I. rész: A halál birodalma

Kérdés: Valóban szükséges a halál? Miért képtelen a lélek ugyanabban a testben fejlődni és előre haladni?

Sri Chinmoy: Jelen pillanatban a halál elkerülhetetlen; arra szükségünk van. Ugyanis képtelenek vagyunk bármit is hosszú ideig csinálni. Negyvenöt percig vagy egy óráig játszunk, majd elfáradunk és pihennünk kell. Ugyanígy van ez a törekvésünkkel is. Feltételezve, hogy a földön hatvan-hetven évig élünk, ezalatt az idő alatt talán csak húsz vagy harminc napot meditálunk, és akkor is csak néhány órát. Az átlagember egyvégtében képtelen törekvően meditálni négy, kettő vagy akár csak egy órát is. Hogyan lehetne akkor olyan törekvése, valóságérzete vagy tudatossága, amely egyszerre viszi, repíti őt az örök Igazsághoz, a halhatatlan Tudatállapotba?

Jelenleg a halál bizonyos értelemben segítség; lehetőséget ad arra, hogy pihenjünk. Miután visszajöttünk, új reménnyel, új fénnyel, új törekvéssel térünk vissza. Ám ha tudatosan törekednénk, ha állandóan lobogna bennünk egy felfelé szálló láng, akkor felfedezhetnénk, hogy a testi halál könnyen legyőzhető. Eljön a nap, amikor már nem lesz szükség a halálra, de most még nincs meg ez a képességünk, gyengék vagyunk. Jóllehet a spirituális Mesterek, a megszabadult lelkek uralkodnak a halál felett, de testüket elhagyják, ha ezt akarja az Isteni.

Az átlagember, aki húsz, harminc vagy negyven évig teherként cipeli vállain az egész családot, ezt mondja: „Fáradt vagyok. Most pihenni vágyom.” Neki a halál valóban fontos, a lélek a lelkek birodalmába távozik, és rövid pihenőjét élvezi. De egy isteni harcosnak, a Végső Igazság keresőjének a halál értelmetlen. Ő megállás nélküli, szüntelen fejlődésre vágyik. Állandó, örök törekvésben próbál meg tehát élni. Ezzel az örök törekvéssel próbálja legyőzni a halált, így mindig külső megnyilvánulása lehet a benne lévő isteninek.