Könyörület

A hétköznapi, nem törekvő életben a könyörület egy nagyon csalafinta szó. Azt mondjuk, hogy „könyörület”, miközben a „ragaszkodás”-ra gondolunk. Az emberi világban nem létezik könyörület; az mind öntudatlan ragaszkodás. Amikor az emberek, akik a fizikai világban élnek, azt mondják, hogy könyörületet mutatnak valaki iránt, mert gyenge, és útmutatásra van szüksége, az nem igaz. Ez csak ragaszkodás, és a saját egójuk növekedését várják ettől a ragaszkodástól. Tudatosan és szándékosan, vagy néha öntudatlanul próbálják az egójukat táplálni.

Az emberi világban együttérezhetünk valakivel, és érezhetjük úgy, hogy eggyé tudunk válni vele, mert tudatlanok vagyunk. Én tudatlan vagyok; te tudatlan vagy; így könnyedén eggyé tudok válni a tudatlanságoddal. De butaság azt mondani ilyenkor, hogy könyörületet mutatunk. A test nem tud könyörületet mutatni. A fizikai tudat nem tud könyörületet mutatni. Csak a lélek az, aki képes könyörületet tanúsítani a fizikai, a vitális és a mentális iránt. Csak ekkor látjuk az igazi könyörületet. Ilyenkor a könyörület az egyetlen valóság.

A külső könyörület a belső megvilágosodásból jön. Ha valaki belsőleg megvilágosodott, akkor a megvilágosodása automatikusan könyörület formájában fog megjelenni a külső életben. A belső megvilágosodás az első; ezután következik a belső megvilágosodás megnyilvánulása a külső életben. Ez a könyörület. Ha azt mondja valaki, hogy ő könyörületet tanúsít, mielőtt belsőleg megvilágosodott volna, akkor csak ámítja önmagát. Amit ő könyörületnek hív, az csak a föld-tudat iránti kötődés kifejezése az ő öntudatlan módján.

Az isteni világban azért tanúsítunk könyörületet, mert elértük a legmagasabbat. Lejövünk a fa tetejéről, hogy lássuk a fa gyökerét. De ha a fa lábánál maradunk, és valaki más szintén a fa lábánál marad, akkor ki fog könyörületet mutatni kinek?