Kérdés: Amikor angolul írsz verseket, néhány annyira szép és inspiráló! Olyanok, mint a mantrák. De miért van az, hogy amikor a verseidből dalokat csinálsz, akkor a bengáli dalok mindig sokkal szebbek és dallamosabbak?

Sri Chinmoy: Nem mindig! Amikor azt éneklem, „I came to Your Lotus-Feet with a hopeless hope-heart” [reménytelen reménység-szívvel jöttem Lótusz-Lábaidhoz], ez a dal ugyanolyan szép, mint bármelyik bengáli dalom. Van még pár ilyen. De teljesen igazad van – legtöbbször a bengáli dalaimat és az angol dalaimat nem lehet összehasonlítani. A bengáli inkarnációm miatt bizonyos dolgokat könnyebben ki tudok fejezni bengáliul. A bengáli szavak közvetlenül a szívemből jönnek, míg az angol szavak még mindig az elmémből erednek. Bengáliul minden spontán módon jön, de amikor az angolt használom, az elme mindig ott van. Mivel nekem az angol egy idegen nyelv, ezért amikor az angolt használom, néha egy idegen érzés jön vele. De a bengáliul kifejezett érzések sohasem idegenek; ők a sajátjaim.

Az angol nyelvet saját örömömre tanultam. De ha egy idegen dolgot akarsz egy másik embernek adni, akkor az nem megy olyan spontán módon. Mivel úgy érzem, nem igazán tőlem származik, ezért nem kapom ugyanazt az örömet, amikor felajánlom. Az angol nyelvtan lehet, hogy helyes, és az elgondolások lehet, hogy megfelelően ki vannak fejezve, de nem jön belém egy bensőséges érzés.

Angolul sok-sok mantrát írtam, és tudom, hogy nagyon, nagyon magas forrásból származtak. Ám az éneklésben nem arról van szó, hogy valami magas forrásból származik. Az éneklésben az érzésnek magából az élet-lélegzésből kell származnia. Ezért nem leszek képes egyetlen dalt – még a _Dzsiban débata_-t sem – olyan lélektelien énekelni, ahogy a Sri Aurobindo dalt éneklem. Azon a módon, ahogyan a szívemet beleadom, amikor ezt a dalt éneklem, semmi más dalt nem tudok elénekelni – különösen nem angol dalt.

Van tíz vagy tizenkét angol dal, amelybe teljesen bele tudom adni a szívemet és a lelkemet, amikor éneklem. Viszont bengáli dalból több száz is van, amelybe ugyancsak bele tudom adni a szívemet és a lelkemet. Amikor bizonyos bengáli dalokat éneklek, egyes finom idegek a lényemben szó szerint remegnek, én pedig egyfajta isteni felindulásban lelem kedvemet. Ez nem izgalom, hanem valami nagyon édes, lágy és finom dolog. Olyan mennyei boldogsággal tölt el, hogy az egész lényem el van ragadtatva.

Ugyanakkor, vannak olyan esetek, amikor bizonyos dalokat a leglélekteljesebben éneklek – nem azért, mert lélekteljesen próbálok énekelni, hanem azért, mert abban a különleges pillanatban a torok csakrám teljesen nyitott. A torok csakra az édesség, a gyengédség és a kifejezőkészség spirituális központja a beszédben és az éneklésben. Vannak esetek, amikor látom, hogy elárasztja a fény – a lelkem fénye. Amikor a torok központ megnyílik, és nagyon erőteljesen működik, akkor a hangom teljesen más. Még bizonyos szavakat is másképp mondok. De ez nem az én tudatos akaratom; ez mind a torok központ működése.