Jelenleg a halál bizonyos értelemben segítség; lehetőséget ad arra, hogy pihenjünk. Miután visszajöttünk, új reménnyel, új fénnyel, új törekvéssel térünk vissza. Ám ha tudatosan törekednénk, ha állandóan lobogna bennünk egy felfelé szálló láng, akkor felfedezhetnénk, hogy a testi halál könnyen legyőzhető. Eljön a nap, amikor már nem lesz szükség a halálra, de most még nincs meg ez a képességünk, gyengék vagyunk. Jóllehet a spirituális Mesterek, a megszabadult lelkek uralkodnak a halál felett, de testüket elhagyják, ha ezt akarja az Isteni.
Az átlagember, aki húsz, harminc vagy negyven évig teherként cipeli vállain az egész családot, ezt mondja: „Fáradt vagyok. Most pihenni vágyom.” Neki a halál valóban fontos, a lélek a lelkek birodalmába távozik, és rövid pihenőjét élvezi. De egy isteni harcosnak, a Végső Igazság keresőjének a halál értelmetlen. Ő megállás nélküli, szüntelen fejlődésre vágyik. Állandó, örök törekvésben próbál meg tehát élni. Ezzel az örök törekvéssel próbálja legyőzni a halált, így mindig külső megnyilvánulása lehet a benne lévő isteninek.Ezután természetesen felmerül a fizikai fájdalom problémája. Ha valaki betegségtől szenved, és azt a halál eljövetelekor nem képes valami magasabb vagy mélyebb állapotba dobni, az utolsó napja – akár egészen a legutolsó pillanatig – magától értetődően borzasztóan fájdalmas lesz. Sőt, az utolsó pillanata lesz csak igazán gyötrelmes, mert a halál lényei nagyon pusztító, romboló formában jönnek el hozzá. A halál-erő, a halál-lény minden ember előtt különböző formában jelenik meg, aszerint hogy lelke mennyit ért el, mit ismert fel itt a földön.
Az átlagemberek, akik nem törekvők, akik fetrengenek a tudatlanság élvezetében, a halált szörnyűséges, kegyetlen lényként, sötét, borzalmas alakként érzékelik. Néha a halál-erőnek sok szolgája van, melyek mind a haldokló elé kerülnek. Így az emberek nagyon gyakran látnak tigriseket vagy elképzelhetetlenül hatalmas lényeket, és megrettennek. De az őszinte Isten-keresők spirituális Mesterüket vagy egy angyalhoz hasonló ragyogó lényt látnak, aki a diadalszekerére veszi őket. Ezek a keresők sok éven keresztül keményen dolgoztak itt, és most az Anyaföld tudatosan fel akarja nekik ajánlani az áldásteli és isteni háláját. Belső Vezetőjük vagy Gurujuk viszi őket, de ők Isten üdvöt nyújtó Kezét látják maguk előtt, aki Arany Hajóján viszi át őket a másik Partra. Egyesek rég eltávozott rokonaikat látják a halál időpontjában. Szeretteik jönnek eléjük, és ez olyan, mint amikor valaki, aki ismeri a járást, az utat mutatva egy új világ felé vezeti őket.
Ha a tudatlanság bilincse fogva tart, testi halálakor mind belül, mind kívül egyaránt elönt bennünket a fájdalom. Ez a szenvedés a tudatlanságnak tulajdonítható az emberi elmében és testben, mely megakadályoz abban, hogy tudatosan és szándékosan lépjünk be a halál birodalmába, és jussunk keresztül rajta. De ha a tudatlanság leple lehull, akkor nem lesz fájdalom sem a halálban, sem a földi létben. Ha el tudunk jutni a fájdalom és szenvedés gyökeréhez, mely nem más, mint a tudatlanság, és ha át tudjuk alakítani a tudatlanságot lelkünk Fényével, akkor a halál nem lesz más, mint átkelés egy másik partra. Ez a másik part az Örök Fény, mely vezet, véd, formál, alakít minket az örökkévalóságon keresztül.Ugyanakkor el kell mondanom, hogy a karma törvénye nem egyszerű, hanem nagyon, nagyon összetett. Néhány lélek nagyon tiszta és spirituális, mégis szenvednek halálukkor. Ezt vajon előző rossz karmájuk okozza? Nem, ez azért történik, mert azonosulnak az emberiséggel, és maguk is tapasztalni akarják a keserves kínokat. A legtöbb nagy spirituális Mesternek nagyon fájdalmas halála volt. Miért? Saját akaratukból elhagyhatták volna testüket, de nem tették. Ehelyett rákot vagy más súlyos betegséget vettek magukra, és csak nagy fájdalmak után haltak meg. Nem tettek mást, mint részeseivé váltak az emberiség szenvedésének, és igyekeztek átérezni, hogyan szenvednek a többiek. Addig, amíg az emberiség szenvedésével nem azonosulunk, minden csak elméleti, semmi sem gyakorlati. De amikor átlagemberek szenvednek, akkor a karma törvénye, a karma kereke működik.
Azonban ha valaki hirtelen szívroham következtében hal meg, ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy nagyon spirituális vagy vallásos volt. Nem. Akkor rajta, és talán szerettein keresztül, Isten ezt a fajta tapasztalatot akarta átélni. Itt nem az a kérdés, hogy jó vagy sem, isteni vagy istentelen, hanem az, hogy milyen tapasztalatra akart Isten szert tenni abban a bizonyos személyben. Végül is minden Isten tapasztalata, amit látunk vagy átélünk.Ez az élet egy arany alkalom, melyet a Legfelső adott nekünk. Nos, a kedvező alkalom egy dolog, az eredmény pedig egy másik. Spirituális fejlődésünk, belső tökéletesedésünk rendkívül egyenletes, nagyon lassú, de ugyanakkor nagyon jelentős. Természetesen akadnak emberek, akik száz meg száz, vagy akár ezernyi inkarnáción keresztül is követik a normális, természetes körforgását életnek és halálnak. Egy napon viszont Isten Örökkévalóságában felismerik majd Istent ők is. De néhány igaz, őszinte, komoly törekvő lélekteli ígéretet tesz, hogy még ebben az inkarnációban, itt és most ismeri fel Istent. Annak ellenére ígérik ezt, hogy tudják, ez nem az első vagy utolsó életük. Azonban tudják azt is, léteznek emberek, akik felismerték Istent, és ők sem akarnak valami távoli, jövőbeli inkarnációra várni. Úgy érzik, hogy Isten felismerése nélkül haszontalan élni, és amilyen gyorsan ez lehetséges, el akarják ezt érni. Ebben az esetben, ha eljön a halál, és ők még nem ismerték fel Istent, még nem érték el ezt a céljukat, akkor a halál számukra akadály. Egy lelkes törekvő – akinek elrendeltetett, hogy meghaljon ötvenévesen, de a Legfelsőbb kegyes beleegyezésével húsz, harminc évvel kitolhatja a halált – vajon mit tesz ez alatt az idő alatt? Folytatja őszinte törekvését, legmélyebb meditációját és legmagasabb kontemplációját. Olyan lesz, mint az a versenyző, aki akadály nélkül szalad Célja felé. Ez alatt a kapott húsz vagy harminc év alatt elérheti a legtávolabbi végpontot, ahol a Célja található.
De ha a halál közbeavatkozik, akkor ebben az életében nem tudja felismerni Istent. A következő inkarnációban nagyon kevés lélek képes azonnal felvenni múltja törekvésének elejtett fonalát. Amint valaki belép a világba, istentelen kozmikus erők támadják meg, és a világ tudatlansága, korlátoltsága és tökéletlensége próbálja befedni a lelkét. A gyermekkor éveiben nem emlékszünk semmire. A gyerek ártatlan, tudatlan, és segítségre szorul. Pár évvel később az elme elkezd működni. Nyolc, tizenkét éves kor között az elme már mindent összegabalyít. Így a következő inkarnáció első tizenegy, tizenkét vagy tizenhárom évében majdnem minden lélek – annak ellenére, hogy nagyon nagyszerű és spirituális volt – elfelejti múltja eredményeit és legmélyebb belső sóvárgását. Vannak ugyan spirituális Mesterek és nagy törekvők, akik néhány magas fokú spirituális tapasztalatra tesznek szert gyermekkorukban, vagy akik Istenre gondolnak és énekelni kezdenek Istenről életük már ily korai szakaszában. Rendszerint azonban nincs erős kapcsolat a lélek előző inkarnációjában a földön elért eredménye és a jelen inkarnáció korai gyermekévei között. Van egy láncszem, egy nagyon finom láncszem az életek között, de ez az első tizenkét vagy tizenhárom életévben lényegében nem érzékelhető.
Egyes lelkek előző inkarnációjuk törekvését ötven- vagy hatvanéves korukig sem érik el. Spirituális szemszögből nézve, a következő inkarnációjuk eme ötven vagy hatvan éve tökéletes időpazarlás. Ha valaki ebben az inkarnációjában fél évszázadot elvesztegetett, az előzőben pedig húszat vagy harmincat, úgy az már nyolcvan év veszteség. Ebben az esetben mondhatjuk, hogy a halál valódi akadály. Le kell küzdenünk ezt az akadályt határozott törekvésünkkel, töretlen igyekezetünkkel. A törekvésnek olyannak kell lennie, mint egy lövedéknek, és át kell hatolnia a halál falán.
De annak ellenére, hogy valamennyi időbe telhet, a belső lény végül tudatosan a felszínre jön, és az ember az új inkarnációjában elkezd nagyon hathatósan és őszintén meditálni és Istenhez imádkozni. Ekkor ráébred, hogy múltjából igazán semmi sem veszett el. Minden meg lett őrizve a Föld-Anya tudatában, amely valamennyiünk közös kincsestára. A lélek megtudja, mit ért el eddig a földön; mindez biztonságban megőrződött a föld tudatában, a föld-bankban. Ha egy bankban pénzt helyezel el, majd Angliába utazol, és hat vagy több év múlva visszatérsz, a pénzed kiveheted. A lélek is ugyanezt teszi, miután tíz vagy húsz évre elhagyja a földet. A lélek addig elért összes eredményét a Föld-Anya érintetlenül megőrzi, majd mikor a lélek visszatér, hogy Istenért dolgozzon, a Föld-Anya visszaadja azokat.
A legtöbbször semmi sem vész el, kivéve az időt, a gyermekkor évei során. Legjobb azonban egy inkarnáció alatt felismerni Istent, így nem veszítjük el tudatos törekvésünket újra és újra az átmeneti időszakban. Ha képesek vagyunk a földön ötven vagy száz évig óriási, őszinte törekvéssel élni, akkor sokat elérhetünk a belső világban. Ha egy spirituális Mestertől valódi segítséget kapunk, akkor lehetséges egy vagy legfeljebb két-három inkarnáció alatt az Isten-felismerés. Viszont ha nincs valódi Mester és nincs törekvés, akkor ez száz meg száz inkarnációt vesz majd igénybe.Tavaly meghalt édesapád. Ha akkor fizikailag ott lettél volna, a leglélekteljesebb meditációddal segíthettél volna neki. Jóllehet édesapád tudatosan nem volt tanítványom, és nem fogadta el utunkat, mégsem tudhatjuk, mit tesz majd következő inkarnációjában. Tudod, hogy van valaki, aki segíteni tud neki halálakor, így az lett volna a legjobb, ha rajtam meditálsz. Az ember mindig tudja, ki tud egy helyzetben segíteni. Ha valaki beteg, orvost hívnak hozzá. Ha igazságtalanság történt valakivel, ügyvédtől kap tanácsot. Ha segíteni akartál volna édesapádnak, azonnal rám kellett volna gondolnod, és rajtam meditálnod. Ha óriási törekvésed vagy spirituális hatalmad lett volna, az összes spirituális erőt édesapádnak kellett volna adnod. De jelen pillanatban spirituális erőd a törekvésed, és törekvésed forrása Mesteredben, Gurudban van, tehát ha szeretteiden segíteni akarsz, fordulj a forrásodhoz segítségért.
Mit kell tenned akkor, ha másokról van szó? Tudd meg, ki jelentette nekik a legnagyobb örömöt a földön, kiben hittek a legjobban. Így tudni fogod, mi a legjobb számukra, amikor haldokolnak. Ha valakinek minden hite Krisztusban volt – annak ellenére, hogy te esetleg nem Krisztus útját követed –, azonnal, tudatosan és a legodaadóbban meg kell idézned Krisztus jelenlétét. Segítened kell barátodnak felerősíteni Krisztusba vetett hitét. Hozhatsz neki egy képet Krisztusról, hangosan ismételheted Krisztus nevét, és felolvashatsz a Bibliából. Ily módon segíteni fogsz barátodnak a törekvésében. Ha egy olyan spirituális személy haldoklik, aki ismer engem, akkor olvasd fel neki írásaimat, és beszélj neki rólam. A haldoklót mindig saját útjának hitében kell erősítened.Ha elfogadjuk a spirituális életet, és valódi örömöt akarunk, tudnunk kell, hogy azt csak egy módon kaphatjuk meg: ha életünket teljesen átadjuk a Legfelsőbb Akaratának. Talán most még nem ismerjük az Ő Akaratát, de már tudjuk, mi az a teljes önátadás. Ha a Legfelsőbb életünkből el akar vinni valakit, azt el kell fogadnunk. „Legyen meg a Te Akaratod.” Ha ez a hozzáállásunk, akkor a legnagyobb örömben lesz részünk. És ez az öröm lesz a legnagyobb segítségére annak, aki eltávozik. Amikor teljesen átadjuk magunkat a Legfelsőbbnek, ez újabb erőt és hatalmat ad az eltávozó léleknek, aki itteni kötelékeitől szenved. Ha tehát valóban átadjuk magunkat a Legfelsőbb Akaratának, akkor ez az önátadás tényleges békét, maradandó békét hoz a léleknek, aki a földi színpadot készül elhagyni.
Akik elkezdtek meditálni és koncentrálni, bepillantást nyernek előző életeikbe. Ha hiszünk benne, hogy volt múltunk és tudjuk a jelenünket, akkor azt is érezhetjük, hogy lesz jövőnk is. Ezt tudva, mindig tudatában kell lennünk annak az igazságnak, hogy nincs halál. Ez áll a Bhagavad Gítában: „Ahogy egy ember leveti régi ruháját és újat vesz fel, úgy veti le a lélek ezt a fizikai testet, és vesz fel egy új testet.” Amikor már tudjuk azt, hogy a haldokló csak félreteszi ezt az öreg testet, mielőtt egy újat elfogadna, és ha a haldoklónak szintén birtokában van ez a tudás, akkor hogyan lehetséges bármilyen félelem?
De mert nem tudjuk, valójában mi a halál, ezért minél tovább a földön akarunk maradni. A valódi halál azonban nem a fizikai testünk felbomlása. A valódi halál, a spirituális halál, valami egészen más.Hogy kik ezek az emberek, nem tudom megmondani. Százak és ezrek vannak ott, akik nem közvetlen tanítványaim, de az Univerzális Tudatnál kopogtatnak, így ott megkapják Fényem és Könyörületességem. Ezért van, hogy arcukon az én arcomat látod. Látnak engem, és segítséget kapnak könyörületes belső lényemtől. Ekkor lényem, belső létem egy megvilágosult része hozzájuk megy, némi vigaszt, megvilágosodást nyújt nekik, hogy a lelkek világában jobb létük legyen, és ismét visszajöjjenek törekedni. Ha egy halálán lévő embert látsz, és arcvonásaimat fedezed fel rajta, akkor tudhatod, hogy ő is Isten-kereső. Nem kell a tanítványomnak lennie, de mivel rendkívül őszinte a törekvése, az Univerzális Tudatom miatt én ott leszek.
Amikor tanítványaim a leglélektelibben meditálnak rajtam, előfordul, hogy olyan mértékben azonosulnak velem, hogy más tanítványok az arcomat látják arcukon. Olyan erősen, olyan őszintén, olyan odaadóan, olyan kizárólagosan, olyan lélektelien koncentrálnak rám, hogy arcukon tükröződöm. Még akkor is, ha az illető nő. Ez számos esetben megtörtént.Spirituális szempontból nézve a dolgot, az öngyilkossággal semmiféle célt nem érünk el. Az anya feláldozta magát a gyermekeiért. Feláldozta saját testét, remélve, hogy ezzel harmóniát, békét teremt. De a vitális világban nincs megbocsátás számára, onnan nincs menekvés. Így saját butasága miatt jut a vitális világba, és ott marad. Miért nem látta be, hogy gyermekei nem az övéi, hanem Isten gyermekei? Tőle kapta ezeket a gyermekeket, miért nem hozzá fohászkodott, hogy világosítsa meg tudatukat? Miért nem Istentől kért békét és harmóniát?
Csak a Legfelsőbb világosíthatja meg a világtudatot, e nélkül a világ tudatlan marad. Azzal, hogy feláldozzuk életünket, mert békét vagy mást akartunk lehozni a földre, a világ problémái soha nem oldódnak meg. Sok mártír, törekvő és spirituális ember ölte meg magát, de ezzel nem oldották meg a világ gondjait. Ezek a problémák csak törekvéssel oldódnak meg azáltal, hogy mialatt a földön vagyunk, imádkozunk Istenhez, világosítsa meg a világot. Halálunk soha nem képes átalakítani a világ arculatát. De ha Isten Áldását, Kegyelmét és Gondoskodását hívjuk segítségül, akkor a problémák megoldódhatnak.Spirituális szempontból nézve tudjuk, hogy a test öt elemből jött létre: földből, vízből, levegőből, éterből és energiából. A fizikai burok öt elemből épül fel, és erre az öt elemre bomlik égés közben. Hamvasztáskor a fizikai test teljes tisztulással felbomlik, átalakul.
Ugyanakkor Nyugaton azoknak, akik temetkeznek, szintén megvan a saját spirituális értelmezésük. Megjelenik egyfajta spirituális könyörület, mivel testünk oly hűségesen szolgált minket: „Oly sok éven át használtam ezt a testet, és soha nem adtam neki pihenőt. Nincs már benne a lélek; a madár elrepült. Hadd adjak a testnek most lehetőséget a pihenésre, és tegyék azt koporsóba.” Akik a test hamvasztását választják, úgy érzik, hogy a testnek, amely oly sok ostobaságot, rosszat tett ebben az életben, szükséges a megtisztulás. Akik temetkeznek, nyugodt pihenést szánnak a testnek.Ezek után nem vágyakon, aggódáson, nyugtalanságon és kételyeken keresztül, hanem a törekvésen keresztül hozzuk létre az Igazság díszes építményét. A múlt egyféleképpen meg akarta mutatni nekünk az Igazságot, de képtelen volt erre, hiszen csak a jelenlegi énünkké váltunk általa. Azt, hogy a jelen megmutatja-e az Igazságot, nem tudhatjuk. De úgy gondoljuk, vagy a közvetlen jelenben, vagy a gyorsan felvirradó jövőben – amely belenő a közvetlen mába – meglátjuk majd a Valóságot.
A spirituális élet egyik nagy rejtélye, hogy minden pillanatban meghalunk és újraszületünk. Minden pillanatban látjuk, hogy egy új tudatállapot, egy új gondolkodás, új remény, új fény hajnalodik bennünk. Amikor valami új virrad fel bennünk, láthatjuk a régi átváltozását valami magasabbá, mélyebbé és sokkal alaposabbá. Így a magasabb spirituális életben minden pillanatban átéljük behatárolt tudatunk úgynevezett halálát és átalakulását egy újabb, fényesebb tudatállapottá.A Végtelen Életből, az Isteni Életből jöttünk. Ez a Végtelen Élet rövid ideig, ötven vagy hatvan évig tartózkodik a földön. Ebben az időszakban életünk földhöz kötött. De ebben a földhöz kötött életben megtalálhatjuk a határtalan Életünket is. Rövid idő elteltével az élet ismét keresztülhalad a halál folyosóján, öt, tíz, tizenöt vagy húsz évre. Amikor belépünk ebbe a folyosóba, a lélek hosszabb vagy rövidebb pihenőre elhagyja a testet, és visszatér a lélek birodalmába. Itt – ha törekvő életet élt – a lélek visszatér az Örök Életbe, az Isteni Életbe, amely létezett a születés előtt, a születés és a halál között, a halálban, és amely ugyanakkor túlmegy a halálon is.
Törekvésünkön és meditációnkon keresztül eljuthatunk az Örök Élet birodalmába most is, míg a földön élünk. De azzal, hogy belépünk a végnélküli Életbe, még nem uraljuk ezt az Életet. Tudatosan kell belenőnünk. Mikor belépünk a meditáció életébe, végül részévé is kell hogy váljunk. És amikor már képesek vagyunk naponta huszonnégy órát meditálni, akkor minden lélegzetvételkor az Örök Élet itat át bennünket. Ekkor belső tudatunkban egyek leszünk a lélekkel. Amikor pedig már a lélekben élünk, akkor nem létezik többé olyan dolog, hogy halál. Ott csak tudatunk, törekvő életünk szüntelen fejlődése van. Ám, amikor csak a testben élünk, akkor mindig ott a halál. Amint elménkbe behatol a félelem, amint jön valami negatív erő, azonnal meghalunk. És hányszor halunk meg naponta! A félelem, a kétség és a nyugtalanság állandóan gyilkolják belső létünket.A halál az út. Az élet az utazó. A lélek a vezető.
Amikor kimerült és fáradt az utazó, a vezető utasítja, tegyen egy rövidebb vagy hosszabb pihenőt, és azután folytatódik az utazó útja.
A spirituális életben, amikor a végső Igazság keresője nem a magasabb rendű fény, boldogság és hatalom után sír, az halálának a születése. A hétköznapi életben, amikor egy nem törekvő ember a tudatlanság mocsarában fetreng, ez a halál igazi győzelme.
Mit tanulhatunk a belső életből, amelynek vágya a halál eltörlése? A belső élet megmutatja, hogy az élet lélektelien, az idő pedig gyümölcsözően értékes. Az élet az idő törekvése nélkül értelmetlen, semmitmondó. Az idő pedig az élet törekvése nélkül haszontalan.
Elménk a halálról, szívünk az életről, lelkünk a halhatatlanságról gondolkodik. Elme és halál felülmúlható. Szív és élet kiterjeszthető. Lélek és halhatatlanság felismerhető.
Amikor az elmét és halált túlléptük, az embernek új otthona lesz, a Fény, a Túlvilág Fénye. Amikor a lélek és halhatatlanság valóra válik, az embernek új célja lesz, a Gyönyör, a transzcendentális Gyönyör. A ma embere úgy érzi, hogy a halál elkerülhetetlen szükségszerűség. A holnap embere érzi majd, hogy a halhatatlanság egyértelmű valóság.
Sajnos legtöbbünknek hibás a képe a halálról. Azt gondoljuk, hogy a halál egy romboló, rendkívüli valami. De tudnunk kell, hogy a halál jelenleg természetes, normális, és bizonyos szempontból elkerülhetetlen. Az Úr Krisna azt mondja Ardzsunának: „Ó, Ardzsuna, a megszületettek számára biztos a halál, és a meghaltak számára biztos a születés. Ezért ami elkerülhetetlen, nem kellene hogy szomorúságod oka legyen.”
Valami igazán fontosat közöl velünk a Cshándógja Upanisad: „Mit tehetünk, amikor a halál órája közeleg, azaz a végső órában? Három fenséges gondolatnál kellene menedéket találnunk: elpusztíthatatlanok vagyunk, soha nem rendülhetünk meg, és az élet lényege mi vagyunk.” Amikor elérkezik halálunk órája, és ha azt érezzük, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk, hogy semmi nem rendíthet meg bennünket, hogy mi vagyunk az élet lényege, akkor hol van már a bánat, a félelem, hol a halál? Nincs halál.
Sarada Dévi, Sri Rámakrisna felesége valami nagyon fontosat mondott: „Egy spirituális és egy átlagember közti különbség nagyon egyszerű, nagyon könnyű azt felismerni. Az átlagember sír és keserű könnyeket ejt, amikor közeleg felé a halál. Míg a spirituális ember – ha valóban az – csak nevet rajta, mivel neki a halál mulatság, semmi más.”
Ehhez az kell, hogy az illető belépjen a kozmikus játszmába, és ennek tudatos eszközévé váljon. Ekkor megtudja, hogy a halál nem megsemmisülés, elmúlás, csak egy rövidebb vagy hosszabb pihenő.
Vissza kell térnünk a földre újra és újra. Dolgoznunk kell Istenért itt a földön. Nincs menekvés. Itt kell felismernünk a Legmagasabbrendűt. Itt a földön kell beteljesítenünk Őt. Isten nem engedi, hogy a lélek képességeit és lehetőségeit elherdáljuk, elpazaroljuk. Ez lehetetlen!
Kipling halhatatlan sorai érzékletesen fejezik ezt ki:
> Visszajönnek, visszajönnek ismét
> Addig, míg a vörös Föld forog.> Ő még soha nem pazarolt egy fát vagy levelet
> Gondolod, hogy majd lelkeket veszteget?Minden egyes inkarnáció egy magasabb rendű, jobb élet felé vezet bennünket. A fejlődés részei vagyunk. Minden egyes inkarnáció a magasabbra jutás, a fejlődés létrájának egy foka. Az ember tudatosan és nem tudatosan egyaránt tökéletesedik. De ha minden egyes inkarnációiban tudatosan előrelép, az gyors spirituális fejlődéshez vezet. Így a felismerés nála sokkal hamarabb bekövetkezik, mint azoknál, akik nem tudatosan fejlődnek.
Mint tudjuk, utazásunk az ásványi létben kezdődött, majd a növényi életen keresztül az állatvilágba, és onnan az emberiség világába kerültünk. De ennek az útnak, a fejlődésnek azonban itt nincs vége. Isteni lénnyé kell válnunk. Isten addig nem lesz elégedett velünk, amíg nem válunk istenivé, és nem alakulunk át. Ő csak akkor tud bennünk és rajtunk keresztül megnyilvánulni, ha egészen átalakultunk, teljesen megvilágosultunk és istenivé váltunk. Ezért gondoljunk mindig nagy örömmel külső és belső fejlődésünkre. Semmit, de semmit nem vesztünk el abban az úgynevezett halálban.
Nagyon gyönyörűen és a leglélektelibben beszél erről a fejlődésről Dzsalál ad-Dín Rúmi:
> Kőként haltam meg, s növényként ébredtem,
> Növényként haltam meg, s állatként keltem;> Állatként haltam meg, s emberként születtem.
> Miért féljek? A halállal mit vesztettem?Mindezek után mit mondhatunk, mi a halál? A halál egy alvó gyermek. És mi az élet? Az élet olyan gyermek, aki minden pillanatban játszik, énekel és táncol Atyja előtt. A halál alvó gyermek, Belső Vezetőnk szívének mélyén. Az élet inspiráció. Az élet törekvés. Az élet felismerés. Az élet nem az okoskodó elme. Az élet nem az intellektuális elme. Az élet nem a csalódás játéka. Nem, az élet az isteniség üzenete a földön. Az élet Isten tudatos eszköze ahhoz, hogy elégedetté és boldoggá tegye az emberben az istenit itt a földön.
Nagyon sok igazság van Konfucius mondásában: „Nem ismerjük az életet. Hogyan ismerhetnék a halált?” De hozzá szeretném tenni, hogy az élet megismerhető. Ha életünket Isten Igazságának, Fényének, Békéjének és Boldogságának valóra válásaként ismerjük fel, akkor megtudhatjuk, mi is valójában az élet, és felismerhetjük, hogy a halál semmi más, mint egy pihenő, fejlődésünk jelen állapotának szükségszerűsége.
Eljön az idő, amikor egyáltalán nem lesz szükségünk pihenésre. Teljességgel az Élet uralkodik majd, a Túlvilági Élet, az örökké túlszárnyaló Túlvilág Élete. Ez az Élet nem lehet senki kizárólagos tulajdona, hanem minden egyes emberi lényt eláraszt majd az önmagát mindig meghaladó Túlvilágnak ez az Élete, mivel Isten ebben az isteni Életben nyilvánítja ki magát fenntartás nélkül, itt ezen a földön.
DR 24. Első európai körútján, 1970. november 9-én Sri Chinmoy a következő előadást tartotta Angliában, Canterburyben a Kent egyetemen.↩
A gyerekek tovább kérdeztek: „Mi miért nem mehetünk oda?”
„Nem tudtok odamenni – válaszoltam –, mert az a hely nagyon, de nagyon messze van, és egy nem mindennapi jegyre lenne szükségetek, amihez különleges pénz kell. Itt a földön, amikor egyik helyről a másikra akartok utazni, vesztek egy jegyet, és odamentek. De oda csak akkor juthattok el, ha megkaptátok azt a különleges pénzt.” Ezután megkérdezték: „Buddy gondol ránk?” „Egyfolytában csak rátok gondol, és gyakran megáld benneteket. Lelke segít és vezet titeket.”
Az első napon, amikor Buddy a végzetes rohamot kapta, a kora reggeli órákban anyja, Karuna hívott. Koncentráltam tanítványomra, és abban a pillanatban úgy találtam: haláláig már csak néhány perce lehet hátra. Azonnal beléptem a legmagasabb transzcendentális tudatállapotomba, és a Legfelsőbbet hívtam segítségül, a Legfelsőbb leereszkedő Kegyelmét. Aznap este hat óra körül múlt el a kritikus időszak, és ő már biztonságban volt. Ekkor – mialatt meditáltam –, láttam lelkét a szobámba lépni. Így szólt: „Ments meg, ments meg!” „Már biztonságban vagy, a Legfelsőbb megmentett” – nyugtattam meg.
Azt kérdezhetitek: ha már a Legfelsőbb oltalmát élvezte, hogyan lehetséges, hogy most, egy hónappal később, mégis elhagyta testét? Válaszom a következő: Van egy kozmikus Terv, és Istennek joga van saját Akarata szerint megváltoztatni ezt a kozmikus Tervet. Buddy lelke először hihetetlen akarattal küzdött, hogy a földön maradhasson, és mi azonosultunk lelkével. Imánkkal, koncentrációnkkal, az erővel, amelyet fizikai lényére gyakoroltunk, lelkünk sóvárgásával itt tartottuk a földön. De lelke látta, hogy fizikai teste gyógyulása után már képtelen lenne megvalósítani a legmagasabb küldetését, melyet magának célul kitűzött. Mikor lelke megmutatta neki ezt a magas, magasabb, legmagasabb rendű látomást, teste először megrémült, félt magáévá tenni ezt a víziót és ezt a valóságot. Ám a lélek meggyőzte a testet, hogy beteljesítheti önmagát, eleget tehet Istennek és az emberiségnek, ha nem ezzel, hanem egy másik testtel folytatja utazását. Azon a reggelen a Legfelsőbb és a lélek 10 óra 15 perckor úgy döntöttek, hogy a lélek elhagyja a testet. Közvetlenül ezután beléptem az okkult világba, és lelkem törődésével, áldásával, minden szeretetemmel és kedvességemmel megkoszorúztam őt. Körülbelül egy órával később lelke ténylegesen kirepült a kalitkából.
Édesanyja már két vagy három nappal korábban érezte, hogy Buddy elköszönt. Érezte ezt, mivel teste, elméje, szíve és lelke teljesen egy volt gyermekével. A döntés reggel 10 óra 15 perckor született, de az anyai szív már azelőtt megérezte az igazságot, mielőtt az igazság létrejött. Fiával meglévő pszichikai egysége miatt az intuitív érzése még azelőtt tudatta ezt vele, hogy Isten döntést hozott volna.
Ha átlagember módjára viselkedek, aki nem azonosítja magát a Legfelsőbb Akaratával, akkor azt mondom szívem legmélyéből, hogy Buddy eltávozása szörnyű kudarc volt. Vesztettünk az élet harcterén, ahol a léleknek minden pillanat egy lehetőség a teljesítésre, a felismerésre és a kinyilvánításra itt a földön. Mivel azonosultam vele, szívem legmélyéről sírtam és sírtam. Ami engem illet, egyaránt képes vagyok a legmagasabb és a legmélyebb állapotba kerülni. Mikor fizikai lényemben vagyok, szenvedek. Először azt mondtam: „Ez az én vereségem, az én vereségem, mivel annyira koncentráltam és annyira erőltettem, hogy megtartsam őt.” De spirituális szempontból nézve ez a vereség nem volt bukás. Mikor a Legfelsőbb Akaratával azonosulunk, érezzük, hogy az Ő Akarata a teljes Könyörület és a teljes Beteljesülés. Abban a pillanatban mindnyájan megadtuk magunkat a Legfelsőbb Akaratának, és Buddy elhagyta a fizikai világot. Anyja, testvére, ő és én, mindannyian eggyé váltunk a Legfelsőbb Akaratával, és azt mondtuk: „Legyen meg a Te Akaratod.”
Vajon miért nem adtuk meg magunkat az elején a Legfelsőbb Akaratának? Először is ebben a világban mi a fizikai dolgokkal azonosulunk. Ameddig csak lehet, megpróbáljuk birtokolni szeretteinket. Másodsorban úgy érezzük, talán Isten Akarata szerint való, hogy ő éljen, hogy lelke több belső tapasztalatot szerezzen a kinyilvánítás mezején. De a legmagasabb Énünk mindig egy a Legfelsőbbel, és onnan látjuk a végtelen Víziót, az örök Valóságot. Amikor egyek vagyunk a Legfelsőbbel, az örökkévalóságot teljesen sajátunknak érezzük. Buddy negyvenkét évig volt a földön, de a spirituális neve – Asim – azt jelenti: örök, határtalan, véget nem érő élet. Ez az az örök élet, amelyet a lélek birtokol és dédelget.
Mikor Buddyt a halála előtt láttam, ezt kérte: „Segíts élve kikerülnöm a kórházból.” „Természetesen minden rendben lesz” – válaszoltam. Ez nem az én hamis részvétem, hanem az őszinte érzésem volt, ez az érzés pedig a látomásom volt. Isten a teljes szeretet. Isten a teljes bölcsesség. Bár Isten döntése végleges, Ő mégis megváltoztathatja Akaratát, és másik döntést hozhat. Később, körülbelül három órával azután, hogy Buddy elhagyta testét, így szólt hozzám: „Élőbb vagyok, mint valaha.”
Van itt értelme ennek a szónak: élő? Azoknak az embereknek, akik nem hisznek Istenben, ez abszurd. Ők kinevetnek engem. De azok, aki már beléptek a belső világba, érzik, hogy Buddy most az örök Életben él. Negyvenkét évig földi, behatárolt élete volt. Ebben a negyvenkét évben sok-sok tapasztalaton ment keresztül, de a földi tapasztalatok elenyészők azokhoz képest, amelyeket most egy röpke pillanat alatt átél. Egyetlen tünékeny pillanat alatt ezer és millió élményt szerez a belső világban, és ezek a tapasztalatok boldoggá és elégedetté tesznek minket kívül-belül egyaránt. Mikor Buddy meghalt, fizikai anyám lelke eljött a lelkek birodalmából, és lelkét a vitális világba vitte. Ezután legközelebbi barátom, legnagyobb csodálóm, spirituális testvérem, Jyotish – ki három évvel ezelőtt eltávozott – eljött, és elvitte Buddyt pihenni egy nagyon magas rendű világba. Elmentem oda, hogy lássam őt. Nagyon boldog. Mellé ültem, és mit mondott? Azt állította: fizikai teste vacak volt. „Azt akartad, hogy ezzel a testtel maradjak?” Mit mondhattam én erre? „Vacak!” – mondta. Ezt a szót használta. Azt akarta, maradjak vele még egy darabig, és leültetett. Ezután mindenféle mennybéli vicceket meséltünk egymásnak, majd elárult nekem néhány titkot, melyeket tovább-adtam családtagjainak. Elmondhatok pár dolgot a hozzátartozói iránti törődéséről, de a legmélyebb titkokat nem árulhatom el. Azt üzente: az elkövetkező három hónapban a gyerekeknek többet kell enniük. Eljött hozzám az elmúlt éjszaka, és így szólt: „Ó, mondd el anyámnak és húgomnak, hogy mostantól nemcsak bennük, hanem értük leszek, értük, értük!”
Tegnap unokahúga, Holly megkérdezte: „A Mennyben fogyasztanak ételt?”
„Természetesen” – válaszoltam. Tudjátok, hogy itt a földön eszünk. A Mennyben, a vitális világban szintén táplálkozunk. Az étel persze különbözik a miénktől. Olyan, mint az apró, parányi cukor, melynek egészen szürke a színe. Körülbelül tizenhét éve egyik nővérem, aki nagyon szeretett, meghalt. Akkor először léptem abba a vitális világba, és ő adta nekem ezt az ételt. „Ezt nem tudom lenyelni – mondtam. – Olyan csontszerű az egész. Nem akarok csontot enni.” Ő nevetett, nevetett, és megetette velem. Éppen az elmúlt éjjel kínált meg Buddy ezzel az étellel. Vele volt anyám, a barátom és néhány barátja. Mindannyian együtt ültünk és vacsoráztunk. Azok, akik hisznek a belső életben, a spirituális életben, rögtön elhiszik, hogy ez a belső világ is valóságos világ.
Ott is beszélgetünk, eszünk, mindenfélét cselekszünk.
Később az egyik gyermek megkérdezett:
„Hogyan beszélhetnénk vele?” „Itt a földön nem számít, milyen messze vagyunk valakitől, felhívhatjuk telefonon. Ott a Mennyben másfajta telefon létezik, amin az emberekkel társaloghatunk” – feleltem. Ez a másmilyen „telefon” a lélek egységének képessége. Bárki – nemcsak az álmok országában vagy a szellem birodalmában, de a valóság eme világában is – kapcsolatba kerülhet eltávozott szeretteivel, mialatt meditál. De sajnos nem élünk ezzel a lehetőséggel. A fizikai részben élünk, és nem lépünk túl ennek korlátain. Ezért nem érzékeljük szeretteinket miután eltávoztak. Ám ha mélyen elmerülünk meditációnkban, közvetlenül a szemünk előtt, valóságosan láthatjuk őket.
Ebben a pillanatban Buddy lelke a hold világában van, ami az egyik legmagasabb rendű spirituális birodalom. Sok-sok világ van, de a holdnak ez a világa tele van örömmel, boldogsággal és nyugalommal. Hamarosan Buddy ismét velünk lesz. Néhány év múlva másmilyen testben láthatjuk őt, és elmondhatom majd, hogy Buddy lelke újra testet öltött. Mondtam neki, hogy anyja, húga, öccse, apja és minden közeli hozzátartozója látni szeretné. „Engem akarnak látni? Meg fognak kapni” – mondta. Így megkapják őt egy más alakban és egy másmilyen testben.
DR 25. 1968 őszén meghalt Sri Chinmoy egyik tanítványa, Virgil Gant. Közvetlenül tanítványa halála után, Sri Chinmoy a következő rögtönzött beszédet mondta a New York-i Centerben.↩
Márpedig semmi nem lehet káros, ami természetes.
A halál pihenő.A pihenés pedig álruhás erő egy következő kalandhoz.
Az emberi fejlődés jelenlegi fokán lehetetlenség lenne úrrá lenni a halálon. De a halálfélelem leküzdése nemcsak megvalósítható, hanem szükségszerű is.
A halál rendes körülmények között megmutatja, hogy a lélek, az adott helyzetben, ebben a testben kimerítette fejlődésének összes lehetőségét.
Mikor a lehetőség ereje veszít a lehetetlenség erejével szemben, azt nevezik halálnak.
A haszontalan élet szívélyes meghívás a halálba.
A halál a kötőjel az ember növekvő félelme és csökkenő életenergiája között.
Aki az élettel szemben a halált részesíti előnyben, annak csak föl kell másznia a fára. De aki az életet részesíti előnyben a halállal szemben, annak nem csak föl kell másznia, hanem újra le is kell jönnie, hogy Isten munkáját végezze.
Mikor a halál elér valakit, pszichikai lénye azt mondja: „Várj csak, halál, hadd lássam, mit is szeretnék elérni következő születésemben.” A halál erre így szól: „Ne haragudj, de nem a megfelelő személytől kérsz szívességet. Egyetlen másodperc késlekedés részemről hozzáadhat valami értékeset életed tapasztalatához.”
A halál azt mondja, hogy halhatatlan. Az ember elért eredményei erre azt mondják: „Halál, igazad van! De az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi örökre megvilágítjuk kebledet. És ennyi nem elég, mert mi benned, rajtad keresztül, és rajtad túl is ragyogunk.”Az élet szeretet.
A szeretet élet.Az élet a szeretet által teljesíti be Istent.
A szeretet az életben teljesíti be Istent.```
Az életnek van egy belső ajtaja.A törekvés megnyitja azt, a vágy bezárja.
A törekvés belülről nyitja az ajtót, a vágy pedig kívülről csukja be.Az életnek van egy belső lámpája, amit törekvésnek hívnak. Amikor a törekvésünket égve tartjuk, az Isten összes teremtménye felé közvetíti fénylő sugárzását.
Az életnek van egy belső Hangja. Ez a Hang a Legfelsőbb Fénye. Az élet oltalom, az élet tökéletesség, az élet beteljesedés, amikor megnyílunk a Legfelsőbb Fénye felé.
Isten benne van az Életben. De az Életnek rá kell ébrednie Jelenlétének Fényére, az Ő Transzcendentális Lábaira.
Az élet mindennapi megújulás. Mindennap újraszületik belső bizonyosságunk, hogy mindenki a Legfelsőbb kiválasztott eszköze, abból a célból, hogy feltárja és beteljesítse a végtelen Istenit itt a földön.
A kimenő életben nem találsz mást, mint bajt, szenvedést, nyomorúságot és csalódást. A beáramló életben a béke és a boldogság tengerét fedezed fel.
Ahhoz, hogy életünk megvilágosodhasson, tiszta gondolatokra van szükségünk. Minden egyes tiszta gondolatnak nagyobb az értéke, mint a világ összes gyémántjának. Isten Lélegzete ugyanis csak az ember tiszta gondolataiban lakozik.
Hogyan kezdjük el az élet belső útját? Azzal az egyszerű elképzeléssel, azzal a magától értetődő gondolattal, hogy Isten felismerése veleszületett jogunk. Honnan kezdjük? Innen, belülről. Mikor kezdjük? Most, mielőtt a következő másodperc megszületne.
Az élet mindig munkálkodik. Örökké aktív, dinamikus. Megpróbál segíteni a léleknek, hogy elvégezze a még befejezetlen feladatát, az isteni Küldetést. A léleknek szüksége van az élet segítségére, hogy teljesen kibontakoztassa önmagát. Az életnek a lélek támogatása kell, hogy beteljesítse magát mind fizikailag, mind spirituálisan.
A rágódás és a csüggedés a legnagyobb ellenség, mely az életben minden isteni inspirációt megöl. Soha többé ne rágódj, soha többé ne csüggedj el! Életed a rózsa szépségévé, a hajnal dalává, az alkony táncává válik.
A születés és a halál játszanak. Együtt játszanak. Játékuk a harmónia játéka. Mindig az élet végtelen keblén játsszák azt.A második típusú ember segítőkész, aranyos és nagyon kedves volt családjához. Ő halála óráján azt érzi, hogy a szeretet és ragaszkodás köteléke örökké tart. Az ilyen ember nem akarja elhagyni a földi színteret. Úgy érzi, hogy egyedül ez a ragaszkodás képes fenntartani a kapcsolatot e világ és a másik világ között, így megpróbálja szeretteitől és barátaitól a legerősebb ragaszkodást, tartós vonzalmat és törődést kicsikarni. Ha azt látja, hogy szerettei és hozzátartozói semmi részvétet vagy sajnálatot nem mutatnak elvesztése miatt, hogy nem sírnak-rínak keservesen, akkor iszonyú fájdalom sújtja belső létében. Ekként érez: „Valami maradandót szeretnék itt létrehozni, de semmilyen segítséget nem kapok, sőt még családtagjaim együttműködésére sem számíthatok.” De az eltávozott lélek és a földi létben maradó lelkek között nem az úgynevezett emberi szeretet, nem az emberi ragaszkodás teremt örök, isteni kapcsolatot. A szeretet, a vonzalom, amely egymáshoz köti az emberi lényeket, soha nem tartós. Az csak olyan, mint a homokból font kötél. Egyedül az isteni szeretet juthat túl minden akadályon.
Most elérkeztünk az átlagon felüli, nagy lelkekhez, azaz a spirituális Mesterekhez. Mikor egy Mester elhagyja testét és azt látja, hogy a tanítványai keservesen sírnak elvesztése miatt, sajnálatot érez, mert a tanítványai eszerint nem ismerték őt fel egészében mint spirituális Mestert. Egy spirituális személy, aki felismerte Istent, minden síkon egyaránt él. Tudata a minden világot áthat. Így, ha tanítványai elkeseredetten sírnak, mert úgy érzik, többet nem láthatják, akkor Mesterüket az átlagember kategóriájába helyezik. Ez olyan, mint egy sértés. A Mester tudja, hogy megjelenik majd azon tanítványai előtt, akik őszintén imádkoznak hozzá, akik kitartóan meditálnak és őszintén törekednek. Tudja, hogy mindenkor vezetni, alakítani és formálni tudja majd őket. Pontosan tudja, hogy képes lesz eggyé válni velük, és ők is képesek lesznek erre. Így aztán természetesen elszomorodik, ha tanítványai ekként beszélnek: „Most elment a Mester, és nem halljuk többé, könyörgésünk hozzá hiábavaló, így semmi értelme imádkozni. Gyerünk, menjünk egy másik Mesterhez, vagy próbáljunk más eszközt találni spirituális fejlődésünkhöz”. A spirituális Mesterek tehát akkor éreznek sajnálatot, ha szeretteik sírnak vagy fájdalmas könnyeket hullajtanak értük, míg az átlagembereknek ez az öröm.
Igen, egy darabig a tanítványok sajnálatot érezhetnek, mert elvesztették Mesterüket, és nem fogják őt fizikai alakban látni. De ez a szomorúság nem maradhat tartós, mivel a lélek öröme, a lélek erős szeretete és mindent betöltő gondoskodása át kell hogy járja a tanítványokat, akik – lelkük Vezetőjének – őszintén elfogadták a Mestert.Anyámról szeretnék mesélni, aki nagyon, nagyon spirituális nő volt. Mikor elhagyta a testet, egyik közeli rokonom álmában látta őt, amint barátai arany diadalszekéren fogadják.
Mikor apám meghalt, egyik nagybácsim – aki távol a városban járt – látta, ahogy a másik nagybácsim és más emberek jönnek, és apámat egy aranyhajóra viszik. Sokan fogadták apámat és anyámat, mivel ők, valamint jó néhány barátunk és rokonunk egyaránt, nagyon spirituálisak voltak.Majdnem mindegyik vallásos és spirituális ember esetében eljönnek a rokonok. Könnyebb a spirituális embereknek eljönni, mivel nekik szinte szabad belépésük van ebbe a világba. Amikor átlagos emberek – akik nem igazán törekvők, nem spirituálisak – elhagyják a testet, nem kerülnek rögtön Istenhez. A vitális világban maradnak, és nagyon sokat szenvednek. Amikor egyik tanítványom apja meghalt, a vitális világba került, ahol nem bántak vele jól. Igen sok problémája akadt addig, amíg az egyik vitális lény meg nem kérdezte, hogy ismert-e életében valakit, aki vallásos vagy spirituális volt. Ezt felelte: „Igen, ismertem a leányom egyik barátját” – aki történetesen én voltam. Amint a nevem elhangzott, a vitális lények azonnal tudták, hogy kivel volt kapcsolatban, így azonnal elengedték őt. Így már képes volt elhagyni a vitális világot, a szenvedés világát, és egy nagyszerű, magasabb szintű világba távozhatott.
Másik tanítványom apja, halálakor egy nagyon magas szintű világba került, de elégedetlen volt vele. Ő engem csak egyszer látott Kanadában, de akkor egész teste tetőtől talpig megremegett a kimondhatatlan örömtől. Így, miután elhagyta testét és nem volt elégedett a hellyel, amelyre került, lelke eljött hozzám, és azt mondta: „Egy magasabb szintű világba szeretnék kerülni.” Ekkor egyik barátomat, Jyotisht hívtam, hogy vigye magával arra a síkra, ahol ő él. Most igen boldog ebben a nagyon magas szintű világban. Néha meglátogat, hogy kifejezze legmélyebb örömét. Mikor legközelebb újraszületik, tudni fogok róla. A legvalószínűbb, hogy egy olasz családban születik újra, de ez teljesen a Legfelsőbb Akaratától függ. És egy kicsit az én beavatkozásomtól is, ha olyan helyre akar menni, amit én nem helyeslek. Néha a lelkek hibáznak, amikor következő újraszületésükről döntenek. Ha a lelkek szívemhez nagyon közel állnak, nem engedem, hogy ezt a hibát elkövessék. Ebben a pillanatban ahogy veled beszélek, belső rezgés érkezik tőle, miszerint az egyik tanítványcsaládba szeretne kerülni. Most először pillantott meg egy belső kapcsolatot. Ezelőtt egy olasz családba kívánkozott, de most, hogy hallotta, mit beszélek, azt az üzenetet küldi a belső világ csatornáin át, hogy az egyik tanítványcsaládba szeretne megszületni. Semmi sem tölt el minket nagyobb örömmel, mint magunk között tudni őt. És lássuk meg, mit tesz a másik apa, miután kicsit megpihent.De ha számunkra Isten a legdrágább, akkor gondolod, Ő megengedi, hogy beteljesületlenek maradjunk? Nem! Isten valódi célja minden egyes teremtménye, és rajtunk keresztül Önmaga beteljesítése. Azt akarja, hogy újra és újra visszatérjünk, és teljesítsük vágyainkat. Ha valaki ég a vágytól, hogy ebben az életében milliomos legyen, és útja végén látja, hogy nem lett az, ekkor, ha szándéka valóban eltökélt, visszatér ismét egészen addig, míg valóban milliomos nem lesz. De amikor dúsgazdaggá válik, meglátja majd, hogy bizonyos értelemben továbbra is koldus maradt. Elméjében nem lesz béke. Ám ha belép a törekvés világába, talán nem lesz pénze, de elméjében béke lesz, és ez a valódi gazdagság.
Ha végigtekintünk vágyainkon, egy vég nélküli felvonulást szemlélünk. De ha a törekvésre tekintünk, látjuk a teljességet, belépünk a teljességbe, és végezetül mi magunk leszünk a teljesség. Tudjuk, ha képesek vagyunk Istent felismerni, Istenben mindent megtalálunk, hiszen minden Istenben létezik. Így végül elhagyjuk a vágyak világát, és belépünk a törekvés világába. Ott vágyainkat lecsökkentjük, többet gondolunk a Békére, az Üdvösségre és az isteni Szeretetre. Ahhoz, hogy parányi Békéhez, egy cseppnyi nektárhoz jussunk, hosszú évekre van szükség. De a spirituális személy kész korlátlan ideig várni arra, hogy Isten Órája törekvését beteljesítse. Igyekezete, hogy elérje ezt a Békét, Fényt és Boldogságot, nem vész kárba.
Ha az a célunk, hogy belépjünk a Legmagasabba, a Végtelenbe, az Örökkévalóba, a Halhatatlanba, akkor ehhez természetesen rövid életünk kevés lesz. Ugyanakkor Isten nem hagyja, hogy beteljesületlenek maradjunk. Következő újraszületésünkben folytatjuk utunkat. Örök utazók vagyunk. Vándorlásunk egészen addig tart, míg Célunkat el nem érjük. Ez a tökéletesség a célja minden keresőnek. Megpróbáljuk tökéletesíteni önmagunkat egy tökéletlen világban. Ezt a teljes tökéletességet nem érhetjük el egy élet alatt.
Törekvésen és fejlődésen keresztül bontakoztatja ki a lélek a Legmagasabb felismerésének és az Isteni manifesztálásának lehetőségét. Először a fizikainak, a bennünk lévő emberinek kell törekednie, hogy eggyé váljon a bennünk lévő Istenivel, a lélekkel. Most még a test nem hallgat a lélek parancsaira; mondhatjuk úgy is, hogy a fizikai elme fellázad. A fizikai elme működése elleplezi a lélek isteni célját, és a lélek nem tud előtérbe jutni. A fejlődés jelenlegi szintjén a legtöbb ember nem tudatos, nem tudja, mit akar a lélek, vagy mire van szüksége. Csupán vágyaik vannak, eredményességük felőli kétségeik, így erőlködnek, feszültek és idegesek. Mindezek a dolgok a vitális részből vagy az egóból származnak, ugyanakkor, ha a lélek tudatosságával cselekszünk, mindig teljes örömöt érzünk. Időnként hallhatjuk a lélek utasításait vagy a lelkiismeretünk üzenetét, mégsem cselekszünk vagy beszélünk helyesen, mert gyengék vagyunk. A fizikai elménk gyenge. Ha azonban elménkkel elkezdünk törekedni, majd túllépve elménken a lélek felé igyekszünk, képesek leszünk könnyedén meghallani a lélek parancsait, és engedelmeskedni nekik.
Eljön a nap, amikor a lélek gyakorolni fogja isteni tulajdonságait, és önmaga felfedezésére készteti a testet, az elmét és a szívet. A fizikai rész és a vitalitás tudatosan hallgatni akarnak majd a lélekre, aki irányítójuk és vezetőjük lesz. Ekkor halhatatlan természetünk, örök életünk lesz itt a fizikaiban, mert lelkünk tökéletesen és elválaszthatatlanul eggyé válik az Istenivel, itt a földön. Akkor fel kell ajánlanunk kincseinket, belső gazdagságunkat az egész világnak, és ki kell nyilvánítanunk lelkünk rejtett képességeit.
Nagyon gyakran megtörténik, hogy a felismerés már egyetlen élet alatt létrejön, de kinyilvánításához a léleknek újra és újra le kell jönnie a földre. Addig, amíg fel nem fedjük és nem manifesztáljuk a legmagasabb rendű Istenit magunkban, a játszmánknak nincs vége. Szerepünket nem fejeztük be a kozmikus Drámában, így újra és újra le kell jönnünk a földre. De majd egyszer a fejlődés menetében, egy inkarnációban a lélek teljesen felismeri és kinyilatkoztatja az Istenit a fizikaiban és a fizikain keresztül.Egyik legodaadóbb tanítványom egyszer előző életéről faggatott. Elmeséltem neki, hogy előző életében tengerész volt Japánban. Azt mondtam, menjen legbelülre, hogy lássa ezt. Még be sem fejeztem mondatomat, máris önmaga elé idézte múltját és látta, hogy tengerész volt. De azok esetében, akik fennhéjázók, azoknál, akik nem hisznek nekem, amikor az újraszületésről beszélek, meg kell fontolnunk, vajon megéri-e meggyőzni őket múltjukról. Ha elégedettek saját elképzelésükkel, miszerint nincs újraszületés, hagyjuk őket meg hitükben. Végül is ki veszíthet ezen?
Egyszer egy fiatal fiú, aki nem volt tanítványom, megkérdezett előző életéről. Elmondtam neki, hogy Németországban élt, és repülőgép-szerencsétlenségben halt meg. Erre azonnal közölte, hogy hároméves kora óta nagy csodálója Hitlernek. Német könyveket és német verseket olvasott gyermekkorától kezdve. De ez az információ egyáltalán nem segítette őt spirituálisan. Kíváncsi volt, és én kíváncsiságát elégítettem ki, nem spiritualitását. Így legtöbb esetben inkább nem tárom fel az érdeklődőnek előző életét.A Nirvána a tagadás ösvénye. Azok, akik a Nirvána útját járják, az örök Üdvösségben akarnak időzni, amit semmivé válásnak is nevezhetünk. De ne használjuk a „semmivé válás” kifejezést, mert ez inkább az örök Boldogság üdvözült állapota. Ezek az emberek nem akarnak újraszületni. Amikor belépnek a Nirvánába, útjuk véget ér. A lélek úgy érzi, hogy nem akar tovább gyalogolni vagy futni, nem akar részt venni többé a földi tevékenységekben. Senki nem kényszerítheti újraszületésre a lelket, kivéve a Legfelsőbbet. Bár a Legfelsőbbnek megvan a hatalma arra, hogy a lelket kényszerítse, mégsem teszi ezt. A Legfelsőbb semmire nem kényszerít senkit.
De léteznek olyan lelkek, akik tudatosan részt akarnak vállalni a *Lilá*ban, azaz az isteni Játékban. Ők tudják: azoknak, akik Istent a földön akarják szolgálni, valóban nélkülözhetetlen az újraszületés. A földön kell felismerni Istent, más bolygón vagy síkon semmilyen felismerés nem jöhet létre. Majd a felismerést követően, az illető ígéretet tesz, hogy visszajön. Szvámi Vivékánanda és Sri Rámakrisna azt mondták: ha csak egy olyan ember is marad a földön, aki nem ismerte fel Istent, akkor ők készek visszajönni. Ez az én esetemben is így van: eljövök, ha szolgálatára tudok lenni az emberiségben lakozó Legfelsőbbnek.Tagore, legnagyobb költőnk naponta hat-nyolc verset írt. Egyszer az jutott eszébe, ha visszavonulna egy magányos helyre, sokkal jobb verseket írna. Ezért elhagyta otthonát, és elvonult a hegyekbe egy elhagyatott helyre. Ott pedig képtelen volt akár egyetlen verset is írni. Felfedezte, hogy nem a környezet a legfontosabb, hanem a belső ihlet.
Isten választotta jelenlegi életed körülményeit, azt, amiben élsz. Ez olyan, mint egy színjáték. A színpad áll, a függönyt felhúzták, hogy szereped eljátszd, és a spirituális ösvényen előrehaladj. Fejlődésed szempontjából a legjobb lehetőség jelenlegi helyzeted. Most elhagynád a testet és következő újraszületésedben egy új testbe költöznél, mert úgy gondolod, így olyan környezetet találhatsz, ami jobban megfelel neked. De tévedsz. Az az élet rosszabb lenne a jelenleginél, mivel te választottad, míg ezt az életedet Isten döntésének köszönheted.
Ha jelen életed múltbéli cselekedetei zavarnak, akkor elmondom neked, hogyan vélekedek erről: Ami a múlt, az elmúlt. Bármi, amit pár évvel ezelőtt vagy csak tegnap tettél, ne érdekeljen. A múlt nem fontos. Az fogja előmozdítani fejlődésed, amit mostantól teszel. Van egy testet öltött spirituális Mestered, hogy segítsen neked. A jelen és a jelenbe belefolyó jövő képes téged megszabadítani.Sokszor teszünk rosszat, aminek következménye előbb vagy utóbb elér bennünket. De időnként úgy adódik, hogy a kozmikus erőktől szenvedünk. Néha őszinte, nagyon odaadó szülőknek olyan gyermekei vannak, akik egyáltalán nem spirituálisak, hanem istentelenek és értéktelenek. Most azt mondod, talán előző életükben a szülők sem voltak spirituálisak, és sok gonoszságot cselekedtek. Néhány esetben a szülők valóban rosszak voltak korábbi életükben, de más esetekben ez talán nem igaz. Előfordul, hogy őszinte keresők a világban működő rosszindulatú, állatias erők áldozatául esnek. Amikor ezek az istentelen, ellenséges erők, amelyek körülöttünk lebegnek, megvadult elefántként támadnak, vagy egy emberbe költöznek, akkor szenvedünk. Olyan ez, mint amikor körülöttünk az állatok verekednek, marakodnak és egymást pusztítják. Egy megvadult elefántnak nem számít, hogy milyen kedves és őszinte vagy, egyszerűen eltipor. Soha nem tudhatod, hogy ezek a fenevadak mikor vesznek körül. Így amikor egy őszinte kereső szenved, sohasem lehetünk biztosak abban, hogy ennek oka előző életének vétkeiben keresendő.
Ha mindig a spirituális életet követjük, akkor állandóan az isteni Hatalom mezejében vagyunk, ami olyan, mint egy erőd. Az erődítményben Isten oltalmát élvezzük. Amikor a rossz, istentelen erők támadni próbálnak, az isteni Kegyelem útjukat állja. A spirituális emberek igyekeznek mindig tudatában lenni Isten Könyörületének, Áldásának és Fényének, mert tudják, hogy bár nem ártottak senkinek, az istentelen erők megtámadhatják őket. És amikor rosszat cselekszenek, azonnal tudják, hogy van valaki, aki megbocsát nekik, aki megvédi őket, aki felemeli tudatukat, és ez nem más, mint a Belső Vezetőjük, azaz Isten.Átlagos, nem törekvő emberek esetében elkerülhetetlenül szükséges a karmikus ítélet. A karma törvénye mindig fogva tartja, s mint egy kígyó, körültekeredik rajta. Meg kell a vámot és az adót fizetnie, mert a karma törvénye könyörtelen. De, van valami, amit úgy hívnak: Isteni Kegyelem. Tudatlan voltam, néhány dolgot rosszul tettem, de ha keserű könnyeket hullajtok és bocsánatért sírok, akkor természetesen Isten Könyörülete rám mosolyog. Amikor valaki spirituális életet kezd élni, könnyen elveszítheti karmáját, amennyiben ez az Isteni Akarat érvényesül egy spirituális Mester közvetítésével. Isten végtelen Kegyelme megszüntetheti rossz karmájának következményeit, és meggyorsíthatja jó karmájának beérését. Ha egy kereső nemcsak kívánja a spirituális életet, hanem őszintén, mindennap gyakorolja, akkor úrrá lesz a karma törvényén, mivel Isten határtalan Kegyével feltétlenül elárasztja odaadó fejét és szívét. Persze nem tehetek állandóan istentelen dolgot, azt gondolva, Ő úgyis mindig megbocsát nekem. Nem! De ha Isten látja, amint egy lélekteli kiáltás belülről a felszínre tör, ha tapasztalja őszinte törekvésem és érzi, hogy szabadulni akarok a tudatlanság hálójából, akkor nemcsak megbocsát, de a szükséges erőt is megadja ahhoz, hogy ugyanazt a hibát még egyszer ne kövessem el.
Mikor következő újraszületésünkben visszatérünk, utazásunkat – természetesen – előző karmánknak megfelelően kell hogy folytassuk. Ha nagyon sok rossz dolgot cselekedtünk, nem várhatjuk, hogy soron levő újraszületésünkben felismerjük a legmagasabb rendű Igazságot. De ha Isten Kegyelme eláraszt minket, könnyedén megsemmisíthetjük életünk rossz cselekedeteit.Visszatérve a kérdésre: hogyan segíthet egy spirituális Mester tanítványainak – miután elhagyta testét –, ha azok nem mennek más Guruhoz? Tudatos akaratával, lelkének akaratával képes erre. Itt vagyok a földön, de nem Angliában vagy Puerto Ricóban, tudatos akaratommal mégis hajnali két óra után az összes ottani tanítványomra koncentrálok. Pár másodperces koncentráció elegendő lenne, de én ennél hosszabban csinálom, hogy tudjam, mit is tesz, és milyen messze ment a lélek. Így, mialatt a fizikai testében marad – ami egy valódi kötelék –, a spirituális Mester képes tanítványainak segíteni a világ legkülönbözőbb részein. Amikor elhagyja a testet, teljesen szabad. A spirituális Mester a lélek Fényén vagy Akaraterején keresztül munkálkodik. A lélek Fényét a tudat bármely szintjéről képes felajánlani, a legmagasabbtól egészen a földi szintig. Így a magasabb világokból a Mester könnyedén kapcsolatot teremthet a tanítvány törekvő lelkével, és a tanítvány reagálhat a Mester Fényére. Ily módon a Mester képes segíteni, és kell is hogy segítsen tanítványain.
Amikor a Mester valódi tanítványaként, igaz tanítványként elfogad valakit, ígéretet tesz Istennek, a Legfelsőbbnek és a tanítványa lelkének, hogy örökké felelős lesz érte. Sokan, nagyon sokan vannak (százezrek), akik a mi ösvényünkre lépnek, velünk maradnak talán tíz, húsz, harminc, sőt akár negyven évig, de igazán soha nem fogadnak el minket. Amikor egy Mester elhagyja a testet, ezekért az úgynevezett tanítványokért nem felelős, és sorsukra hagyja őket.
Most mondhatja valaki: „Hogyan lehetséges, hogy eljöttünk a Centerbe, és te nem fogadtál el minket valódi tanítványodként?” Ennek egyszerű az oka: nem fogadtok el engem teljes szívvel. Csak az tekinthető igaz tanítványnak, aki a mi ösvényünket valóban elfogadta. Az elfogadásnak kölcsönösnek kell lennie, azt senki sem erőltetheti. A mindennapi szülők az akaratukat ráerőltethetik gyerekükre, de spirituális szülők erre képtelenek.
Külsőleg, személyesen nem mondtam el minden igaz tanítványomnak, de belsőleg tudattam velük, és egészen biztosak lehetnek benne, ha elhagyom a testet, nem lesznek elveszettek. Soha nem hagyom őket magukra, sem ebben az életükben, sem jövő életeikben. Igaz tanítványaim, akik sajátjukként fogadtak el, s akiket sajátomként elfogadtam, kiteljesednek és elérik a felismerést ebben vagy a következő életükben, de legfeljebb néhány inkarnáció után. Egyes tanítványaimnak húsz vagy még több újraszületésük is szükséges, mivel nagyon lassú volt az indulásuk. Egyeseknek, akik az első vagy második emberi születésükben kerültek hozzám, száz inkarnációra is szükségük lehet. Az első vagy második emberi élet félig-meddig állati inkarnáció. Ekkor még túlsúlyban vannak az állatra jellemző vonások. Hogyan is tudná így Istent felismerni? Még a New York-i Centerben is sok olyan tanítvány van, akiknek mindössze hat vagy hét emberi születésük volt.
Amikor nagy Mesterek jönnek a földre, tanítványaik fejlődését óriási mértékben meggyorsítják. De mekkora lendületet adhatnak annak a tanítványnak, aki eddig csak kis fejlődést ért el? A Mesterek mégis óriási harcot folytatnak, küzdenek a tudatlanság ellen. Azt mondják: „Lássuk, mennyire jutunk”. Azonban az a tanítvány, aki mindössze néhány életet töltött eddig a földön, őszintesége, alázatossága, buzgalma révén a leggyorsabban is haladhat. Így nem él korábbi sötét tulajdonságaival, és elméjét sem befolyásolják milliónyi gondolatok és eszmék. Spirituális élete kezdetétől fogva kitartóan törekszik. Spirituális családba született, vagy elég szerencsés ahhoz, hogy valami belülről nyomja őt előre, a Fény felé. Ezt a valamit Isteni Szerencsének hívják. Egyes embereknek ilyen szerencséje van, s ha a megfelelő módon használják ezt, úgy minden lehetséges, mindent elérhetnek egyetlen élet alatt. Máskülönben ehhez évszázadok kellenek.„Figyelj! Használom a telefonomat – mondtam. – Először egy üzenetet adok át tőled édesanyádnak, majd megkapom a választ, ami közvetlenül hozzád érkezik. Helyetted teszem fel a kérdést, de a választ majd te kapod.” Három kérdést tettem fel, és megérkeztek a válaszok, amitől Jyotish mélyen meghatódott. Először az ő lelkét, majd az enyémet küldtem az édesanyja lelkéhez. Ott beszélgettek, és innen tudta meg az üzeneteket.
Huszonöt éves lehetett Jyotish, amikor öt lány beleszeretett, de egyikükkel sem házasodott össze. Előző életükből hozott karmájuk miatt mindannyian egy hajószerencsétlenségben haltak meg. Ekkor Jyotish Burmában volt. Ez az öt lány szintén a lélek világában tartózkodott édesanyjával együtt.
Mondtam, hogy barátnőitől is hozok üzeneteket. „Honnan tudod, kik ők, ha nem mondom el a nevüket?” – kérdezte. „Belépek a lelkedbe, és majd elmondom a nevüket. Kérlek, mondd magadban a lányok nevét. Én mindegyiknek felteszek egy kérdést, te pedig megkapod a választ.” A barátom furfangos volt, gondolta, próbára tesz. Három esetben a valódi nevekre, a másik kettőnél teljesen más nevekre gondolt. Már éppen a rossz neveket akartam mondani, amikor Jyotish lelke elém állt, és elmondta az igazságot. A lelke megvédett. „Oh, az utolsó két névvel megpróbáltál becsapni” – mondtam, mire ő lábam elé borult.
Ezután az asramban megindult a pletyka, hogy hová ereszkedtünk le, merre jártunk, mit csináltunk azon a napon. Másnap Jyotish elmesélte egy közös barátunknak a történetet és kérdezte, elhiszi-e. „Talán berúgtál, ő is mindig részeg, csak a részeg emberek képesek ilyen dolgokra. Mi hasznod származik abból, ha tudsz a barátaidról?” Legbelül hitt a dologban, de külsőleg az ellenkezőjét mutatta.
Mikor meghalt egy tanítványom, mondtam kis unokaöccseinek, hogy beszélgethetünk vele a lélek világában úgy, mintha telefonon beszélnénk. Gondoltam, megteszem nekik ezt a csekélységet, de belső lényem figyelmeztetett, hogy nagyon megrémülnének és ez csak problémát okozna nekik, így nem tettem meg.Egyes lelkek majdnem azonnal újraszületnek, anélkül, hogy a lélek birodalmába kerülnének. Tegyük fel, hogy valaki egy balesetben idő előtt meghal. Akkor lelke talán csak a vitális burokig jut el és onnan, amennyiben egy spirituális alak vagy az Isteni Kegyelem közbenjár érte, hét-nyolc hónapon belül egy másik családban újraszületik.
A legtöbb átlagos lélek a lélek világában töltött hét-nyolc, legfeljebb húsz év után visszajön. A lélek világában eltöltött időt a lélek arra használja, hogy feldolgozza földön megszerzett tapasztalatait. A nagy emberek, mint amilyenek a híres tudósok vagy spirituális alakok, nem születnek olyan gyorsan újra, mint az átlagemberek. Nagyon ritka az, amikor bármilyen területen nagy emberek nagyon hamar újraszületnek. Egyesek hetven évig vagy még tovább maradnak a lélek világában. Bizonyos esetekben spirituális Mesterek száz vagy kétszáz évig várnak, mielőtt ismét testet öltenének. De itt nincsenek kötött szabályok. Ha a Legfelsőbb azt akarja, hogy jöjjenek vissza a földre – még akkor is, ha nem akarnak –, vissza kell jönniük. Végső soron a lélek saját döntése és a Legfelsőbb hozzájárulása határozza meg, hogy valaki mikor születik újra.Tegyük fel, tudjuk, hogy előző, állati életünkben szarvasok voltunk. Az egyedüli előny, amire ezzel kapcsolatban gondolhatunk, a sebesség. Azt mondhatjuk: „Állatként káprázatosan gyors voltam, ám nem volt olyan fejlett a lelkem, mint amilyen most. Ebben a születésemben hadd fussak még gyorsabban!” Amint visszaemlékezünk arra, hogy előzőleg fürge lábúak voltunk, ösztönzést érzünk magunkban, hogy most is gyorsan fussunk. Ha ismerjük előző életünket, azt előnyösen használhatjuk, és a késztetés meglepően hamar jelentkezik. Ha tudja magáról valaki, hogy kereső volt, akkor egy kis örömet és bizonyosságot kap. „Utazásomat előző testemben kezdtem el, de az egy nagyon hosszú és fáradságos út volt. Ebben a születésemben még ugyanazon az ösvényen haladok, de most már nem kell akkora távolságot bejárnom. Vagyis ez könnyebb, mivel van némi segítségem. Megvan a képességem. Megvan az akaratom. Megvan a tapasztalatom. Egy spirituális Mester vezetésével könnyedén elérem a célom.”
Az az igazság, hogy csak nagyon ritkán használjuk ki megfelelően az előző életünkben megszerzett tudást. Legtöbbször ez egyáltalán nem ösztökél minket. Ha tudjuk, hogy előző testünkben tolvajok vagy rossz emberek voltunk, inspirál-e ez bennünket vagy ad-e valamilyen törekvést? Nem! Talán rögtön arra gondolunk: „Ó, jaj, tolvaj voltam, és ebben az életemben szentté akarok válni? Lehetetlen! Reménytelen a próbálkozásom, hogy spirituális legyek ebben az életben.” Sőt, ha mostani életünkben elrontunk egy-két dolgot, sokáig tarthat, amíg a kétségbeeséstől, a reménytelenségtől megszabadulunk. Azt gondoljuk: „Olyan rossz voltam. Ilyen szörnyűségeket tettem. Most hogyan tisztulhatok meg? Hogyan jutok el Istenhez?” Sőt, ha például négy évvel ezelőtt követtünk el valami rosszat, még az is zavarhat minket.
Másrészről, tegyük fel, tudjuk, hogy előző életünkben igen kiválóak voltunk, és a mostaniban látnunk kell, hogy senkik, semmik vagyunk. Ebben az esetben borzasztóan érezhetjük magunkat. Szidjuk Istent, és átkozzuk önmagunkat. Ezt mondjuk majd: „Ha olyan nagyszerű voltam, miként lehetséges, hogy ebben az életemben ilyen használhatatlan vagyok? Milyen hihetetlen dolgot tettem, mit vétkeztem, amiért ezt a sorsot érdemeltem ki? Isten kíméletlenül bánik velem, nem törődik velem.” De félreértjük Istent. Ebben a testünkben Isten másfajta tapasztalatot akar megszerezni rajtunk keresztül, és mi azt gondoljuk, hogy kegyetlen, irgalmatlan.
A kereső a belső örömöt akarja, az örömöt, ami őt és Istent beteljesíti. Ezt soha nem kaphatja meg előző életeitől. Ha visszatekintve látja, hogy valaha az Egyesült Államok elnöke volt, ettől még nem lesz elégedett. Ugyanis láthatja, hogy elnökként az élete tele volt nyomorúsággal, frusztrációval és mindenféle szenvedéssel. A valódi boldogságáért a keresőnek saját erőfeszítésével, belső sírásával, koncentrációjával és meditációjával kell előrehaladnia a spirituális életben.
A leghelyesebb, ha nem gondolunk a múltra. Célunk nem mögöttünk, hanem előttünk van. Az útirány előre mutat, nem visszafelé. Azért mondom a spirituális embereknek mindig, hogy a múlt nem számít, mivel a múlt nem adja meg nekünk azt, amit akarunk. Az Isten-felismerést akarjuk. Az, hogy ismerjük előző életeinket, még nem visz közelebb Istenhez. Isten-felismerésünk teljesen belső sírásunktól függ. A lényeg nem a múlt, hanem a jelen. Azt kell mondanunk: „Nincs múltam. Itt és most kezdem Isten Kegyelmével és saját törekvésemmel. Futásunk most kezdődik. Hogy milyen messzire jutottam a múltban, lényegtelen. Hadd gondoljak csak arra, milyen messzire fogok futni ebben az életben.”
Most a múltat úgy kell tekintenünk, mint a jelentől valami teljesen eltérőt, és a jelent, mint valami egészen mást, mint amilyen a jövő. Amikor végre felismerjük Istent, akkor a múlt, a jelen és a jövő teljesen eggyé válnak. Egy kört alkotnak, amely a saját belső lényünk, az egész életünk. Akkor könnyedén visszanézhetünk előző inkarnációinkba, és tudjuk majd, hogy kik, mik voltunk.
Ha tudni akarsz múltbéli születéseidről, természetesen Isten megadja a képességet ehhez. De a legfontosabb dolog nem a korábbi életed vagy a jövőbeli életed, hanem az, hogy itt és most mit akarsz. Ha Istent akarod és ha lélektelien meditálsz, Isten megadja neked ezt a kegyet. Birtokolni fogod Őt, jogot formálsz rá mint teljesen sajátodra.
Egy dolgot még el szeretnék mondani tanítványaimnak. Most egy kicsit hadd kérkedjek, és ti is dicsekedhettek. Előző inkarnációtokban spirituális életet éltetek. Ha nem tettetek volna semmiféle előkészületet, azt hiszitek, hogy akkor Isten hozzám küldött volna? Nem! Valamilyen másik Mesterhez vezetett volna, aki kicsivel alacsonyabban van, mint én. Az én képességemmel rendelkező spirituális Mesterek olyan tanítványokat kapnak, akik már próbálkoztak vagy tettek valamit a múltban. Van, aki többet tett, van, aki kevesebbet. De mindenki teljesített valamit, különben valamilyen más spirituális Mesterhez került volna, nem hozzám. Isten jó hozzám, és jó hozzátok is. Egyetemi tanárhoz nem küld óvodásokat. Az óvodásokat azoknak tartogatja, akik nem tudnak magasabb osztályokban tanítani. Néha azonban vannak kivételek: páran néhány inkarnáció után jöttek hozzám, de ezeknek a rendkívüli lelkeknek erős a vágyuk, hogy jelenlegi tudatukat túlszárnyalják.Ha valaki most lépett be az emberi életbe, ha ez az első vagy második inkarnációja emberként, és ha az állati élet iránti hajlama még mindig nagyon erős, vagyis ha tisztátalan vágyai nem teljesültek korábbi inkarnációiban, magában az állati életben, akkor ez az ember visszatérhet az állati életbe. Ilyenkor az történik, hogy elérkezik az idő, amikor állati életének egy része teljesen felébred, és be akar lépni az emberi életbe. De van benne egy olyan rész, amely még nincs teljesen felkészülve az emberi életre. A lélek mégis eljut az emberi életbe, annak ellenére, hogy tökéletlen, annak ellenére, hogy nem teljesen felkészült rá, és később kénytelen visszatérni az állati életbe, mert a benne lévő, még meg nem világított rész nem alakult át, és a legerősebb állati hajlamokkal és vágyakkal rendelkezik.
A másik ok az, hogy amikor egy hétköznapi embernek az alacsonyabb életerő - a kielégítetlen, beteljesületlen vitális - elviselhetetlen szenvedést és fájdalmat okoz neki, ha úgy érzi, hogy az állatvilágban több lehetőség van a legalacsonyabb vitális, a durva fizikai élvezetek élvezésére, akkor az a bizonyos lélek néhány hónapra belép az állatvilágba, hogy ott egészen szabadon élvezhesse a legdurvább élvezeteket. Nem egy vagy két évre, hanem csak nagyon rövid időre. Amikor az élvezetnek vége, amikor a szükséges tapasztalatnak vége, a lélek ismét belép az emberi világba.
Az ember túllépett az állaton, de nem teljesen. Még mindig ott van bennünk az állat. Tudatos imánkkal és meditációnkkal megpróbáljuk teljesen meghaladni az állatot. Az itt összegyűltek közül senki sem lesz állat a későbbi életekben, mert sokkal fejlettebbek vagyunk. Mire a törekvés elkezdődik, a lélek már túlságosan fejlett ahhoz, hogy valaha is visszatérjen az állatvilágba. A ma este itt jelenlévő egyetlen léleknek sem lesz több állati inkarnációja.From:Sri Chinmoy,Halál és újraszületés: Az Örökkévalóság utazása, Agni Press, 1973
Forrás: https://hu.srichinmoylibrary.com/dr