Meditálás a szívben

A keresőknek mindig elmondom, hogy jobb a szívben meditálni, mint az elmében. Az elme olyan, mint New York legnépesebb utcája szilveszter éjjel, a szív pedig, mint egy magányos barlang a Himalájában. Az elmében talán öt percig vagy képes meditálni, és abból az öt percből is legfeljebb egy percet hatékonyan, azután az egész fejedben feszültséget érzel. Először örömet és megelégedést találsz, majd kopár sivatagot érzel magadban. Ha a szívben meditálsz, eléred, hogy azonosulni tudsz a meditációban érzett örömmel és megelégedéssel, és ez utána folyamatosan a tiéd marad.

Ha az elmében meditálsz, akkor nem azonosulsz, csak megpróbálsz bejutni valahova. Amikor valakinek a házába be akarsz menni, hogy megszerezz valamit, ami az övé, vagy be kell törnöd az ajtót, vagy rá kell venned a ház tulajdonosát, hogy engedjen be. Amikor igyekszel meggyőzni őt, idegennek érzed magad és a tulajdonos szintén idegennek tekint. Így gondolkodik: „Ó, ez az ismeretlen ember be akar jönni a házamba.” De ha a szíveddel kérsz bebocsátást, azonnal előjönnek a szív tulajdonságai: a szelídség, a kedvesség, a szeretet és a tisztaság. Amikor a ház tulajdonosa látja rajtad hogy csupa szív vagy, az ő szíve is nyomban megnyílik feléd, és beenged. Érzi, hogy egységet érzel vele, és azt mondja: „Rendben van, mondd, mire van szükséged a házamból. Ha béke kell, a tied. Ha fényre van szükséged, vidd el.”

Ha a szívben meditálsz, akkor ott meditálsz, ahol a lélek lakozik. Igaz, hogy a lélek fénye és tudata átjárja az egész testet, de a lélek mégis egy bizonyos helyen időzik a legtöbbet, a szívben. Ha a megvilágosodás a célod, azt a szívedben lakozó lélektől kaphatod meg. Ha tudod, hogy mit akarsz, és azt is, hol találod, akkor kézenfekvő, hogy erre a helyre menj. Különben olyan lenne, mintha vasedény boltba mennél zöldségért.

A meditáció olyan, mintha a tenger fenekére merülnél, ahol minden nyugodt és csöndes. Lehet, hogy a felszínt hullámok sokasága fodrozza, de a mélyre ez nincs hatással. A legmélyebb mélységben a tenger maga a csönd. Amikor meditálni kezdünk, először próbálunk eljutni saját belső létünkbe – a tenger fenekére. Így ha hullám érkezik a külvilágból, az nem gyakorol ránk hatást. A félelem, kétség, aggodalom és az összes földi nyugtalanság szertefoszlik, mivel szilárd béke uralkodik bennünk. A gondolatok meg sem érinthetnek, mert elménkben teljes béke, csend és egység honol. A gondolatok cikáznak, úszkálnak, mint a halak a vízben, de nem hagynak nyomot. Ha a legmagasabb meditációnkban vagyunk, úgy érezzük, hogy mi vagyunk a tenger, amelyre nincsenek hatással a benne lévő állatok. Úgy érezzük, hogy mi vagyunk az égbolt, és a madarak röpte nem hagy nyomot bennünk. Elménk az ég, szívünk a végtelen óceán. Ez a meditáció.