gyerek, akinek kés van a kezében: a gyerek megvághatja az ujját, vagy akár meg is szúrhatja magát.

De ha először megnyitjuk szívközpontunkat, és eggyé válunk Istennel, akkor, amikor meglátjuk a jövőt, nem fogunk megzavarodni. A legjobb tehát, ha megvárjuk, amíg a szívközpontunk megnyílik, és nagymértékben magunkba szívjuk a lélek fényét. Az intuitív képességet csak akkor tudjuk a legjobban kifejezni, ha a lélek fényében élünk. Ekkor, ha rendelkezünk az intuitív képességgel, biztonságban leszünk; semmi sem fog rosszul elsülni. Azt mondom a tanítványaimnak, hogy most ne gondoljanak az intuícióra. Jelentősen segíthet, de csak a megfelelő órában, amikor megfelelően megértjük. Az intuitív képesség automatikusan megjelenik, amikor saját belső lényünk kifejlődik, amikor pszichikai önátadásunk teljes lesz, amikor megteremtettük tudatos belső egységünket a Legfelsőbbel. Ekkor nem fogunk visszaélni vele. Állandó segítségünkre lesz.

Elszántság és akaraterő

Ha elszántságot akarunk kifejleszteni, akkor nem az alacsonyabb, érzelmi életerőre kell gondolnunk, hanem a dinamikus, energikus életerőre. Nem az agresszív vitálisként kell gondolnunk magunkra, amely legnagyobb örömmel élvezi a lehangoltságot és a csalódottságot, hanem az elszántsággal teli életerőként. Ha a vitális valamit minden áron el akar érni, akkor az az istentelen vitális. De az istentelen vitális csak elpusztítja a lehetőségeinket és potencialitásainkat. Ha aljas eszközöket alkalmazunk, ha visszaélünk elszántságunkkal, nem érhetünk el semmit. De ha az életerő odaadóan és óriási őszinteséggel akar dolgozni, vagyis ha szüksége van az igazságra, és ha nem nyugszik, amíg el nem éri az igazságot, akkor ez az isteni vitális. Az isteni vitális minden pozitív dolog után áhítozik. Fényre van szüksége. Fény nélkül nem fog kiteljesedni. Szüksége van az isteni Hatalomra: arra a Hatalomra, amely épít, nem pedig arra, amely rombol. Szüksége van az isteni Szeretetre: arra a Szeretetre, amely kiterjeszt, nem pedig az emberi szeretetre, amely csalódással végződik.

Tegyük fel, hogy egy gyermek elkezdett tanulni az általános iskolában. Azt mondja: „Eltökélt szándékom, hogy megszerezzem a mesterdiplomámat; előtte nem hagyom abba a tanulást.” Ha az elszántsága nagyon őszinte, akkor a gyermek egy napon el fogja érni a célját. Ehhez hasonlóan a lelki életben is, ha az életerő ígéretet tesz arra, hogy Fentről határtalan mértékben Békét, Fényt és Üdvösséget fog lehozni, akkor végül biztosan lehozza a Békét, Fényt és Üdvösséget.

De az életerő eltökéltsége nem elég; szükségünk van a lélek akaratára is. Az elszántság végső soron a lélektől jön. Amikor ezt az erőt a fizikai, vitális vagy mentális síkon – vagyis a külső síkon – használjuk, akkor ezt elszántságnak nevezzük. Amikor azonban a belső vagy pszichikai síkon használjuk, akkor akaraterőnek, a lélek fényének nevezzük. Az „akaraterő” az a spirituális kifejezés, amelyet az elszántságra használunk. Amikor a lélek fénye belép az életerőbe, akkor lehet egyetlen pontra irányuló elszántságunk. Ez az egyetlen pontra irányuló elszántság isteni elszántság, valódi akaraterő.

A hétköznapi emberi életben, amikor elszántak vagyunk valamire, öt percig fenntartjuk az eltökéltségünket, aztán minden elszántságunk elvész. Ha magunktól próbáljuk elérni az elszántságot, az nem lesz tartós. De ha egyszer megismerjük, hogy mi a lélek akaratereje, akkor látjuk, hogy ez sok éven át, sőt egy életen át tart.

Az isteni elszántság automatikusan jön, ha a szívünkön, a szív fényén meditálunk. Minden kereső kifejlesztheti a képességet, hogy a fényt előtérbe hozza. Ha a szív helyett máshol meditálunk, akkor elszántságunk ingadozhat. Tegyük fel, hogy elhatároztuk, hogy másnap reggel öt órakor felkelünk. Holnap lehet, hogy a legnagyobb nehézségek árán öt órakor felkelünk. De holnapután egyszerűen elfelejtünk felkelni az ágyból. Nem tettünk eltökélt ígéretet, és így nyolckor vagy tízkor kelünk fel. Hogy miért? Mert nem töltöttük fel az akkumulátorunkat. Ha meditációnk során isteni fényt kapunk a lelkünktől, és ha őszintén imádkozunk a lélekhez, hogy öt órakor ébresszen fel minket, akkor a lélek elégedett lesz. Még ha hajnali kettőkor fekszünk is le, akkor is képesek leszünk öt órakor felkelni. A lélek fel fog minket ébreszteni. A lélek az, aki vállalni tudja a felelősséget, hogy megtegye helyettünk, ami szükséges. Az Igazság és Fény Keresői mindig megpróbálnak szabadon hozzáférni a lélek akaratához. Ha tudatosan igyekszünk azonosulni lelkünk akaratával és belső lényünk elszántságával, csak akkor lehet ereje az erőfeszítéseinknek.

Elengedés

Minél több Fényt kapunk belülről, annál gyorsabb a fejlődésünk és az eredményünk. Minden egyes eredmény egy kis elengedést idéz elő. A teljes elengedést azonban csak gyakorlatilag az utunk végén, hosszú szellemi gyakorlás után érjük el. Senki sem mondhatja, hogy lelki útját elengedéssel kezdte. Soha nem lehet egy csapásra elérni az elengedést. Évekig, sőt jó néhány inkarnáción keresztül kell koncentrálni, meditálni és önzetlen szolgálatot végezni; csak ezután lehet elérni az elengedést. Az elengedés rendkívül nehezen elérhető, de mindannyiunknak szert kell tennünk rá.

Egy családban minden tag felelősséggel tartozik a többi családtaggal szemben. Fizikai, erkölcsi és másfajta kötelezettségeink vannak, amíg élünk. Az anyának gondoskodnia kell a fiáról, mert az anya hozta a fiút a világra. A fiúnak gondoskodnia kell az anyáról, mert a fiú bizonyos mértékig kötelességének érzi, hogy az anyának eleget tegyen vagy örömet szerezzen. De gyakran az anya nem törődik igazán a fiával, vagy a fiú az anyjával. Amikor a családtagok között hiányzik a szeretet vagy a valódi megértés, azonnal tudhatjuk, hogy ez a törődés hiánya, nem pedig az elengedés. A törődés hiányát mindenki ismeri; a mindennapi életünkben is látjuk. A törődés hiányát gyakran összetévesztik az elengedéssel. De az elengedés valami sokkal magasabb rendű dolog, mint a törődés hiánya. A lelki keresőnek elengedésre van szüksége, nem a törődés hiányára.

Az elengedés nem jelenti azt, hogy nem törődünk majd másokkal. Az elengedés azt jelenti, hogy a lehető legjobban végezzük a feladatainkat, de nem törődünk az eredménnyel. Az elengedésben a helyes dolgot tesszük a megfelelő módon és a megfelelő pillanatban. Mindent pontosan azért teszünk, mert a Belső Vezető megparancsolta. Aztán ha még mélyebbre megyünk, akkor úgy érezzük, hogy a Belső Vezető a minden. Ő a Cselekvő, Ő maga a Cselekvés és Ő az Élvező is.

Tegyük fel, hogy valaki sportoló, futó, aki hosszú ideje edz. Végül elindul az olimpián, és az utolsó helyen végez. Azt fogja mondani magának: „Annyi éven át gyakoroltam. Hogy lehet, hogy utolsó lettem?” De most el kell különülnünk. Mitől? A tettei gyümölcseitől. A futónak teljesen abban a reményben kell edzenie, hogy ő lesz a győztes. Korán reggel fel kell kelnie, különféle gyakorlatokat végeznie, és minden mást meg kell tennie, ami a teljesítménye javításához szükséges. Tetteinek eredményét azonban Isten Lábához kell helyeznie, aki az egyetlen Cselekvő.

A legfőbb filozófia szerint „Isten a Cselekvő és az Élvező”, és ez teljesen így van. De itt a földön, a fizikai síkon mindenképpen azt kell tennünk, amit a legjobbnak érzünk. Dolgoznunk kell, és meg kell tennünk a szükségeset. Minden tekintetben a lehető legjobban kell végeznünk a kötelességünket, ahhoz, hogy elérjük a célunkat. Néha megpróbáljuk mentális szemünkkel látni munkánk eredményét, és mentális szemünk azt mutatja, hogy az eredmény vereség lesz. Ha tudjuk, hogy az eredmény nem fog tetszeni nekünk, akkor rendkívül nehezen dolgozunk jól és lelkesen. Ha csak a siker érdekel bennünket, akkor természetesen elkedvetlenedünk. De ezen a ponton hibát követünk el; nem ismerjük az elengedés valódi jelentését. Reménnyel, lelkesedéssel és elszántsággal kell cselekednünk, és bármi történik is, az nem a mi dolgunk. Amikor a cselekvés véget ér, az nem marad a mi kezünkben. Amikor az eredmény kialakul, teljesen szenvtelenek leszünk, akár elsők vagyunk, akár az utolsók. Ha elsők vagyunk, akkor boldogok leszünk. Ha pedig utolsók, akkor is boldogok leszünk, mert átadtuk a cselekvésünk eredményét Istennek.

Az igazi öröm akkor jön el, ha már a munka megkezdésének pillanatában érezzük, hogy a munka maga az eredmény. Akkor nem kell húsz percet vagy két hónapot vagy két évet várnunk az eredményre. Amire vágyunk, az az elégedettség, ami csak néhány hónap vagy néhány év múlva jön el, amikor learatjuk a tettünk gyümölcsét. De ha elég bölcsek vagyunk, belevágunk a munkába, és látjuk, hogy a munka maga az öröm. Először is, tudnunk kell, hogy a földön élő emberek milliói közül mi vagyunk azok, akiket kiválasztottak erre a különleges feladatra. Aztán abban a pillanatban, amikor elkezdünk dolgozni, éreznünk kell, hogy maga a munka adja meg nekünk azt, amit akarunk. Ha elégedettséget, örömet és kiteljesedést akarunk kapni bármilyen munkától, akkor abban a pillanatban, amikor belevágunk, éreznünk kell, hogy maga a munka, nem pedig a jövőbeli eredmény az öröm.

Hogyan tudunk elkülönülni a munkánktól? Kétféleképpen. Az egyik módja az, hogy érezzük, hogy semmi sem marad állandóan a földön. Bármilyen nagyszerű is valaki az emberi világban, semmi sem tart örökké – semmi. A hírnév és a dicsőség mind elmúlik. Semmit sem mondhatunk magunkénak, még magunkat sem. Ma az „én, az enyém” kifejezéseket használom. De holnap ez az „én” elmegy egy másik világba. Mi haszna van annak, hogy ragaszkodom valakihez vagy valamihez, amit most az enyémnek nevezek, ha hatvan vagy hetven év múlva nem tudom magammal vinni? Ez egyszerűen ostobaság!

Ugyanez a helyzet a másokhoz való ragaszkodással is. Bár tudom, hogy ragaszkodom valakihez, akit nem mondhatok magaménak, mégis azt mondom, hogy az a személy az enyém. Nem tudom megmutatni neki, nem tudom bebizonyítani neki. Hogyan tudnám megmutatni a szívemet? Nem tudom megmutatni a belső érzéseimet. Ha ez egy jó érzés, akkor megpróbálom felajánlani. Ha rossz érzés, akkor megpróbálom elfedni. Gyakran, ha jó munkát végzünk, akkor alig várjuk, hogy megmutassuk. Ha rossz munkát végzünk, nem szívesen mutatjuk meg. De akár jó, akár rossz a munka, akár jó érzéseink vannak, akár rossz érzéseink, a ragaszkodásunk tárgya nem marad meg. Végül rájövünk, hogy semmi, amit a sajátunknak nevezünk, nem maradhat fenn maradandóan. Ez az egyik módja az elengedésnek.

Egy másik módja az elengedés elérésének, ha tudjuk, hogy a véges fényen kívül létezik egy magasabb Fény, egy végtelen Fény is. Ez a Fény adja nekünk az igazi örömöt. Ennek ismeretében hogyan ragaszkodhatunk azokhoz az emberekhez és dolgokhoz, amelyek állandóan kísértésbe hoznak minket? Minél inkább elkülönülünk a véges e kísértéseitől, annál inkább hozzákapcsolódunk a Végtelenhez. Ebben az isteni kötődésben van az igazi elégedettségünk. Ha valóban törődünk a lelki élettel, akkor az a dolgunk, hogy minden figyelmünket csak a Legfelsőbbre összpontosítsuk. Ha mélyen kötődünk a Legfelsőbbhöz, a belső élethez, akkor természetesen elkülönülünk más emberektől és dolgoktól, a világtól, amely nem törekvő. Amit a Legfelsőbbhöz való ragaszkodásunknak nevezünk, azt a jövőben Bölcsesség-Fénynek fogjuk látni, mert csak Őbenne, és sehol máshol nem tudunk növekedni. Csak Őbenne, és sehol máshol nem teljesedünk ki.

Egyes indiai keresők, akik az odaadás útját követik, egészen odáig mennek, hogy azt mondják, az odaadás nem más, mint Istenhez való ragaszkodás. Ahogy az emberi vágy az emberhez való ragaszkodás, úgy a lelki odaadás az Istenhez való ragaszkodás egy formája. Nem tudunk egyszerre két dologhoz vagy két személyhez kötődni. Ha mélyen magunkba merülünk, akkor látjuk, hogy csak egy személyhez vagy dologhoz tudunk kötődni. A ragaszkodás és az odaadás olyan, mint a koncentráció. Nem tudunk egyszerre két ujjra megfelelően koncentrálni. Két ujjat látunk, de figyelmünket vagy az egyikre, vagy a másikra összpontosítjuk. Hasonlóképpen, amikor valóban a Legfelsőbbnek ajánljuk fel legtisztább ragaszkodásunkat, ami az odaadás, akkor az csak Hozzá juthat el. És Benne találhatjuk meg az emberiség többi részét. Kezdetben van egy szokásos családunk néhány fővel. De eljön az idő, amikor ki kell bővítenünk a családunkat. Maga az emberiség válik a családunkká. Minél jobban növekszünk belül, annál nagyobb lesz a családunk. Az emberiség pedig mindig a Legfelsőbben marad.

Azonosulhatunk egy másik ember szenvedéseivel és érzéseivel, és mégis elkülönültek maradhatunk, ha lelkünk Fényével éljük bele magunkat abba a személybe. Lelkünk Fénye mindig kiterjed. Nem köt le, és ugyanakkor nem is lehet lekötni. Lelkünk Fényével bárkivel azonosulhatunk a földön, és ez nem érint minket. Ha belső lelkünk Fényével, amely csupa szabadság és tökéletesség, beleéljük magunkat az adott személybe, és ha ezt a belső Fényt szétárasztjuk a szenvedőben, akkor ő az adott időben a legjobb segítséget kapja tőlünk. Utána elrepülhetünk, mint egy madár, anélkül, hogy az illető megérintene minket, vagy hogy kötődnénk hozzá.

A Legfelsőbb Hajója az Aranypartra visz minket. A Hajó a vízen van, de nem a vízből való. A Hajó most a tudatlanság tengerén van, de ez nincs hatással rá. Az Aranypartra visz bennünket, ahol nincs tudatlanság, nincs kétség, nincs kötöttség – ahol minden tökéletesség és teljesség. Emberi életünkben is éreznünk kell, hogy ha bennünk van a lélek Fénye, bárkiben benne tartózkodhatunk. Lehet a legtökéletlenebb vagy a legjobban szenvedő ember. Mégis, bár a legőszintébben és leghatásosabban segítünk neki, nem fogunk hozzá kötődni, vagy ő nem fog bennünket lehúzni. Először tehát fel kell fedeznünk belső Fényünket, lelkünk Fényét. Csak ezután leszünk igazán alkalmasak arra, hogy másokon segítsünk anélkül, hogy kötődnénk hozzájuk vagy szenvedésükhöz. Csak akkor tudunk a legigazibb és legtisztább segítséget nyújtani a szenvedő emberiségnek.

Igazság

Végtelenül jobb becsületes és erkölcsös embernek lenni, mint erkölcstelennek, őszintétlennek és becstelennek. Nem hazudunk; nem csapjuk be szüleinket, barátainkat, tanárainkat vagy diákjainkat. Ha valamiben lelkiismeretesek vagyunk, például igazat mondunk, az azt jelenti, hogy a tökéletességre törekszünk. Mivel igyekszünk, a részleges tökéletesség már megvan. A részleges tökéletesség szükségszerűen már magában a hozzáállásunkban is megtalálható. A teljes tökéletességhez azonban sok mindenre szükség lesz. Ha csak lelkiismeretesek vagyunk, az nem elég. A teljes tökéletesség eléréséhez sokkal több isteni tulajdonságra van szükségünk.

Tudnunk kell, hogy milyen igazságra törekszünk: a végső Igazságra vagy a szokványos, evilági, mindennapi igazságra. Tegyük fel, hogy valaki meg akar inni egy pohár vizet, és azt mondja nekem: „Megiszom egy pohár vizet.” Néhány másodperc múlva meggondolja magát; úgy érzi, hogy nem is olyan nagyon szomjas. Azt mondta, hogy meg fog inni egy pohár vizet, de nem itta meg. Tehát a szó szoros értelmében hazudott. Most, ha mégis megissza a vizet, az azt jelenti, hogy igazat mondott nekem. De csak azért, mert igazat mondott, ez még nem jelenti azt, hogy megvalósította a legmagasabb Igazságot. Ugyanakkor, ha nem issza meg a vizet, annak ellenére, hogy azt mondta nekem, hogy meg fogja inni, még egy másodpercre sem veszíti el a legmagasabb tudatát. Azt mondjuk, megteszünk valamit, és talán mégsem tesszük meg. De ebben az esetben az igazság, amit megszegtünk, nem a végső Igazság.

Sok olyan ember van a földön, aki őszinte, de tudnunk kell, hogy az őszinteségük meddig viheti őket. Sok olyan hivatalnok dolgozik nagy irodákban, aki soha nem hazudott. Becsületesek; mindig az igazat mondják. Amikor arról van szó, hogy igazat kell mondani a nyomtatványok kitöltéséről vagy a pénz átvételéről, ezek az egyének tökéletesek. Nap mint nap százszor is igazat mondanak; senkit sem csapnak be. De amikor a törekvésről van szó, amikor arról van szó, hogy el akarják érni Istent, akkor hol vannak? Ezek a hivatalnokok úgy találják, a végső, abszolút Igazság minden képzeletüket felülmúlja. Még azt sem tudják elképzelni, hogy naponta két-három órát imádkozzanak Istenhez, nemhogy eggyé váljanak az Ő Tudatával. Ezen a téren abszolút korlátozottak.

Tegyük fel, hogy az egyik karunk piszkos, és bemegyünk az óceánba. Az a részünk, amelyik egy kicsit tisztább, szintén bekerül az óceánba. Mi történik ezután? A megvilágosodás tengere megmossa azt a részt, amelyik egy kicsit tisztább, és ez a rész megfelelően megvilágosodik. De az a rész is megvilágosodik, amelyik teljesen tudattalan. Így megy végbe az igazi megvilágosodás. Be kell ugranunk a spiritualitás tengerébe természetünk nem-isteni részével és az úgynevezett tiszta részével egyaránt. Az úgynevezett tiszta rész bennünk az erkölcsiségünk, a földi igazságunk. Amikor belépünk a spiritualitás tengerébe, egész lényünket elárasztja a megvilágosodás.

Jelenleg úgy érezzük, hogy az igazságnak csakis belülről kell jönnie, hogy a külső világban nincs igazság. De nem! A külső világ is Isten teremtése. Mindannyian igyekszünk spirituális személyekké válni. Ha valaki mond nekünk valamit a saját javunkra, azt el kell fogadnunk. Ha a szomszédunk rájött valamilyen igazságra, amit mi még nem fedeztünk fel, ne legyünk makacsok, amikor arról van szó, hogy elfogadjuk. Csak egy ostoba és makacs ember ragaszkodik mindig a saját véleményéhez. A különbség a bölcs és az ostoba ember között a következő: a bölcs ember megpróbálja kijavítani a véleményét. Nem a bölcsesség hiánya készteti arra, hogy megváltoztassa a véleményét. Nem! Ő egy magasabb igazságot, egy magasabb világosságot, egy magasabb lehetőséget lát, és úgy változtatja meg a véleményét, hogy az tükrözze a magasabb igazságot. De az ostoba ember mindig ragaszkodik az eredeti véleményéhez. Valójában nem tartja a véleményét; a vélemény tartja őt. Mi azt mondjuk, hogy fenntartunk egy véleményt. De nem! Nagyon gyakran mi magunk is ennek a véleménynek a fogságában vagyunk. És jelenleg a véleményünk nem szükségszerűen alapul mindig a végső Igazságon, és nem is alapulhat azon.

A valódi Igazság, a legmagasabb Igazság csak akkor jut el hozzánk, ha elérjük az Abszolútumot. Amikor elérjük az Abszolútumot, csak akkor tudjuk felismerni és megtestesíteni az abszolút Igazságot. De mielőtt felismernénk az Abszolútumot, mielőtt megtestesítenénk Istent, nem élhetjük a végső Igazságot. Ez lehetetlen! Először meg kell testesítenünk valamit; csak azután tudjuk élni. Csak ha megtestesítem az Igazságot, a Fényt, a Szeretetet vagy bármely más isteni tulajdonságot, akkor tudom ezt az isteni tulajdonságot a mindennapi életemben felfedni és kinyilvánítani. Élni azt jelenti, hogy kinyilvánítani. Amikor éljük az Igazságot, akkor manifesztáljuk az Igazságot.

Amikor életet adunk a Szeretetnek, a Fénynek, az Örömnek, a Békének, a Harmóniának, az Üdvösségnek, a Hatalomnak és más isteni tulajdonságoknak, akkor szükségük van egy helyre, ahol élhetnek. Folyamatosan arra kell törekednünk, hogy mindezeket az isteni tulajdonságokat a tudatunkban helyezzük el. Ha arra törekszünk, hogy ezeket az isteni tulajdonságokat magunkban tartsuk, akkor igyekeznünk kell folyamatosan életet adni nekik. Hogyan adhatunk nekik életet? Úgy adhatunk nekik életet, hogy tudatosan működésre késztetjük őket bennünk és rajtunk kívül. Ha így teszünk, akkor az Igazság élet-lélegzetet fog teremteni ezekben az isteni tulajdonságokban. Amikor az Igazság elkezd működni ezekben az isteni tulajdonságokban, ez azt jelenti, hogy az élet működik. Mert az ő életük Igazság. Amikor az élet lassan és szünet nélkül működik, akkor látni fogjuk, hogy a külső életünk hallgatni fog a belső életünk parancsaira. Ekkor képesek leszünk élni az Igazságot.

Hit

A spiritualitás nagyon jelentőségteljes szó, de homályos. Mindenki más-más indítékkal kezd bele a lelki életbe. Egy hétköznapi ember számára a lelkiség csak egy kis múló lelki békét jelent. Számára a lelkiség harmóniát jelent a családban: a férj és a feleség nem veszekszik többé, és a gyerekek nem lesznek többé engedetlenek. Egyesek ezért kezdenek bele a lelki életbe. Egy törekvő, egy igazi törekvő számára a lelkiség olyasmit jelent, ami felismerést ad neki. Ő csak a felismerés miatt akarja a lelkiséget. Ha valaki mindenáron el akarja érni a felismerést, akkor meg fogja tanulni, hogy a felismerés nem így jön el. Indiában sokan próbálták meghatározott időn belül, két, három vagy hat év alatt felismerni Istent, de Isten nem jött el hozzájuk. Csak a halál jött el hozzájuk: öngyilkosságot követtek el. Egy igazi törekvő azonban úgy érzi, hogy a felismerés Isten kiválasztott Órájában fog bekövetkezni. Megteszi a maga részét; aztán úgy érzi, hogy a többi már Istentől függ. Az igazi keresőnek, aki a végtelen Fényért kiált, át kell adnia magát Isten Akaratának, Isten Órájának. Isten Akaratával eggyé válni azt jelenti, hogy átadjuk magunkat Isten Órájának. Ha valaki tudatosan át tudja adni magát Isten Órájának, az azt jelenti, hogy bőséges hite van a saját törekvő életében és Isten Akaratában. A lelki életben a „hit” szót használjuk a „meggyőződés” helyett, amelyet általánosabb összefüggésben használunk. A hit egy ajándék, de nem olyan, mint egy közönséges ajándék. Vívmányként vagy valóságként van meg bennünk. A hit a belső és külső egyetemes Igazság belső elismerése. Ahhoz, hogy elfogadjuk az Igazságot, először a lelkünkben kell hinnünk. A lelkünk bőséges Fényt fog feltárni előttünk, valamint a Fényt felajánló forrást. Ezután tudatlanságunkat teljesen és feltétel nélkül oda kell adnunk a bennünk lévő Fénynek. Az igazi, végtelen bizalom a lélekből fakad, amely kapcsolatban áll a legmagasabb Abszolútummal. Ha a lelkünkben maradunk, akkor teljes lesz a bizalmunk, teljes a hitünk.

Mindig hinnünk kell valamiben vagy valakiben. Ha másban nem is, de a fizikai létezésünkben, az emberi életünkben és testünkben hiszünk. Hiszünk abban, hogy a kezünk képes dolgozni és írni. Ha nincs meg ez a fajta bizalom vagy hit, akkor látni fogjuk, hogy a kezünk nem fog tudni úgy működni, ahogyan szeretnénk. Ha egyszer tudatosan megvonjuk a bizalmat a kezünktől, akkor látni fogjuk, hogy akármilyen őszintén próbálunk is írni, nem leszünk képesek rá. Nem arról van szó, hogy csak úgy mondjuk, hogy nem tudunk a kezünkkel írni, és aztán, ha egyszer megpróbáljuk, akkor látjuk, hogy tévedtünk. Nem! Ha elvesszük a teljes tudatosságunkat a kezünktől, akkor egyáltalán nem leszünk képesek írni. Éppen azért tudunk írni, mert a tudat a kezünkben működik.

Tisztában vagyunk vele, hogy tudatos lények vagyunk; a tudat mindig működik bennünk. Nemcsak tudatos részünk van, hanem tudatalatti részünk is. Időnként bekerülünk a tudatalattiba, miközben ébren vagyunk, és alvás közben is eljutunk oda. Szigorúan szellemi szempontból a tudatalatti sík a köldök alatt kezdődik; a térd alatt van az egész a tudattalan birodalma. A tudattalanság valami teljesen haszontalan dolog. A tudattalanságból nem kapunk Fényt, mert a tudattalanság nem törekszik arra, hogy belépjen a Fénybe.

Amikor tudattalanul élünk, nem a hit szemével látunk. Csak akkor hiszünk valamit, ha már látjuk. Ebben a hétköznapi, emberi, nem törekvő világban magunknak kell látnunk valamit ahhoz, hogy elhiggyük; mindig első kézből származó bizonyítékra van szükségünk. Ha látjuk, hogy az egyik egyén megüti a másikat, akkor elhisszük. Szemtanúi vagyunk. Ha látjuk, hogy a dolgok közvetlenül a szemünk előtt történnek, akkor jobban hiszünk az elménkben. De ha mások mondanak nekünk valamit, akkor rajtunk múlik, hogy elhisszük-e vagy sem. Sok olyan dolgot olvasunk az újságokban, amelyeket hamisnak minősítünk. Nem tudjuk elhinni ezeket a dolgokat. De ha mi magunk látjuk őket, akkor elhisszük. Amikor tehát belépünk az alsóbb világba, a látás hitet ébreszt bennünk.

Aztán eljön az idő, amikor törekszünk. Amikor a törekvés világában élünk, először hiszünk valamiben, és aztán meglátjuk az igazságot. Ha van hitünk és meg vagyunk győződve valamiről, csak akkor láthatjuk meg azt a dolgot. Hiszünk valamiben; ezért ismerjük fel az igazságot.

Minél magasabbra megyünk, annál tisztábban fogunk látni. A hit az előhírnöke a látásunknak, ami a felismerés. Ha van hitünk, akkor felismerésünk is lesz. A hit elmondja, hogy mi következik utána: a felismerésünk; de a hit egyben teljesen eggyé is válik azzal a dologgal, amit fel fogunk ismerni. Amikor valóban felismerjük az Igazságot, akkor látni fogjuk, hogy az Igazság felismerése mindvégig teljesen egy volt a hitünkkel.

Mi az a felismerés? A felismerés annak felfedezése, hogy nem végesek, hanem végtelenek vagyunk. A felismerés során rájövünk, hogy a végtelen a végesben játssza saját dallamát. Tagore, India legnagyobb költője azt mondta: Majhe asim tumi – „A végesben Te vagy a Végtelen; Te játszod saját Dallamod.” Amar majhe tomar prakash – „Kinyilatkoztatásod bennem van. Ezért olyan édes, olyan szelíd az egység.” Amikor a Végtelen a végesen keresztül játszik, a végest használja hangszerként. Amikor a véges a Végtelent a felismerés és a kinyilvánítás területén sajátjának tekintheti, csak akkor teljesedhet ki teljesen Isten, a Végtelen, és Isten, a véges – Isten a Mennyben és Isten a földön.

A hit az, ami elhárítja az akadályokat az utunkról. Hinnünk kell lelki Mesterünkben. Hinnünk kell törekvés-életünkben és az isteni Kegyelemben. Hinnünk kell önmagunkban, és éreznünk kell, hogy Isten kiválasztott eszközévé válhatunk. Ha képesek vagyunk erre a fajta hitre, akkor tudjuk, hogy meg fogjuk látni az Igazságot, érezni fogjuk az Igazságot, és az Igazsággá fogunk válni.

Végtelen mértékben kell hinnünk a Mesterünkben. Ha a Mester azt mondja: „Jó ütemben fejlődsz”, akkor hinnünk kell neki. De ha hagyjuk, hogy az elménk közbelépjen, és azt mondja: „Ó, a Mester csak hízeleg nekem”, akkor komoly hibát követünk el. Hinnünk kell abban, hogy a Mesterünk egy Istent-felimert lélek, és hogy képes megadni nekünk a felismerést. A Mester Isten választott Órájában adja meg a tanítványnak a felismerést. És nem csak erről van szó, hanem valójában a Mester az, aki megüti az Órát, amikor Isten, a Legfelsőbb azt mondja neki, hogy itt az idő, hogy a felismerés bekövetkezzen. De ha nem hisszük el, amit a Mesterünk mond nekünk, akkor hogyan higgyünk abban, hogy képes megadni nekünk a felismerést?

Magunkban is hinnünk és bíznunk kell. Ha nem bízunk magunkban, akkor nem hihetünk isteni módon az életünkben. Az önbizalom az, ami hitet ad ahhoz, hogy azt mondhassuk: „Én Istentől jöttem, és Isten a nap huszonnégy órájában rám gondol. Most rajtam a sor, hogy Őrá gondoljak. Isten adta nekem ezt a huszonnégy órát. Ugyanazt a huszonnégy órát, amelyet arra használ, hogy figyelemmel kísérjen engem, arra is adta, hogy Őrá gondoljak.” Tehát az önbizalom által tudjuk megteremteni a hitünket. Önbizalom nélkül az úgynevezett vakhit semmit sem ér. Ha megvan bennünk az önbizalom, hogy azt mondjuk: „Igen, Isten fia vagyok, és fel fogom ismerni Istent”, akkor Isten köteles hitet adni nekünk abban, amit folyamatosan tesz értünk.

A magunkba vetett hit olyan, mint egy létra. Látunk egy létrát, és észrevesszük az első létrafokot. Amikor rálépünk a létra első fokára, látjuk, hogy az szilárd; nem törik el. Ekkor hitet kapunk. Azt mondjuk magunknak: „Igen, talán most rá kellene lépnem a létra második fokára.” Látjuk, hogy ez a létrafok is szilárd. Így vizsgáljuk meg a létra harmadik, negyedik és ötödik fokát, és végül az összes létrafokot. Minden egyes alkalommal, amikor a lábunkat az emelkedő létrafokra tesszük, egyre nagyobb és mélyebb bizonyosságot szerzünk saját képességeinkről, saját tapasztalásunkról és felismerésünkről. De egyszerre csak egy-egy fokot kell megmásznunk. Nem ugorhatunk föl azonnal, és nem érhetjük el a legmagasabbat. Nem! Meglátjuk az első fokot, majd lassan és egyenletesen elkezdünk felfelé mászni az összes létrafokon. Így teremtünk magunkban hitet saját magabiztosságunk erejével.

A hit olyan, mint egy izom, amelyet fejleszteni lehet. Mindenki isteni; mindenki Istentől való. És Isten minden lelket felruházott a hittel. Mégis vannak jó néhányan, akik nem gyakorolják a hitüket. Lehet, hogy ma még csak egy kis hitünk van magunkban, de holnap már több hitünk lesz. A hit olyan, mint egy doboz. A dobozban van egy ékszer, de mi nem nyitjuk ki a dobozt, hogy meglássuk az ékszerünket.

Óriási akaratra is szükség van. Minden pillanatban azt kell mondanunk: „Sorsomat az én változatlan akaratom fogja megváltoztatni”. A sorsot meg lehet változtatni, de az akaraterőt soha nem lehet megváltoztatni. Semmi sem lehetetlen az akaraterőnk számára. Ez az akaraterő nem agresszív; nem olyasvalami, ami megpróbálja elérni az akaratát, akár szépszerével, akár erőszakkal. Nem! Az akaraterő a lelkünk meggyőződése. Bennünk van egy lélek, amely állandóan egységben van Istennel, a Legfelsőbbel. A lelkünk kijelenti: „Amikor egy vagyok Istennel, van-e bármi lehetetlen? Nem!” Lelkünknek ez a szilárd meggyőződése az isteni akaraterő. Az isteni akaraterő messze áll attól az agresszív cselekvési módtól, amelyet a hétköznapi életben gyakran nevezünk akaraterőnek.

Hogyan hihetünk önmagunkban? Először is éreznünk kell, hogy létezésünknek ebben a világban különleges jelentősége van. Bármit érezhetünk, amit csak akarunk, legyen az helyes vagy helytelen, jó vagy rossz. A hitnek nincs köze az érzéshez. Kezdjük tehát azzal az érzéssel, hogy van egy különleges célunk, egy különleges küldetésünk itt a földön.

A következő dolog az, hogy megfigyeljük és elkülönítjük magunkat az eredményünktől. Mi és az eredményünk nem egy és ugyanaz. Az eredményünket el kell helyeznünk egy helyre, majd egy lépéssel az eredményünk mögé vagy elé kell állnunk. Ha ezt tesszük, látni fogjuk, hogy egyáltalán nem vagyunk elégedettek a jelenlegi eredményünkkel. Értékeljük, amink van, de nem vagyunk elégedettek. Túl akarunk lépni ezen az eredményen. Érezzük vagy sejtjük, hogy van egy világ ezen túl. Mi az a végső, világon Túli? Ez a világon Túli: Isten. Amikor megpróbálunk túllépni a fizikai részünkön, a világon Túli az, amely hívogat bennünket. Amikor megpróbáljuk meghaladni az elménket, akkor a világon Túli az, amelyhez elkezdünk közeledni. Abban a pillanatban, amikor megpróbáljuk meghaladni önmagunkat, a világon Túli érzése lesz meg bennünk.

Abban a pillanatban, amikor Isten vagy a világon Túlinak az érzése megjelenik a létezésünkben, meglátjuk Istent. Abban a pillanatban, amikor Isten nevét ismételgetjük, vagy az Ómot kántáljuk, a hang azonnal eljut a világon Túlra, és onnan halljuk a rezgést újból és újból visszhangzani. Amikor Istent hívjuk, Ő nem marad egyszerűen a világon Túl, hanem visszhangozza a hívásunkat. Isten azonnal fogadja hívásunkat a Túl a világon, és a világon Túlról elküldi isteni rezgését a szívünkbe. Amikor ez megtörténik, a hit elkerülhetetlenül megjelenik az életünkben.

Amikor hiszünk valakiben vagy valamiben, úgy érezzük, hogy az illetőnek van valamilyen hatalma vagy képessége. De még akkor is, amikor hiszünk valakiben vagy valamiben, tudatában vagyunk annak, hogy az adott személy vagy dolog képességei korlátozottak. De amikor a végtelen Fényre gondolunk, ami a mi Forrásunk, akkor abban a pillanatban a minőséget, a mennyiséget és minden képességet határtalan mértékben látunk. Minden képesség, minden jó tulajdonság Isten ajándéka. Ha Istenben, a Forrásunkban tudunk maradni, akkor nem csak jó tulajdonságokat látunk végtelen mértékben, hanem ténylegesen magunk is rendelkezünk ezekkel a tulajdonságokkal és képességekkel.

Sokféleképpen táplálhatjuk és erősíthetjük hitünket. Naponta próbáljuk meg érezni az idő fontosságát. Ha be tudunk lépni az idő szívébe, akkor látni és érezni fogjuk, hogy a múló másodperc is része a végtelen, örök Időnek. Éreznünk kell, hogy múló hitünk van a múló időben. Ez a hit bizonyos mértékig jelentéktelen, és nem teljesen őszinte vagy ígéretes. Érezzük azonban meg, hogy ez a pillanatnyi hit a lélek végtelen Hitéből fakad. Mindig éreznünk kell, hogy a mi hitünk most csak egy jelentéktelen, végtelenül kicsi része a végtelen Hitnek, de minden joga megvan ahhoz, hogy belépjen a Hit végtelen tengerébe, amely Isten Fénye.

Egyesek közülünk azért veszítik el a hitüket, mert a közvetlen családtagjaink vagy a legkedvesebb barátaink problémákat okoznak az életünkben. Ilyenkor azok az ellentmondásos, zavaró, romboló erők, amelyek körül veszik a hozzánk legközelebb álókat és számunkra legkedvesebbeket, megpróbálják meggyengíteni a hitünket. De ki kéri tőlünk, hogy ostobán viselkedjünk? Gyorsan kell futnunk. Ha valaki velünk akar lenni, akkor a lehető legkönnyebb módon kell a vállunkon tartózkodnia. A törekvő adhat esélyt az úgynevezett legkedvesebbjeinek, de ha azok nem hajlandók élni ezekkel a lehetőségekkel, akkor egyedül kell mennie. A Legfelsőbb ilyenkor nem fogja őt hibáztatni. Nem! A Legfelsőbb azt fogja mondani: „Megkongattam a harangot. Te most gyere, és hagyd a többieket aludni!” De ha a törekvő lelkek megpróbálják elhitetni a nem törekvőkkel, hogy mindannyiuknak együtt kell menniük, vagy ha a törekvő lelkek úgy érzik, hogy az Atya csak akkor lesz elégedett, ha várnak, és azokkal együtt jönnek Hozzá, akik még nem törekszenek őszintén, akkor egy örökkévalóság lesz, mire bármelyikük is eléri a Célt.

Egyrészt feltétlenül szükséges, hogy a hozzánk közel állókkal és a szeretteinkkel együtt menjünk a Legfelsőbbhöz. Ellenkező esetben Ő azt fogja mondani „Menj vissza! Nincs szükségem rád. Nem hoztad magaddal az egész létezésedet.” Másrészt a Legfelsőbb azt fogja mondani nekünk, hogy valójában Ő az, aki a hozzánk legközelebb álló és nekünk legkedvesebb. Sok családi kötelezettség és családi probléma abszurd. Ha az igazi törekvőt ezek a problémák lehúzzák, akkor Isten azt mondja: „Ki neked a legkedvesebb? A feleséged, a férjed, a gyermekeid, a barátaid? Ha így gondolod, akkor maradj velük! Ők fognak elégedettséget okozni neked.” Örök elégedettséget azonban csak a Legfelsőbbtől kapunk, aki örökké a legkedvesebb. Ha Neki örömet tudunk szerezni, akkor az egész világnak szerzünk örömet. Lehet, hogy ezt a fizikai elménk nem érti, lehet, hogy a külső fizikai létezésünk nem érti, de hinnünk kell abban, hogy csak a legfelsőbb Isteniségért élünk a földön, azért az Isteniségért, aki a világra hozott minket. Ha elérjük a felismerést, akkor bizonyára sokkal többet tudunk majd segíteni szeretteinknek, mint ahogyan most tesszük. Hogyan vezethet vak ember világtalant? A Fény embere azonban képes vezetni és kinyilatkoztatni.

Tehát, ha a szeretteinkben érezni tudjuk a Legfelsőbb létezését, akkor megmenekültünk. Ha a legkedvesebb Legfelsőbbet látjuk családunk tagjaiban, akkor hitünk erős maradhat. De ez néha nehéz. Ezért van az a hagyományos indiai érzés, hogy a földi emberi kapcsolatok útban állnak; hogy kövekhez hasonlóan nehezednek a keresőre. Ha ezek útban állnak, a törekvőnek minden joga megvan ahhoz, hogy egyedül fusson a Fény felé, ha ez a Legfelsőbb Akarata. Ha az Óra a család egyik tagja számára üt először, akkor ennek a családtagnak fel kell készülnie arra, hogy elhagyja a többieket, hogy a leggyorsabban fusson a Célja felé. Ilyen esetekben a férjnek készen kell állnia arra, hogy elhagyja a feleségét, és a feleségnek készen kell állnia arra, hogy elhagyja a férjét; a szülőknek készen kell állniuk arra, hogy elhagyják gyermekeiket, és a gyermekeknek készen kell állniuk arra, hogy elhagyják szüleiket. Csak így tudnak a leggyorsabban futni.

Éreznünk kell a belső bátorság szükségességét. Kívülről akkor vagyunk bátrak, ha erősebbek vagyunk valaki másnál. Akkor vagyunk képesek megütni valakit, ha úgy érezzük, erősebbek vagyunk nála. De belsőleg nagyon-nagyon erősnek kell lennünk, és a belső erőt a hiten keresztül fejlesztjük.

Ha minden másodpercben valódi belső meggyőződésünk van, akkor hitünk a Végtelenség Fényévé fog nőni, és képesek leszünk érezni az isteni Fényt magunkban. Csak egyetlen szándékot, egyetlen rendeltetést, egyetlen célt kell éreznünk: meglátni a Legmagasabbat, és minél hamarabb a Legmagasabbá válni. Ha a körülöttünk lévő világ hajlandó velünk együtt futni, akkor hadd fusson ő is. Ha a körülöttünk lévő világ gátol bennünket, hibát keres bennünk, hátráltat minket a fejlődésben, akkor nincs szükségünk a világra. Ha belső szükségletünk arra késztet, hogy teljesen elszakadjunk földi, emberi kötelezettségeinktől, akkor képesek leszünk a legkielégítőbben táplálni hitünket. Egyedül Isten ad nekünk több hitet, hogy megvédjen, vezessen és megmutassa nekünk a Világosságot.

Tudjuk, hogy az Isten szót (angolul) G-O-D-nak írják. Csak fordítsuk meg ezeket a betűket, és D-O-G (kutya) lesz belőlük. Isten és a kutya együtt járnak. Ebben az esetben a „kutya” hűséget jelent. A kutya szellemi értelemben a végtelen hűséget jelképezi; Istent mint hitet szimbolizálja. Ennek nagy jelentősége van. Isten minden hitét belénk, az emberiségbe helyezi, és azt akarja, hogy állandó és spontán hitünk legyen Benne. De mi hálátlan teremtmények vagyunk, és hiányzik belőlünk az Istenbe vetett hit. Ő végtelenül fölöttünk áll; végtelenül hatalmasabb nálunk. De ugyanakkor Ő az, akinek hatalmas hite van bennünk. Ezernyi történetet ismerünk arról, hogy a kutyák készek felajánlani az életüket, hogy megmentsék a gazdájukat. Egy kutya mindig követi a gazdáját. Bármelyik pillanatban kész felajánlani a puszta létét a gazdájáért. Éjszaka, ha rablók próbálnak behatolni a házba, az első dolog, amit a kutya tesz, az a harc. És mit kap cserébe a kutya? Egy darab kenyeret. Isten esetében, amikor egy törekvő a Fény, az Önfelismerés után sóvárog, és a körülötte lévő tudatlanság megpróbálja felfalni őt, Isten az, aki eljön, és megpróbálja megmenteni az illetőt.

Emberi lényekként tudnunk kell, hogy itt a földön vagy az Istenit, vagy az istentelent képviseljük. Nekünk kell választanunk. Az Isteni vagy az ellenséges erők oldalára állunk? Azonnal arra a döntésre jutunk, hogy Isten, az Isteni oldalára állunk.

Az isteni elégedettség csak akkor jön el, ha hűségesek vagyunk a belső indítékhoz, ami nem más, mint Isten. Ezért minden nap, amikor imádkozunk és meditálunk, próbáljuk meg érezni, hogy csak akkor tudjuk elégedetté tenni a Legfelsőbbet, ha teljes hitünk van az életünkben és Isten kozmikus Akaratában, ami Isten beteljesítő Akarata bennünk és értünk, valamint lelki testvéreinkért. Ahogyan a kutya mindig követi a gazdáját, úgy a mi törekvésünknek is mindig a Fényt kell követnie, ami Isten, a Felismerés. Ma Isten, a Törekvés vagyunk. Holnap belső Isteniségünkbe vetett hitünk erejénél fogva Istenné, a Felismeréssé válunk.

A szerkesztő előszava az első kiadáshoz

Ez a könyv Sri Chinmoy indiai spirituális Mester rövid elmélkedéseinek sorozatából áll. Az esszékben Sri Chinmoy megvilágosító betekintést és egyedülálló nézőpontot nyújt különböző spirituális témákról.