Igazság

Végtelenül jobb becsületes és erkölcsös embernek lenni, mint erkölcstelennek, őszintétlennek és becstelennek. Nem hazudunk; nem csapjuk be szüleinket, barátainkat, tanárainkat vagy diákjainkat. Ha valamiben lelkiismeretesek vagyunk, például igazat mondunk, az azt jelenti, hogy a tökéletességre törekszünk. Mivel igyekszünk, a részleges tökéletesség már megvan. A részleges tökéletesség szükségszerűen már magában a hozzáállásunkban is megtalálható. A teljes tökéletességhez azonban sok mindenre szükség lesz. Ha csak lelkiismeretesek vagyunk, az nem elég. A teljes tökéletesség eléréséhez sokkal több isteni tulajdonságra van szükségünk.

Tudnunk kell, hogy milyen igazságra törekszünk: a végső Igazságra vagy a szokványos, evilági, mindennapi igazságra. Tegyük fel, hogy valaki meg akar inni egy pohár vizet, és azt mondja nekem: „Megiszom egy pohár vizet.” Néhány másodperc múlva meggondolja magát; úgy érzi, hogy nem is olyan nagyon szomjas. Azt mondta, hogy meg fog inni egy pohár vizet, de nem itta meg. Tehát a szó szoros értelmében hazudott. Most, ha mégis megissza a vizet, az azt jelenti, hogy igazat mondott nekem. De csak azért, mert igazat mondott, ez még nem jelenti azt, hogy megvalósította a legmagasabb Igazságot. Ugyanakkor, ha nem issza meg a vizet, annak ellenére, hogy azt mondta nekem, hogy meg fogja inni, még egy másodpercre sem veszíti el a legmagasabb tudatát. Azt mondjuk, megteszünk valamit, és talán mégsem tesszük meg. De ebben az esetben az igazság, amit megszegtünk, nem a végső Igazság.

Sok olyan ember van a földön, aki őszinte, de tudnunk kell, hogy az őszinteségük meddig viheti őket. Sok olyan hivatalnok dolgozik nagy irodákban, aki soha nem hazudott. Becsületesek; mindig az igazat mondják. Amikor arról van szó, hogy igazat kell mondani a nyomtatványok kitöltéséről vagy a pénz átvételéről, ezek az egyének tökéletesek. Nap mint nap százszor is igazat mondanak; senkit sem csapnak be. De amikor a törekvésről van szó, amikor arról van szó, hogy el akarják érni Istent, akkor hol vannak? Ezek a hivatalnokok úgy találják, a végső, abszolút Igazság minden képzeletüket felülmúlja. Még azt sem tudják elképzelni, hogy naponta két-három órát imádkozzanak Istenhez, nemhogy eggyé váljanak az Ő Tudatával. Ezen a téren abszolút korlátozottak.

Tegyük fel, hogy az egyik karunk piszkos, és bemegyünk az óceánba. Az a részünk, amelyik egy kicsit tisztább, szintén bekerül az óceánba. Mi történik ezután? A megvilágosodás tengere megmossa azt a részt, amelyik egy kicsit tisztább, és ez a rész megfelelően megvilágosodik. De az a rész is megvilágosodik, amelyik teljesen tudattalan. Így megy végbe az igazi megvilágosodás. Be kell ugranunk a spiritualitás tengerébe természetünk nem-isteni részével és az úgynevezett tiszta részével egyaránt. Az úgynevezett tiszta rész bennünk az erkölcsiségünk, a földi igazságunk. Amikor belépünk a spiritualitás tengerébe, egész lényünket elárasztja a megvilágosodás.

Jelenleg úgy érezzük, hogy az igazságnak csakis belülről kell jönnie, hogy a külső világban nincs igazság. De nem! A külső világ is Isten teremtése. Mindannyian igyekszünk spirituális személyekké válni. Ha valaki mond nekünk valamit a saját javunkra, azt el kell fogadnunk. Ha a szomszédunk rájött valamilyen igazságra, amit mi még nem fedeztünk fel, ne legyünk makacsok, amikor arról van szó, hogy elfogadjuk. Csak egy ostoba és makacs ember ragaszkodik mindig a saját véleményéhez. A különbség a bölcs és az ostoba ember között a következő: a bölcs ember megpróbálja kijavítani a véleményét. Nem a bölcsesség hiánya készteti arra, hogy megváltoztassa a véleményét. Nem! Ő egy magasabb igazságot, egy magasabb világosságot, egy magasabb lehetőséget lát, és úgy változtatja meg a véleményét, hogy az tükrözze a magasabb igazságot. De az ostoba ember mindig ragaszkodik az eredeti véleményéhez. Valójában nem tartja a véleményét; a vélemény tartja őt. Mi azt mondjuk, hogy fenntartunk egy véleményt. De nem! Nagyon gyakran mi magunk is ennek a véleménynek a fogságában vagyunk. És jelenleg a véleményünk nem szükségszerűen alapul mindig a végső Igazságon, és nem is alapulhat azon.

A valódi Igazság, a legmagasabb Igazság csak akkor jut el hozzánk, ha elérjük az Abszolútumot. Amikor elérjük az Abszolútumot, csak akkor tudjuk felismerni és megtestesíteni az abszolút Igazságot. De mielőtt felismernénk az Abszolútumot, mielőtt megtestesítenénk Istent, nem élhetjük a végső Igazságot. Ez lehetetlen! Először meg kell testesítenünk valamit; csak azután tudjuk élni. Csak ha megtestesítem az Igazságot, a Fényt, a Szeretetet vagy bármely más isteni tulajdonságot, akkor tudom ezt az isteni tulajdonságot a mindennapi életemben felfedni és kinyilvánítani. Élni azt jelenti, hogy kinyilvánítani. Amikor éljük az Igazságot, akkor manifesztáljuk az Igazságot.

Amikor életet adunk a Szeretetnek, a Fénynek, az Örömnek, a Békének, a Harmóniának, az Üdvösségnek, a Hatalomnak és más isteni tulajdonságoknak, akkor szükségük van egy helyre, ahol élhetnek. Folyamatosan arra kell törekednünk, hogy mindezeket az isteni tulajdonságokat a tudatunkban helyezzük el. Ha arra törekszünk, hogy ezeket az isteni tulajdonságokat magunkban tartsuk, akkor igyekeznünk kell folyamatosan életet adni nekik. Hogyan adhatunk nekik életet? Úgy adhatunk nekik életet, hogy tudatosan működésre késztetjük őket bennünk és rajtunk kívül. Ha így teszünk, akkor az Igazság élet-lélegzetet fog teremteni ezekben az isteni tulajdonságokban. Amikor az Igazság elkezd működni ezekben az isteni tulajdonságokban, ez azt jelenti, hogy az élet működik. Mert az ő életük Igazság. Amikor az élet lassan és szünet nélkül működik, akkor látni fogjuk, hogy a külső életünk hallgatni fog a belső életünk parancsaira. Ekkor képesek leszünk élni az Igazságot.