Kérdés: Pszichikai hatalomnak neveznéd-e azt az adottságot, hogy valaki közvetlenül, kimondott szavak nélkül kommunikálni tud saját Mesterével?

Sri Chinmoy: Nem szükséges pszichikai hatalom ahhoz, hogy valaki kapcsolatba lépjen a Mesterével. Ezt odaadással és fenntartás nélküli hittel is meg lehet tenni. Hol van a Mester? Azt mondod, hogy te itt vagy Puerto Ricóban, a Mestered pedig talán New Yorkban. De nem. Ott van szíved mélyén, szíved legbelsőbb zugában. Ha bármikor kapcsolatba akarsz lépni a Mestereddel, csak lépj be a szívedbe, hatolj annak legmélyére, és ott megtalálod őt.

Nincs szükség pszichikai hatalomra, csak odaadásra és hitre. Ha odaadással rendelkezel, a Mestered, vagy akihez imádkozol, rendelkezésedre áll. Srí Krisna, India legkiválóbb spirituális Mestere azt mondta: „Isten könnyen ad a tanítványnak Hatalmat, Fényt, Üdvösséget, és mindenféle isteni tulajdonságot. De ha odaadást ad a tanítványnak, ami szintén egyfajta isteni áldás, akkor csapdába esett. Amint a tanítvány megkapja az odaadást, bizonyos lehet benne, hogy Mestere az ő tökéletes rabszolgájává válik. Igazán odaadó ember nagyon-nagyon kevés van a földön, míg bölcs embert, megvilágosult embert, vagy békés embert könnyen találhatunk.”

Krisnának volt egy nagyon közeli tanítványa, Vidhura, aki nagyon-nagyon szegény volt. Egy napon Krisna meglátogatta Vidhura házát. Vidhura nem tudott neki rizst vagy rendes ételt adni, így hát egy nagyon egyszerű ételt szolgált fel Sri Krisnának, banánlevélen. Sri Krisna szíve az extázis és a gyönyör tengerében úszott. Mit tett hát? Először megette az ételt, azután megette az egész banánlevelet. Vidhura megkérdezte: „Mester, mit teszel? Megeszed a banánlevelet! Az nem étel!” Krisna erre így válaszolt: „Ó Vidhura, hogyan választhatnám el ételedet a banánlevéltől? Hogyan választhatnám el odaadásodat létedtől? Ételedben odaadást látok, testedben odaadást látok, szívedben odaadást látok, banánleveledben is odaadást látok. Bármit látok nálad, körülötted és benned, az mind csupa odaadás. Semmivel sem tudom jobban elválasztani az ételt a levéltől, mint lelkedet a testedtől.” Ez történik hát, ha valaki valóban odaadó Isten, a Legfelsőbb iránt. Annak az embernek Isten mindig ott áll az oldalán.

Szeretnék valamit mondani a hitről. Biztos mindannyian hallottatok már a Gangeszről, India legszentebb folyójáról. Azt tartják, hogy aki a Gangeszban megmerítkezik, minden bűnétől megszabadul. Egész évben mindenféle bűnöket elkövethetünk, és ha pusztán belépünk a Gangeszba, ezek a bűnök mind eltűnnek. Ez a mi indiai hitünk. Csak Isten tudja, milyen ostobák vagyunk.Egyszer Párvati megkérdezte hitvesét, Sivát: „Igaz, hogyha egy ember egyszer megmerítkezik a Gangeszban, minden bűne egy szempillantás alatt szertefoszlik? Valóban ilyen hite van az embereknek?” Siva így válaszolt: „Nos a legjobb az lesz, ha szemléltetem. Mindketten emberi alakot öltünk, és leülünk a Gangesz partjára. Én egy igen öreg ember leszek, te pedig egy öregasszony. Egy csecsemőt tartasz majd a kezedben, és én elveszem az életét. Akkor te azonnal elkezdesz keserű könnyeket hullatni, és kiabálni, hogy elvesztettük egyetlen gyermekünket. Sokan odajönnek, hogy vigasztaljanak, te pedig elmondod nekik: „Ha egy olyan ember áldja meg a gyermekemet, aki úgy érzi, nincs bűne, a gyermek feléled.”

Így hát emberi alakot öltöttek, és leültek a Gangesz partjára. Emberek százai jöttek, hogy a folyóban ússzanak és fürdőzzenek. Párvati azt mondta: „Ti itt mindannyian tudjátok, hogy amint beléptek a Gangeszba, bűneitek nem léteznek többé. Menjetek tehát, merítkezzetek meg és áldjátok meg a gyermekemet, és akkor visszatér belé az élet.” Több százan mentek el mellettük, de senki nem akarta megtenni. Készek voltak úszni, készek voltak megmerítkezni vagy akár órákat fürdeni a Gangeszban, de tudták, hogy ennek semmi hatása sem lesz a gyermekre. Megérinthetik a gyermeket, de az nem fog életre kelni. Így ment ez órákon át. Azután az ott ácsorgók láthatták, hogy egy középkorú ember, aki éppen kijött egy kocsmából, odamegy az asszonyhoz, aki elvesztette egyetlen gyermekét. Igencsak kellemetlen szaga volt, és indiai megítélés szerint „jellegtelennek” mondanánk. Az ember odajött az asszonyhoz és megkérdezte: „Miért sír?” Az asszony azt válaszolta: „Azért sírok, mert senki nem akarja megáldani a gyermekemet, pedig mindenki tudja, hogy amint megfürdik a Gangeszban, minden bűn távozik belőle, és életre tudja kelteni a gyermekem.”

„Ezért sír? Nekem van hitem. Hadd próbáljam meg.” mondta az ember, azzal beugrott a Gangeszba. Pár perc múlva visszatért, megérintette a gyermeket és az azonnal életre kelt. Ekkor Siva így szólt: „Látod, ezrekből csak egy embernek volt hite a Gangeszban!” És ezzel Siva, Párvati és a gyermek eltűntek.

Gyakran mondjuk, hogy hiszünk valamiben, de csak áltatjuk magunkat. Ez az ember sosem foglalkozott a spirituális élettel, de tudta, hogy a Gangesz a Himalájában ered. Minden indiai spirituális Mester csodálja a Himaláját, és a legtöbb védikus Látó is a Himalája barlangjaiban meditált. Ennek az embernek határtalan hite volt a Gangeszban. Legtöbbünk, bement volna ugyan a Gangeszba, de nem merte volna megérinteni a gyermeket, mert senki nem szeret nevetség tárgyává válni. Ha a gyakorlati életről van szó, legtöbbünk kudarcot vall. És majdnem mindannyiunk, aki esetleg megérintette volna a gyermeket, meglátta volna, hogy kísérlete sikertelen, mert nincs valódi hitünk a Gangeszban. De ez a bizonyos ember hitt a Gangeszban. Ha igaz hitünk van Istenben, nem kell napi huszonnégy órát meditálnunk, egy pár perc már megteszi a hatását. Ha ilyen lélekteli hitünk van Istenben, Isten gondunkat viseli.