Kérdés: Mit tehetnek a kezdők a meditáció során felmerülő összes gondolattal? Mennyi időbe telik ennek leküzdése?

Sri Chinmoy: Minden attól függ, mennyi akaraterőnk van. Van, akinek óriási elszántsága és nagyon erős akarata van, míg másoknak nem. Viszont az elszántság nem elég. Vidáman el kell tudnunk fogadni Isten Akaratát is. Tegyük fel, a meditációdat most éppen helytelen gondolatok zavarják meg. Isten talán úgy döntött, hogy hat hónap vagy tíz hónap múlva egy békével elárasztott elmével áld meg téged. Ebben az esetben rendkívül boldog és hálás leszel. És ha ez ennél hosszabb ideig tart, akkor azért kell boldognak és hálásnak lenned, hogy Ő még mindig ösztönöz, hogy minden nap odaadóan meditálj.

Ez nem azt jelenti, hogy amíg nem üt Isten órája, addig tétlen vagy tunya leszel. Helytelen csak két percet vagy öt percet imádkozni, majd feladni, ha azt látod, hogy elméd még mindig tele van gondolatokkal, vagy ha azt látod, hogy nyugtalanság van az elmédben, a vitálisodban és a fizikai létezésedben. Az is helytelen, ha elvárod, hogy az elméd nyugodt és csendes legyen, csak azért, mert két vagy három percig meditáltál.

Mit tehetünk a gondolatokkal gyakorlati szinten? Tekintsük a gondolatokat egyéneknek, az elmét pedig tekintsük egy szobának, amelyben élünk, és amely a miénk. Belülről be kell zárnunk az elme-szobánk ajtaját, és egyáltalán senkit sem szabad beengednünk. Nemcsak az ellenségeinket fogjuk távol tartani, amelyek a rossz gondolatok, hanem a barátainkat, a jó gondolatokat is. Eltökélt szándékunk, hogy csak a csendet, a teljes csendet fogjuk élvezni.

Néhány pillanat múlva, mondjuk, egy gondolat kezd kopogni az ajtónkon. Ekkor gyakorolhatjuk az együttérzésünket, vagy gyakorolhatjuk a bölcsességünket. A bölcsesség arra emlékeztet minket, hogy ünnepélyesen megígértük magunknak, hogy senkit sem engedünk belépni az elme-szobánkba. De ha az együttérzést kezdjük el használni, akkor lehet, hogy azt mondjuk: „Ki tudja, ki jön? Talán egy nagyon jó barátom.” Akkor természetesen kinyitjuk az ajtót. De sajnos abban a pillanatban, hogy kinyitjuk az ajtót, beereszthetünk egy istentelen gondolatot. Ez az istentelen gondolat egy röpke másodperc alatt ellophatja mindazt a jó érzést, aminek az elmúlt tizenöt vagy húsz percben a gondját viseltük.

Ezért a legjobb, ha semmilyen körülmények között sem nyitjuk ki az ajtót. Aztán egy idő után minden rossz gondolat magától elhagy bennünket. Ha a gondolatok istentelenek, akkor csak istentelen tulajdonságaik vannak. Nem lesz türelmük arra várni, hogy kinyissuk az ajtót. Miután néhány percet várakoztak kint, ezek a gondolatok azt mondják: „Méltóságunkon aluli, hogy tovább várakozzunk itt. Ha nem akar látni minket, bekopogunk valaki más ajtaján, és mást fogunk zavarni.”

Ha ez egy jó gondolat, egy valódi és őszinte barátunk, akkor ez a gondolat azt mondja: „Ó, talán a barátom nagyon elfoglalt vagy valami különlegeset csinál. Ellenkező esetben bizonyára kinyitotta volna az ajtót. Türelmesen várok tovább.” Arra kényszerítjük ezt a jó gondolatot, hogy tizenöt vagy harminc percet várjon kint. Miután vagy fél órán át békés csendben maradtunk, azt mondjuk: „Most nézzük meg, ki jött az ajtóhoz.” Ekkor azt tapasztaljuk, hogy csak a nagyon kedves barátaink várnak ránk. Ezek a barátok az isteni, erőt adó és beteljesítő gondolataink.

Ily módon, ha tizenöt percig vagy fél órán át teljes csendben tudjuk tartani elménket, akkor meditációnk végén a sötét, nem törekvő erők nem lesznek ott, hogy belénk lépjenek. Így lehetnek csak jó gondolataink a meditációnktól. Először is teljesen be kell zárnunk az elmét, és egyáltalán semmiféle gondolatot sem szabad beengednünk. Aztán, miután mélyen magunkba merültünk, és beléptünk a béke tengerébe, amikor kinyitjuk elménk ajtaját, csak jó, isteni gondolatok fognak várni ránk.