Előszó

Filozófiánkban a szeretet, az odaadás és az önátadás igen fontos szerepet játszik. Mikor azt mondom, szeretet, akkor az isteni szeretetre gondolok. Amikor odaadásról beszélek, az az isteni odaadásra vonatkozik, nem az emberi kötődésre. És az önátadás, melyről beszélek az nem egy magasabb hatalomnak való emberi megadás, mely félelemből történik, hanem isteni önátadás, melyet tiszta szeretetből és odaadásból ajánlunk fel.

Azt akartam, hogy utunk a szeretettel kezdődjön, és aztán folytatódjon. Míg folytatódik, úgy gondoltam, hogy kifejlődik az odaadás, és tovább haladva az úton jön majd az önátadás. De most azt látom, hogy mielőtt a szeretet egyáltalán beléphetne a képbe, kell legyen előtte valami más. Ezt a valamit engedelmességnek hívják.

Egykor azt gondoltam, ha szeretsz valakit, akkor automatikusan jön majd az odaadás és az önátadás. De most azt látom, hogy még az is a világ legnehezebb dolga, hogy szeressünk valakit. Az állandó szeretet különösképpen nehéz, míg a feltétel nélküli szeretet kérdése fel sem merül. Senki sem képes másvalakit feltétel nélkül szeretni egészen addig, míg ő maga nem Isten-megvalósult.

Tehát most azt mondom, hogy az engedelmességnek kell először jönnie. Filozófiánkat egy további lépéssel kezdem. He jelen van az örömteli engedelmesség, akkor a szeretet, az odaadás és az önátadás követni fogja.

Nának Guru legjobb tanítványa

Nának Guru volt a szikhizmus megalapítója, egy igen nagy spirituális mester. Nának elfogadta a világot, és teljesen a világ részévé vált, de soha nem volt kötve a világ által. A világban és a világért élt, de nem a világból élt.

Nának Gurunak jó néhány tanítványa volt. Közülük néhányan bizonyos mértékig engedelmesek voltak, míg mások teljesen engedetlenek. Nának Gurunak volt két fia is és egy lánya. A két fiú a végsőkig engedetlen volt. Micsoda csodálatos sorsa volt!

Nának Gurunak volt egy nagy parcella földje, ahol földművesként dolgozott. Egy napon vágott némi füvet, és négy vagy öt kötegbe rendezte. Mivel eléggé benne járt már a korban, a fiait kérte meg, hogy vigyék a fűkötegeket a házához.

Mindkét fia egyszerűen visszautasította. Azt mondták: „Nem! A fiaid vagyunk. Méltóságunkon aluli, hogy ilyenfajta munkát végezzünk. Nem tesszük meg!”

Nának Guru akkor egyik tanítványához fordult, és őt kérte meg, hogy vigye a kötegeket. Ez a bizonyos tanítvány egykor nagyon-nagyon gazdag volt. Egy időben házas is volt, és voltak gyerekei is. Mindent feladott – a családját és az anyagi életét –, hogy a spirituális életet gyakorolhassa.

Ez a bizonyos tanítvány oly boldog volt, hogy guruja őt kérte meg, hogy a fűkötegeket vigye. Nagyon örömtelien vállára vette őket, és elkezdett guruja háza felé sétálni.

Mikor Nának Guru fiai látták ezt, így szóltak: „Te egy gazdag családból jöttél. Miért kell úgy dolgoznod, mint egy hordárnak? Ez méltóságodon aluli.”

A tanítvány így felelt: „Nem! Ha örömet akarok szerezni Istennek, ha itt a földön el akarok érni valamit Istenért, akkor a gurum iránti engedelmesség az első. Egykor megvolt mindenem az anyagi síkon, de nem rendelkeztem gurum áldásaival és szeretetével. Ez az, amire a leginkább szükségem van. Semmi másra nincs szükségem.”

Folytatta útját, örömtelien hordozva a fűkötegeket Nának Guru házához, és Nának Guru nagyon elégedett volt vele.

Egy másik alkalommal, az éjszaka közepén elkezdett nagyon erőteljesen szakadni az eső. A falut egy nagyon komoly hurrikán sújtotta, és Nának Guru házának egyik falát teljesen elfújta. Ez a fal része volt annak a szobának, melyben Nának Guru tartózkodott. Sok szobája volt a házában, de valamilyen oknál fogva ebben a bizonyos szobában akart maradni. Így azonnal felkeltette a fiait, és megkérte őket, hogy jöjjenek a szobájába, és hozzák rendbe a falat.

Mindketten azt válaszolták: „Te megőrültél, ha arra kérsz minket, hogy ebben az órában jöjjünk! Erősen zuhog, és a vihar még tombol. Azonkívül nem a mi dolgunk, hogy falakat javítsunk ki. Egyáltalán nem értünk hozzá. Holnap reggel megkérjük majd a kőműveseket, hogy jöjjenek és csinálják meg.”

Nának Guru arra a tanítványra gondolt, aki a fűkötegeket hordozta. Érte küldött, és megkérte, hogy hozza rendbe a falat. Ez a tanítvány nem értett a falazáshoz, mivel élete nagyobb részében gazdag volt, de azt mondta magának: „A gurum megkért, hogy javítsam ki a falat. Meg kell tennem!”

A szegény fickó nekilátott a fal kijavításának. Beletelt egy időbe, de végül elkészült. Mikor Nának Guru megvizsgálta a falat, így szólt a tanítványhoz: „Nem elégít ki, ahogy megcsináltad. Törd ki, és próbáld újra!”

A tanítvány minden tétovázás nélkül kitörte a falat, és megpróbálta újra felhúzni. Közben Nának Guru két fia nézte a jelenetet. Mikor a tanítvány másodjára is befejezte a fal rögzítését Nának Guru újra kifogásolt valamit: „Itt van egy hiba, ott is van egy. Egyáltalán nem tetszik. Törd ki, és kezdd újra!”

Így a tanítvány kitörte, és újrakezdte. Hasonlóképp, három vagy négy alkalommal a tanítvány megépítette a falat, és minden alkalommal guruja azt mondta, hogy nem elégedett.

Nának Guru tanítványai elkezdtek nevetni a tanítványon: „Hányszor akarod ezt megtenni? Apánk megőrült, hogy ezt a fajta dolgot kéri tőled, és te is bolond vagy, hogy hallgatsz rá. Ez nem a te feladatod. Holnap reggel elküldünk a kőművesekért, és ők felhúzzák majd a falat apánk megelégedésére. Épeszű tanácsot adunk neked.”

A tanítvány türelmesen válaszolt nekik: „Mindegy hány alkalommal kell kijavítanom a falat, de tovább próbálkozom, hogy örömet szerezzek a mesteremnek, a gurumnak.”

A tanítvány kész volt újra és újra felépíteni a falat, de amikor a hetedik alkalommal készült el a fallal, mestere így szólt: „Most elégedett vagyok. Valóban elégedetté tettél az engedelmességeddel. Bosszankodhattál volna miattam. De nem, te őszintén tovább próbálkoztál, hogy elégedetté tégy. Engedelmességednél fogva valóban te vagy a legjobb tanítványom.”

Magyarázat

Az engedelmesség hatalmas jelentőséggel bír. Kezdetben engedelmességnek hívjuk. De mikor belső lényünk felszínre jön – mikor elménk, életerőnk és egész fizikai tudatunk tudatára ébredt a Fénynek – akkor látjuk, hogy az engedelmesség nem más, mint saját legfelsőbb Énünkkel való egységünk. Alacsonyabb énünk tudatlan, csak az engedetlenséget és a lázadást ismeri. De ha alacsonyabb énünk egyszer tudatára ébredt a Fénynek, akkor az alacsonyabb és magasbb kérdése nem tevődik fel. Akkor csak egység létezik. A megvilágosulatlan én eggyé válik a megvilágosult Énnel és nem megvilágosulatlan többé.

Olyan ez, mint az értelem és a láb. Mondjuk, hogy értelmünk képviseli magasabb részünket, és a láb képviseli az alacsonyabbat. Mikor értelmünk megkéri a lábat, hogy segítsen járnunk, és a láb engedelmeskedik, akkor kettejük között nincs elkülönülés. Értelmünket nem látjuk magasabbnal, mint a lábunkat. Mindkettőt testünk szerves részének látjuk, és azt látjuk, hogy mindkettő a saját szerepét játssza, hogy lehetővé tegyék számunkra a járást.

Sajnos, amikor az emberek meghallják az „engedelmesség” szót, azonnal lázadnak. Mikor a mester megkér rá, hogy tégy meg valamit, akkor csak saját lelkedtől hoz neked üzeneteket. Ha azok, akik a tanítványaimnak hívják magukat, engedelmesek tudnak lenni saját lelkük iránt, akkor minden problémájuk és az én minden problémám megoldódik.

A tudós és a tolvaj

Egy nagy tudós, egy intellektuális óriás, azt olvasta egy könyvben, hogy az ember csak akkor érhet el boldogságot és tökéletességet az életben, ha egy hiteles, élő spirituális mestere van. A tudós így szólt: „Annyi könyvet elolvastam, de nem voltam képes boldoggá válni. Hadd keressek hát egy spirituális mestert.”

Olyan spirituális mestert akart találni, aki minden módon teljesen tökéletes. Elment egy spirituális mesterhez, de látta, hogy a mester szemüveget visel. A tudós így szólt magában: „Nézd csak! Nekem nincs szükségem szemüvegre, és neki szüksége van rá. Miféle tökéletesség ez? Nincs szükségem erre a spirituális mesterre!”

Elment egy másik spirituális mesterhez, és kérdezett tőle valamit. A mester közelebb hajolt hozzá, és kezét a füléhez helyezte. A tudós azt gondolta: „Ó, Istenem, ez azt jelenti, hogy rossz a hallása. Erre a mesterre sincs szükségem!”

Aztán elment megnézni egy másik spirituális mestert, de ennél úgy érezte, hogy túl öreg. Azt mondta: „Ez a spirituális mester olyan öreg, hogy még mozogni sem tud. Hogyan is fogadhatnám el a mesteremnek?”

Így egyik mestertől a másikig ment. Az emberek azt mondták neki, hogy ez a mester vagy az a mester elérte a legfelsőbb magasságot. De, mivel elméjét használta, csak tökéletlenséget látott bennük. Minden alkalommal arra a következtetésre jutott, hogy ő maga tökéletesebb, mint az mester, akit meglátogatott. Nagyon szerencsétlennek érezte magát, mivel nem volt képes megfelelő mestert találni.

Egy nap, miután elfogyasztotta a vacsoráját, a felesége így szólt hozzá:

– Miért vagy ilyen szomorú?

Ő így felelt:

– Azt olvastam, hogy az ember csak akkor lehet boldog, ha van egy spirituális mestere. Oly sok spirituális mestert meglátogattam, akikről a tanítványaik azt mondták, hogy nagyok, nagyobbak, a legnagyobbak. De mindegyik annyira szánalmas hibákkal bír. Úgy érzem tökéletesebb vagyok náluk. Nem hiszem, hogy valaha is találnék egy gurut. Ez azt jelenti, hogy soha nem leszek boldog ebben az életben. Mit fogok tenni?

A felesége megkérdezte:

– Boldoggá tesz téged, hogy azt gondolod, tökéletesebb vagy ezeknél a mestereknél?

A tudós így válaszolt:

– Nem, nem vagyok boldog. Boldogságért megyek hozzájuk, de mikor meglátom őket, csak még nyomorultabbá válok.

A felesége azt mondta:

– Ez azért van így, mert a saját módodon keresed a tökéletességet. Rendben van, támadt egy ötletem. Holnap este, miután megvacsoráztunk, menjünk ki az erdő szélére, és várjunk. Az a személy, akit elsőként meglátsz, lesz az, akit el kell fogadnod a mesterednek.

A tudós ezt felelte:

– Minden erőfeszítésem, hogy találjak egy mestert, kudarcba fulladt. Tehát megpróbálom a te módszeredet. Bárkit is látok meg elsőként, azt elfogadom a mesteremnek.

A felesége erre azt mondta:

– Meg kell tartanod az ígértedet! Máskülönben egész életedet azzal fogod eltölteni, hogy mester után kutatsz, de egyet sem találsz. Ez csak folytatódni és folytatódni fog.

A férj beleegyezett. Így a következő estén elmentek az erdő szélére, és vártak. Kis idő múlva láttak egy embert elhaladni. Úgy tűnt, szörnyen siet. A feleség rámutatott, és azt mondta:

– Ott az ember, akit elfogadtál! Ő a gurud!

A tudós odakiáltott az idegennek:

– Állj, állj! Kérdeznem kell tőled valamit!

De az embernek nem volt ideje, hogy beszéljen a tudóssal, és futni kezdett. A tudós, aki nagyon erős volt, egyszerűen csak megragadta.

A férfi kiáltozott:

– Nem várhatok! Mennem kell!

Nagy rohanásban volt, mivel egy tolvaj volt, és a rablás színhelyéről próbált elfutni. De a tudós erősebb volt, mint a rabló, és a rabló azt gondolta, hogy a bűne miatt kapták el.

A tudós azt mondta:

– Azt akarom, hogy a gurum légy.

A tolvaj nem hitt a fülének. Így válaszolt:

– Nem, nem, én nem lehetek a gurud. Én olyan rossz ember vagyok. Egy rabló vagyok. Annak a rablásnak a helyszínéről futok el, melyet elkövettem. Mikor megállítottál, attól féltem, hogy a rendőrségre viszel majd. Tehát, kérlek, kérlek, engedj, hogy továbbálljak innen!

A tudós kérlelte:

– Nem, a gurum kell legyél!

A tolvaj gondolkozott néhány pillanatig, aztán így szólt:

– Ha a mestered leszek, engedelmeskedni fogsz nekem?

A tudós azonnal így felelt:

– Igen, kerüljön bármibe is, engedelmeskedni fogok neked.

A tolvaj azt mondta:

– Ebben az esetben a mestered leszek. Nos, amit először kérek tőled, az az, hogy csukd be a szemed.

A tudós behunyta a szemét.

– Most ragadd meg a füleidet, és tartsd őket erősen, úgy ahogy mutatom.

A tudós ismét engedelmeskedett.

– Most azt akarom, hogy térdelj le, és maradj úgy, amíg vissza nem jövök. Mivel a mestered vagyok, engedelmeskedned kell nekem. A tanítvány számára az engedelmesség az első!

Aztán a tolvaj elrohant.

A feleség oly nyomorultul érezte magát, de mit tehetett volna? A guru azt mondta, hogy a férjének le kell térdelnie, csukva kell tartania a szemét, és be kell fognia a fülét egészen addig, míg a guru vissza nem tér. Így a férfi egész éjjel ott maradt ugyanabban a helyzetben.

Közben a tolvaj teljesen elfelejtette a tudóst, és élte a saját életét. A következő nap újra kiment, hogy lopjon, de ezúttal elkapta a rendőrség, és a bíró börtönbüntetésre ítélte. Így a tolvaj nagyon szánalmasan érezte magát.

A nagy tudós is szerencsétlenül érezte magát. Mindennél jobban szenvedett, de nem ellenkezett volna mestere parancsával, hogy felkel, vagy elhagyja a helyet.

A mennyben Visnu nagyon szomorú volt, hogy ez történt. Így hát teljes ragyogásában megjelent a tudós előtt, és így szólt:

– Én vagyok az Úr, én vagyok mindenki Guruja. Most pedig arra kérlek, hogy nyisd engedd el a füledet, és nyisd ki a szemedet, hogy láthasd, ki vagyok. Nem kell több vezeklésen keresztülmenned.

A tudós így válaszolt:

– Ó, nem, nem hallgatok rád. A gurum kért meg, hogy maradjak így, amíg vissza nem tér. Tehát ezt fogom tenni.

Visnu így szólt:

– De én vagyok Isten! Én vagyok a Gurud, én vagyok a gurud Guruja, én vagyok mindenki Guruja.

Az intellektuális óriás megismételte:

– Nem hallgatok rád!

– De hiszen szenvedsz! – mondta Visnu.

A férfi így felelt:

– Szenvedek, ez igaz. De még várnom kell a gurumra, hogy visszatérjen.

Mivel a férfi nem hallgatott rá, Visnu azon az éjszakán megjelent a bírónak az álmában. A bíró nagyon örült, hogy egy ilyen gyönyörű, ragyogó Lény jött el hozzá. A fényes Lény így szólt:

– Annyi örömet, annyi fényt adtam neked. Most nem tudnál megtenni nekem valamit? Nem tudnád kiengedni azt a bizonyos tolvajt, akit éppen most vetettél börtönbe?

A bíró azt felelte:

– Oly sok örömet adtál nekem. Minden bizonnyal megteszem.

A következő napon a bíró szabadon engedte a tolvajt. Azt mondta neki:

– Szabadon elmehetsz, de ne lopj többé!

Akkor Visnu megjelent a tolvaj előtt, és így szólt:

– Az a tanítványod nem hallgat rám. Kérlek, menj, állj eléje, és mentsd fel. Örömet és megvilágosodást adok majd neked.

A tolvaj elment az erdő szélére, ahol a tanítvány még térdelt, és azt mondta neki:

– Eljött a gurud. Nézd, itt vagyok! Nyisd ki a szemed, és kezeddel engedd el a füled!

Addigra Visnu megvilágosította a tolvajt. Az intellektuális óriás, aki most már egy spirituális óriás is volt, kinyitotta a szemét, és mestere lábához borult. Akkor mindketten megvilágosodást nyertek.

Magyarázat

Isten ott van mindenkiben. Mindegy kiben van hited, Isten képes lesz abban a személyben és általa segíteni neked. Jelen esetben a tanítvány egy tolvajtól nyert megvilágosodást. Isten, a Maga transzcendentális Alakjában, nem tudta megvilágosítani ezt a fickót, de Isten képes volt egy tolvajban és rajta keresztül megvilágosodást ajánlani neki.

Isten nem volt féltékeny, hogy nem tudta megvilágosítani a tudóst; nem érezte magát szomorúnak vagy szerencsétlennek. Isten csak a megvilágosodásunkkal törődik. Ha képes minket ebben vagy abban a személyben és ezen a személyen keresztül megvilágosítani, akkor boldog.

Ez a történet megmutatja nekünk, hogy az engedelmesség hatalmas jelentőséggel bír. Ha engedelmeskedsz a mesterednek, mindegy mennyire tökéletlen legyen is, akkor az Abszolút Legfelsőbb Úr képes lesz megvilágosítani és betölteni téged az Ő saját módján. Kezdd spirituális utazásodat az engedelmességgel. Ha rendelkezel engedelmességgel, akkor eljön a nap, mikor engedelmességedben megtalálod az isteni szeretetet is. És ha rendelkezel isteni szeretettel, akkor a Supreme iránti odaadás és önatadás is jönni fog.

Azon a napon, melyen elfogadod a gurudat, valami benned azt mondja, hogy engedelmeskedj neki, hogy szeresd és teljesítsd be őt. Azon a napon eggyé válsz a lelkeddel, és ígéretet teszel önmagadnak, hogy hallgatni fogsz a mesteredre. A mestered nem ígéri meg, hogy hallgat majd rád. Nem, nem! Amikor a tanuló elfogadja a tanárt, a tanuló beleegyezik, hogy hallgat a tanárra. Ez nem fordítva működik.

Néhány tanítvány meg akarja változtatni a történetet. Bizonyos tanítványok mindig elvárnak és követelnek valamit a mesterüktől. Úgy érzik, többet tudnak, mint ő. Ezért úgy gondolják, a mester köteles hallgatni rájuk. De Maga Isten nem akarja megváltoztatni a történetet. Azt akarja, hogy a történet úgy folytatódjon, ahogy elkezdődött. Isten azt akarja, hogy a spirituális mester tanítsa a tanítványokat, mivel a mester egy kicsivel többet tud, mint a tanítványai.

Ha megvan a belső erőd, hogy engedelmeskedj a mesterednek, akkor te leszel a legboldogabb személy. Mikor mestered megkér, hogy engedelmeskedj neki, akkor nem azt kéri, hogy a benne lévő emberire hallgass. Szó sincs róla! Nem olyan, mint egy futballjátékos, aki a labdát erre vagy arra az oldalra akarja rúgni. Ő csak azokat az üzeneteket ajánlja neked, melyeket Fentről kap, a Szeretett Legfelsőbbtől, aki az én Gurum, a te Gurud, mindenki Guruja.

Ha az engedelmességről beszélünk, akkor amire tulajdonképpen gondolunk, az az, hogy magasabb létünknek, melyet spirituális mesterünk képvisel, meg kell világosítania alacsonyabb létünket: kételkedő elménket és lázadó életerőnket. A ház tulajdonosa lejön a harmadik emeletről a pincébe, és míg jön lefelé, minden emeleten felkapcsolja a villanyt. Akkor az egész ház megvilágosodik. Ez az, ahogy spirituális megvilágosodásunk megtörténik.

Sivadzsí király visszatér az erődjébe

Hallottatok a Tádzs Mahalról, amit Szádzsahán király építtetett. Szádzshán fia Aurangzeb volt. Aurangzeb nagyon rossz volt. Megölte minden testvérét, apját börtönbe vetette, és sok szörnyű dolgot cselekedett. Aztán, élete vége felé, megbánta bűneit.

Egyszer Aurangzeb meghívta Sivadzsí királyt, a Maharastra nagy királyát, hogy jöjjön el palotájába. Sivadzsí király elfogadta a meghívást, mert nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha félne Aurangzebtől. Mikor fiával megérkeztek, mindkettőjüket letartóztatták és börtönbe vetették. Sivadzsí király és a fia megszöktek egy gyümölcsös kosárban, és kolduló szerzetes álruhába öltözve elindultak vissza saját királyságukba.

Néhány nap gyaloglás után, elérkeztek egy erődhöz, ami Sivadzsí királyhoz tartozott. Sivadzsí király rendelete volt, hogy az erőd napnyugtától pirkadatig zárva maradjon. Bárki jött is az erődhöz, az őrnek nem szabadott kaput nyitnia.

Mikor Sivadzsí király és a fia elérték az erődöt, az őr tökéletesen tudta, hogy Sivadzsí király és a fia az, akik visszatértek oly sok hónap után, és tudta, milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül. Mégsem nyitotta ki a kaput.

Az őr felmászott az erőd tetejére, és egy kötél egyik végét kikötötte egy oszlophoz. Aztán a kötélen lemászott a földre. Amint leért a földre, sírva Sivadzsí király lába elé vetette magát, és átölelte őt.

Sivadzsí király is sírt, mivel olyan büszke volt rá, hogy az őr végrehajtotta a parancsát, hogy ne nyissa ki a kaput. Sivadzsí király és fia az erődön kívül vártak hajnalhasadtáig, habár az őrnél ott volt a kulcs.

A tanítvány bebizonyítja engedelmességét

A jóga egy szanszkrit szó, ami egységet jelent. A jóga az, aki megvalósította az egységét Istennel, aki egyesítette akaratát Isten Akaratával. Ha egyszer létrehozod egységedet Isten Akaratával, akkor automatikusan bizonyos erők birtokába jutsz. Ezek lehetnek okkult erők vagy spirituális erők. Általában okkult erőket a spirituális erők előtt kapsz.

Élt egyszer egy nagy jógi. Ez a bizonyos jógi rendelkezett a képességgel, hogy repüljön az égen, sétáljon a vízen, és hogy gyakorlatilag minden étel nélkül éljen. Minden nap járt ajtóról ajtóra élelmet koldulva. Mikor látta, hogy a mennyiség elegendő az adott napra, akkor befejezte a koldulást. Ez így folyt évekig. Abban az időben nem törődött vele, hogy legyenek tanítványai.

Egy napon egy gazdag házhoz érkezett, hogy ételt kérjen. Neki abszolút fogalma sem volt róla, hogy vajon a ház lakói gazdagok vagy szegények-e. A ház úrnője a legízletesebb ételt adta neki, melyet magának készített.

Látta, hogy a hölgy nagyon szomorú és levert volt, így megkérdezte:

– Anya, miért vagy ilyen szomorú ma?

A hölgy így felelt:

– Nemcsak ma vagyok szomorú. Hosszú-hosszú ideje szomorú vagyok.

– Miért? – kérdezte a jógi.

A hölgy elmondta neki:

– Nem lettem megáldva gyermekkel, és reménytelenül szeretnék legalább egy gyermeket.

A jógi így válaszolt:

– Ez egy olyan egyszerű eset.

– Egyszerű? – kérdezte a hölgy.

– Igen – válaszolta a jógi. – Adok neked egy kis hamut. Csak nyeld le, és idővel gyermeked lesz.

A hölgy mélyen meghatódott. Miután a jógi megette az ételét, és távozott, elment a szomszédjaihoz, és elmondta nekik, amit a jógi mondott.

A barátai mind csak nevettek és nevettek rajta, azt mondták:

– Ezek a jógik nem mások, mint szélhámosok. Hogyan bízhatsz meg ebben az emberben?

A szomszédok kétsége beléhatolt, és elvesztette hitét a jógiban. Így ahelyett, hogy lenyelte volna a hamut, egy nagy szénakazalba dobta.

Tizenkét évvel később ugyanaz a jógi visszatért ahhoz a bizonyos házhoz, is megint ételt kért. Mikor ugyanaz hölgy jött, hogy ételt adjon neki, a jógi így szólt hozzá:

– Anya, hogy van a gyermeked?

Ő ezt válaszolta:

– A gyermekem? Mikor volt nekem gyermekem?

A jógi így felelt:

– Szerettél volna egy gyermeket, és én adtam neked némi hamut, hogy nyeld le.

A hölgy magyarázkodni kezdett:

– Ó, a szomszédaim azt mondták, hogy ti jógik mind szélhámosok vagytok, így nem nyeltem le a hamut.

A jógi nevetni kezdett:

– Mit tettél vele?

– Eldobtam.

Aztán megmutatta a nagy szénakazlat, ahová a hamut dobta. A jógi odament, és felemelta a szénát. A szénakazal alatt egy nagyon szépsége tizenkét éves fiú ült meditatív testtartásban. Meditált, és teljesen normálisan lélegzett.

Az ostoba hölgy a sajátjának akarta tartani a fiút, de a jógi így szólt: „Nem!” A fiú követte a jógit, és elment, hogy vele éljen.

A jógi tanította a fiút a spirituális életben. Amikor a fiú még nagyon fiatal volt, a mester képes volt okkult és spirituális erőket adni neki.

A mester nagyon elégedett volt a fiúval, de meg akarta tudni, mennyi odaadással és engedelmességgel rendelkezik. Ha tiszta odaadással rendelkezel, akkor olyan könnyű engedelmeskedni, mintha vizet innál. De ha hiányzik az odaadás, akkor az engedelmesség különösen nehézzé válik.

Egy napon a mester magával vitte a fiút, hogy ételt kolduljanak. Az egyik háznál egy család éppen ünnepséget tartott, és különösképp ízletes ételt készítettek. A mester és a tanítvány nagyon éhesek voltak, és mohón ettek; nagyon-nagyon elégedettek voltak az étellel.

A következő nap a mester elküldte a fiút ugyanahhoz a házhoz , és azt neki: „Menj, és hozz a családtól éppen olyan ételt, mint amilyet tegnap adtak nekünk; nagyon ízletes kell legyen.”

Az ifjú elment a házhoz, és azt mondta a hölgynek:

– Kérlek, a mesterem küldött, hogy ugyanazt az ételt kérjem, amit tegnap is kaptunk. Nagyon ízletes kell legyen.

A hölgy így felelt:

– Hogyan várhatod el ugyanazt az ételt? Tegnap ünnepséget tartottunk. Ma nincs itt semmi. Senki nincs itt. Nem látod? A tegnapi ételhez szerződtetünk egy szakácsot, ezért volt ilyen kitűnő. Ma az én főztöm lesz, és én szoktam főzni. Oly sok cselédem és szolgálóm van, hogy megtegyék ezt. Hogyan várhatod el tőlem, hogy ugyanazt az ízletes ételt készítsem, mint tegnap?

A fiú azt válaszolta:

– A mesterem azért küldött, hogy a legízletesebb ételt kapjam tőled. Meg kell, hogy kapjam!

A hölgy így felelt:

– Hogyan engedelmeskedhetsz a mesterednek? Ez lehetetlen, ezt nem teheted!

Az ifjú így szólt:

– Nem távozok a házadból addig, amíg nem adod nekem a legízletesebb ételt. Ez mesterem parancsa.

A hölgy ezt válaszolta:

– Akkor is hallgatni fogsz erre az ostoba mesterre, ha arra kér, hogy valami lehetetlent tégy meg?

– Semmi sem lehetetlen – válaszolta a fiú. – Ha a mesterem megkér, hogy tegyek meg valamit, akkor képes leszek azt megtenni.

Végül a hölgy így szólt:

– Rendben van, hajlandó vagyok visszahívni azt a szakácsot, akit béreltem, és megadom neked a mestered számára ugyanazt az ízletes ételt, de csak akkor, ha valami lehetetlent teszel.

A fiú azt kérdezte:

– Mi lehetetlen?

A hölgy válaszolt:

– Azt akarom, hogy itt előttem vedd ki a szemedet.

A fiú így felelt:

– Ó, ez könnyű!

A fiú szemgolyója köré tette ujjait, és elkezdte kihúzni. A szeme alaposan elkezdett vérezni.

A hölgy sírva fakadt:

– Állj, állj, állj! Nem engedhetem, hogy ezt tedd!

Aztán azonnal elküdött a szakácsért, és így szólt:

– A szakács elkészíti ugyanazt az ételt, mint tegnap.

Az ifjú megvárta, míg az étel elkészült. Különösen ízletes volt. Elvitte az ételt mesterének, és a mester ismét mohón evett. Akkor a mester azt kérdezte:

– Mi a baja a jobb szemednek? Miért vérzik?

A fiú elmesélte az egész történetet:

– A hölgy azt mondta, addig nem adja nekem az ételt, amíg oda nem adom a szemem. Éppen azon voltam, hogy kivegyem, de megállított.

A mester így szólt:

– Gyermekem, ez aztán az engedelmességnek! Ez aztán az odaadás! Ez aztán az irántam érzett szereteted! Azt akartam, hogy bebizonyítsd, hogy rendelkezel ilyen szeretettel, ilyen odaadással és ilyen önátadással.

Ez a bizonyos ifjú végül maga is nagyon nagy jógivá vált, és mindenféle okkult és spirituális erőkkel lett felruházva.

Ez a bizonyos jógi Bengálban született, de Nepálban vált igazán jól ismertté. Nepálban sok templomot ajánlottak neki. A neve Goraksanáth volt, és mesterét Matszjendranáthnak hívták.