Kérdés: A naplódban leírt egyik meditációdban a halált mint akadályt említed. Mindig úgy gondoltam, hogy a halált átmenetnek tekinted, mely egyszerűen lehetővé teszi az újraszületést és a folyamatos fejlődést.

Sri Chinmoy: Csodálatos! Ahogy mondtam, a halál átmenet. Az élet és a halál olyan, mint két szoba: az élet a nappalim, a halál a hálószobám. Mikor azt mondom, hogy a halál akadály, akkor a halálról egy másik nézőpontból beszélek. Mi is ez az akadály? Ez lesz az a sorompó, amely megállít minket a továbbhaladásban. Ez egy határ, melyen nem tudunk átlépni.

Ez az élet egy arany alkalom, melyet a Legfelső adott nekünk. Nos, a kedvező alkalom egy dolog, az eredmény pedig egy másik. Spirituális fejlődésünk, belső tökéletesedésünk rendkívül egyenletes, nagyon lassú, de ugyanakkor nagyon jelentős. Természetesen akadnak emberek, akik száz meg száz, vagy akár ezernyi inkarnáción keresztül is követik a normális, természetes körforgását életnek és halálnak. Egy napon viszont Isten Örökkévalóságában felismerik majd Istent ők is. De néhány igaz, őszinte, komoly törekvő lélekteli ígéretet tesz, hogy még ebben az inkarnációban, itt és most ismeri fel Istent. Annak ellenére ígérik ezt, hogy tudják, ez nem az első vagy utolsó életük. Azonban tudják azt is, léteznek emberek, akik felismerték Istent, és ők sem akarnak valami távoli, jövőbeli inkarnációra várni. Úgy érzik, hogy Isten felismerése nélkül haszontalan élni, és amilyen gyorsan ez lehetséges, el akarják ezt érni. Ebben az esetben, ha eljön a halál, és ők még nem ismerték fel Istent, még nem érték el ezt a céljukat, akkor a halál számukra akadály. Egy lelkes törekvő – akinek elrendeltetett, hogy meghaljon ötvenévesen, de a Legfelsőbb kegyes beleegyezésével húsz, harminc évvel kitolhatja a halált – vajon mit tesz ez alatt az idő alatt? Folytatja őszinte törekvését, legmélyebb meditációját és legmagasabb kontemplációját. Olyan lesz, mint az a versenyző, aki akadály nélkül szalad Célja felé. Ez alatt a kapott húsz vagy harminc év alatt elérheti a legtávolabbi végpontot, ahol a Célja található.

De ha a halál közbeavatkozik, akkor ebben az életében nem tudja felismerni Istent. A következő inkarnációban nagyon kevés lélek képes azonnal felvenni múltja törekvésének elejtett fonalát. Amint valaki belép a világba, istentelen kozmikus erők támadják meg, és a világ tudatlansága, korlátoltsága és tökéletlensége próbálja befedni a lelkét. A gyermekkor éveiben nem emlékszünk semmire. A gyerek ártatlan, tudatlan, és segítségre szorul. Pár évvel később az elme elkezd működni. Nyolc, tizenkét éves kor között az elme már mindent összegabalyít. Így a következő inkarnáció első tizenegy, tizenkét vagy tizenhárom évében majdnem minden lélek – annak ellenére, hogy nagyon nagyszerű és spirituális volt – elfelejti múltja eredményeit és legmélyebb belső sóvárgását. Vannak ugyan spirituális Mesterek és nagy törekvők, akik néhány magas fokú spirituális tapasztalatra tesznek szert gyermekkorukban, vagy akik Istenre gondolnak és énekelni kezdenek Istenről életük már ily korai szakaszában. Rendszerint azonban nincs erős kapcsolat a lélek előző inkarnációjában a földön elért eredménye és a jelen inkarnáció korai gyermekévei között. Van egy láncszem, egy nagyon finom láncszem az életek között, de ez az első tizenkét vagy tizenhárom életévben lényegében nem érzékelhető.

Egyes lelkek előző inkarnációjuk törekvését ötven- vagy hatvanéves korukig sem érik el. Spirituális szemszögből nézve, a következő inkarnációjuk eme ötven vagy hatvan éve tökéletes időpazarlás. Ha valaki ebben az inkarnációjában fél évszázadot elvesztegetett, az előzőben pedig húszat vagy harmincat, úgy az már nyolcvan év veszteség. Ebben az esetben mondhatjuk, hogy a halál valódi akadály. Le kell küzdenünk ezt az akadályt határozott törekvésünkkel, töretlen igyekezetünkkel. A törekvésnek olyannak kell lennie, mint egy lövedéknek, és át kell hatolnia a halál falán.

De annak ellenére, hogy valamennyi időbe telhet, a belső lény végül tudatosan a felszínre jön, és az ember az új inkarnációjában elkezd nagyon hathatósan és őszintén meditálni és Istenhez imádkozni. Ekkor ráébred, hogy múltjából igazán semmi sem veszett el. Minden meg lett őrizve a Föld-Anya tudatában, amely valamennyiünk közös kincsestára. A lélek megtudja, mit ért el eddig a földön; mindez biztonságban megőrződött a föld tudatában, a föld-bankban. Ha egy bankban pénzt helyezel el, majd Angliába utazol, és hat vagy több év múlva visszatérsz, a pénzed kiveheted. A lélek is ugyanezt teszi, miután tíz vagy húsz évre elhagyja a földet. A lélek addig elért összes eredményét a Föld-Anya érintetlenül megőrzi, majd mikor a lélek visszatér, hogy Istenért dolgozzon, a Föld-Anya visszaadja azokat.

A legtöbbször semmi sem vész el, kivéve az időt, a gyermekkor évei során. Legjobb azonban egy inkarnáció alatt felismerni Istent, így nem veszítjük el tudatos törekvésünket újra és újra az átmeneti időszakban. Ha képesek vagyunk a földön ötven vagy száz évig óriási, őszinte törekvéssel élni, akkor sokat elérhetünk a belső világban. Ha egy spirituális Mestertől valódi segítséget kapunk, akkor lehetséges egy vagy legfeljebb két-három inkarnáció alatt az Isten-felismerés. Viszont ha nincs valódi Mester és nincs törekvés, akkor ez száz meg száz inkarnációt vesz majd igénybe.