Kérdés: Miért szükséges egy léleknek, amely már sok éve elhagyta a testet, anyagi dolgokat kérni, ebben az esetben egy koponyát (utalás egy történetre, amelyben egy kísértet rázza az ágyát egy embernek, aki elvitt egy régi koponyát a temetőből)?

Sri Chinmoy: A közönséges lelkeknek gonosz, bosszúálló hajlama van. Ha nem tudnak bosszút állni valakin, amíg a földön vannak, akkor szeretnék azt a másvilágról megtenni. Elégedetlenek, és lényegtelen számukra, hogy baráttal vagy ellenséggel szemben cselekszenek. Azért állnak bosszút, mert úgy érzik, ezzel nyernek valamit. Örömüket lelik ebben, és kegyetlenek. Ismerek sok, az általad elmesélt történethez hasonló esetet. Ezek a lelkek csak apróságokat kérnek – például egy dollárt – és mit tesznek, ha nem kapják meg? Behatolnak a finom idegeinkbe és felborítják az egész szervezetet. Tudok egy fiúról, akinek meghalt a barátja. Ez a fiú körülbelül harminc forintnak megfelelő indiai pénzzel tartozott a barátjának. Hét éjszakán át a barátja mindig visszajött és azt mondta: „Add meg a pénzem!” A fiú így válaszolt. „Én kész vagyok megadni neked, de hogy veszed el?” Mire a barátja: „Nem, csak add meg, add meg a pénzem!” A hét végére a fiú egészsége teljesen összeomlott, és két hónapig ágyban kellet feküdnie.

Ha van egy szolgálónk – mondjuk egy szobalányunk –, és az meghal, ha bosszút akar állni, ott maradhat néhány hónapig vagy évig a vitális világban. Onnan a szelleme mindenféle bajt okozhat. De ugyanakkor mindennek van határa. Nem kínozhat minket akármeddig.

El sem tudjátok képzelni, mennyire szenvedett egy bizonyos hölgy, amikor az első férje öngyilkos lett. Két vagy három órával az esküvő után az a briliáns ötlete támadt, hogy megöli magát. Hogyan szenvedett ettől az asszony öt, hat, hét évig – vagy lehet, hogy még tovább is. Minden nap különféle támadások, fenyegetések, riogatások és kínzások érték. Annak idején Indiában éltem, és nem ismertem ezt az asszonyt, de egy barátom megkért, hogy segítsek. Használtam a hatalmamat, és oly sokévi kínzás után a szellem végre békén hagyta az asszonyt.

Azt hisszük, hogy a lélek amint elhagyja a testet, nagylelkű lesz, tiszta és megbocsátó; de ez nem így van. Ha ez így lenne, mindig örülnénk a halálnak. Azt mondanánk neki: „Abban a pillanatban, hogy elfogadsz, megszabadulok minden köteléktől.” De ez nem így van. Az a szint, amit ebben az életünkben elérünk egy ugródeszka. Következő inkarnációnkban a mostani eredményeinkkel indulunk. Ha ebben az életünkben megbocsátással, szeretettel, és áldozattal éltünk, akkor ezek révén a következő inkarnációnkban egy lépéssel előrébb lépünk.

Azok, akik testük elhagyása után bosszút próbálnak állni barátaikon vagy rokonaikon, valóban nagy baklövést követnek el. Következő inkarnációjukat gátolják azzal, hogy nem lépnek tovább a vitális világból. A vitális világban időznek, és belépnek a durva fizikai világba, hogy itt fenyegessenek, ijesztgessenek vagy híreket adjanak át. Ha ehelyett inkább a mentális világba vagy az intuíció síkjára, vagy a magasabb elmébe, vagy a feletteselmébe, vagy a lélek birodalmába lépnének be, valódi fejlődésre tennének szert, de nem teszik.

Amikor az az ember, akit a kérdésedben említettél, hazavitte a koponyát, érintkezésbe lépett a vitális erőkkel. Azzal, hogy ezt tette, bajt hozott a saját fejére. Amikor kilenc vagy tíz éves voltam, elmentem valahová, ahol láttam egy koponyát. Néhány szanszkrit szó volt ráírva. Később, amint hazafelé mentem, belsőleg láttam, hogy abban a néhány szóban egy hosszú levél rejtőzött, amelyben az elhunyt megírja, hogy milyen kegyetlen és igazságtalan volt vele a felesége és a gyerekei. Ha hazavittem volna a koponyát, ugyanaz a sors várt volna rám, mint a történetbeli emberre. Bár semmi közöm nem volt az elhunythoz, pusztán mivel érdeklődést tanúsítottam a koponya iránt, az illető zaklatott volna.