III. rész – A megvalósult Mester

1. A megvalósult Mester

Az Istenmegvalósítás a szó legmélyebb értelmében Önfelfedezést jelent – Istennel való egységed tudatos felismerését. Egészen addig, amíg tudatlanságban maradsz, azt érzed, hogy Isten valaki más, aki végtelen Erővel rendelkezik, míg te a legtehetetlenebb ember vagy a földön. De abban a pillanatban, hogy megvalósítod Istent, rájössz, hogy te és Isten abszolút egyek vagytok mind a belső, mind pedig a külső életben. Az Istenmegvalósítás saját abszolút legfelsőbb Éneddel való azonosulásodat jelenti. Ha azonosulni tudsz legfelsőbb Éneddel, és örökre ebben a tudatban tudsz maradni, ha ezt saját akaratod szerint fel tudod fedni és ki tudod nyilvánítani, akkor tudod, hogy megvalósítottad Istent.

Tanulmányoztál könyveket Istenről és mondták neked, hogy Isten mindenkiben ott van. De tudatos életedben nem valósítottad meg Istent. Számodra mindez csak elméleti feltételezés. De ha Istenmegvalósult vagy, akkor tudatosan tudod, hogy mi Isten, hogyan néz ki, és mit akar. Mikor eléred az Önmegvalósulást, Isten Tudatában maradsz, és szemtől szemben beszélsz Istennel. Látod Istent mind a végesben, mind a Végtelenben; Istent személyesnek is és személytelennek is látod. Ez nem érzékcsalódás vagy képzelődés; ez közvetlen valóság. Ez a valóság hitelesebb, mint az, hogy most itt látlak téged előttem állni. Mikor valaki egy emberi lénnyel beszél, mindig ott van a tudatlanság fátyla – sötétség, tökéletlenség, félreértés. De Isten és egy olyan valaki belső lénye között, aki megvalósította Őt, nem lehet tudatlanság, nem létezhet ez a fátyol. Így Istenhez sokkal tisztábban, sokkal bensőségesebben és sokkal nyíltabban beszélhetsz, mint egy emberi lényhez.

Az isteni az emberiben létezik. Nem kell a Himalája barlangjaiban élnünk, hogy isteniségünket bebizonyítsuk; ezt az isteniséget előtérbe hozhatjuk normális, mindennapi életünkben. Sajnos odáig jutottunk, hogy úgy érezzük a spiritualitás abnormális, mert e tudatlan világban oly kevés spirituális embert látunk. De a valódi spiritualitás az élet elfogadását jelenti. Először el kell fogadnunk az életet úgy, ahogy van, aztán pedig meg kell próbálnunk törekvésünkkel és megvalósulásunkkal istenivé tenni és átalakítani a világ arcát.

Az emberek néha azt gondolják, hogy a megvalósult személy teljesen más, mint a közönséges emberek, és nagyon szokatlan módon viselkedik. De szeretném elmondani, hogy a megvalósult embernek nem szükséges és nem is szabad abnormálisan viselkednie. Mit valósított meg? Felismerte a legvégső Igazságot Istenben. És ki Isten? Isten valaki vagy valami teljesen normális. Ha valaki megvalósítja a Legfelsőbbet, az azt jelenti, hogy végtelen mértékű belső Békével, Fénnyel és Üdvösséggel rendelkezik. Nem jelenti azt, hogy külső megjelenése vagy külső vonásai megváltoznak. Nem jelenti azt, hogy bármilyen szempontból is abnormálissá válna. Nem, ő teljesen normális. A spirituális Mester a Legmagasabb megvalósítása után is épp úgy fog enni, beszélgetni és lélegezni, mint ahogy azt mások is teszik.

A nem spirituális emberek gyakran azt gondolják, hogy a Mesternek, ha valóban megvalósult, minden pillanatban csodákat kell művelnie. De a csodák és az Istenmegvalósítás nem szükségszerűen járnak együtt. Ha egy spirituális Mesterre nézel, Békét, Fényt, Üdvösséget és isteni Erőt látsz. Lépj be a tudatába, és érezned kell ezeket a dolgokat. De ha valami mást vársz el egy megvalósult lélektől, ha azért mész egy spirituális Mesterhez, mert azt gondolod, hogy beteljesíti majd tornyosuló vágyaidat, és multimilliomossá tesz, akkor csalódásra vagy kárhoztatva. Ha ez a Legfelsőbb Akarata, akkor a Mester könnyűszerrel lehozhat bőséges anyagi jólétet, és máról-holnapra multimilliomossá tehet valakit. De általában nem ez a Legfelsőbb Akarata. A Legfelsőbb Akarata a belső gazdagság, nem a külső bőség.

A megvalósult Mester olyan valaki, aki nagyon jól tud fel- és lemászni a fán. Amikor a Mester lemászik, nem veszít semmit, mivel tudja, hogy a következő pillanatban újra fel tud mászni. Tegyük fel, hogy egy gyermek a fa lábánál azt mondja: „Kérlek, adj nekem egy nagyon finom mangót.” A Mester azonnal lehoz egyet, és aztán újra visszamászik. És ha senki más nem kér mangót, akkor ül az ágon és vár.

Ha nagyon mélyen alszol, és valaki megcsíp, és azt kiáltja: „Kelj fel! Kelj fel!”, akkor azzal nem tesz neked szívességet. Bosszankodni fogsz. De a spirituális Mester nem fog zaklatni téged; nem fog arra kérni, hogy kelj fel. Ott fog állni az ágyadnál és várni fog, míg fel nem kelsz, és abban a pillanatban, hogy felkeltél, arra kér majd, hogy nézz a Napra.

Itt a földön, ha egy emberi lénynek van valamije, amit felajánl, és a másik személy azt nem fogadja el, akkor mérges lesz, és azt mondja: „Te bolond! A te javadat szolgálja, hogy neked adom.” Szidni fogja a másikat és nagyon elégedetlen lesz, ha azt, amit fölajánlott nem fogadják el. Egy spirituális Mester esetében ez másként van. Jön a gazdagságával, de ha az emberiség azt nem fogadja el, nem fogja elátkozni az emberiséget. Még ha az emberiség sértegeti is, és rosszat mond róla, akkor sem panaszkodik Istennek. Határtalan türelmével azt mondja majd: „Rendben van, ma alszotok. Talán holnap majd felkeltek és meglátjátok, mi az, amit adni akarok. Várni fogok rátok.”

Az igazi spirituális Mester semmit sem veszít, ha a Föld visszautasítja azt, amije van, mert léte szilárdan gyökerezik belső életében és belső tudatában. Másrészről akkor sem veszít semmit, ha az emberiség elfogadja azt, amit kínál: Minél többet ad, annál többet kap a Forrástól. Ez közönséges keresőkre és hamis Mesterekre nem érvényes. Ha ők valamit odaadnak, azt nem tudják pótolni. De annak a Mesternek, aki a belső világban határtalan képességekkel van összeköttetésben, egy végtelen óceán áll forrásként a rendelkezésére. Ezt a végtelen, belső óceánt nem lehet kiüríteni.

A valódi Mester mindent oda szeretne adni odaadó tanítványainak, de azok befogadóképessége korlátozott. Így hát megpróbálja tágítani edényüket, hogy képesek legyenek befogadni azt a Békét, Fényt és Üdvösséget, melyet hoz. De nem kényszerítheti a törekvőt, hogy többet fogadjon be annál, mint amennyit meg tud tartani, különben a kereső belső edénye szétrepedne. A Mester nem tehet mást, minthogy csak tölti, tölti és tölti a végtelen Fényt tanítványaiba, de mihelyt eléri képességeik határát, hiába adna többet, az csak kárba veszne.

Vannak Mesterek, akik nagyon válogatósak és csak olyan lelkeket akarnak, akik teljesen elkötelezettek, intenzíven törekszenek, feltétlenül a spirituális életre vannak rendelve. Srí Rámakrisna például csak korlátozott számú tanítványt akart és nagyon válogatós volt abban a tekintetben, hogy kit fogadjon el. Más Mesterek viszont azt mondják: „Szívesen látok bárki közösségünkben, aki valamit is tanulni szeretne a spirituális életről. Aztán fejlődjön mindenki saját képességének megfelelően.” Így ők több ezer tanítványt is elfogadnak.

De függetlenül attól, hogy hány tanítványt fogadnak el, hogyha valódi spirituális Mesterek, akkor csak a nekik szánt tanítványokat fogadják el. Hogyha tudom valakiről, hogy valamely más spirituális Mesterrel gyorsabb fejlődést fog elérni, akkor okkult és spirituális módon néhány hónapon belül éreztetni fogom ezzel a személlyel, hogy nem számomra rendeltetett. Nem az számít, hány tanítványa van egy Mesternek, hanem az, hogy eljuttatja-e őket a Célhoz. Hogyha megvalósult vagyok, és másvalaki is megvalósult, akkor mi olyanok vagyunk, mint két testvér, és közös az Atyánk. Célunk pedig az, hogy fiatalabb testvéreinket eljuttassuk az Atyához. A játék csak akkor lesz teljes, ha az egész emberiség eljutott Istenhez. Ha két Mester valóban testvér, akkor hogyan lehetne egyikük boldogtalan és elégedetlen, hogyha valaki a másik által jut el az Atyjukhoz. A spirituális életben nem az számít, hogy ki tett meg valamit, hanem az, hogy megtette-e valaki azt a dolgot. Az, hogy ki tette meg, az csak név és külső forma kérdése, melyet úgyis elmos majd a történelem. A lényeg, hogy fejlődés történt a földön.

Másrészről tudnod kell, hogy a valódi spirituális Mester nagyon mélyen törődik azzal, hogy a neki rendeltetett tanítványok eljussanak hozzá. Srí Rámakrisnának az volt a szokása, hogy felment háza legfelsőbb emeletére és spirituális tanítványok után kiáltott. Mindig kérdezte Kálí Anyát, hogy a neki rendelt tanítványok miért nem jöttek el hozzá. Az emberek azt kérdezhetnék, miért nem tudott várni Isten Órájára. Valójában Isten Órája már eljött Srí Rámakrisna számára, de a világ tudatlansága útját állta. Isten felszólította őt, hogy tegyen valamit, és megadta neki a szükséges képességet, de a tudatlanság odaállt elé és késleltette, késleltette, késleltette az ő manifesztációját. Srí Rámakrisna nem olyan tanítványok után kiáltott, akik azért jöttek volna, hogy megérintsék a lábát. Ő olyan tanítványokért kiáltott, akik az ő valódi kezei és lábai lettek volna, akik vele együtt repültek volna az Egyetemes Tudatba, akik érte, és ily módon Istenért dolgoztak volna.

Való igaz, senki sem nélkülözhetetlen. De ugyanakkor minden ember nélkülözhetetlen, míg teljesen őszintén törekszik és szolgálja a Legfelsőbb Küldetését. Senkinek sem szabadna büszkeségből vagy hiúságból nélkülözhetetlennek éreznie magát; de mindenkire szükség van, aki Isten őszinte, odaadó és választott eszköze. A Mesternek azért van szüksége tanítványokra, mert azok saját tudatának kifejeződései. Amikor a Legfelsőbbtől Parancsot kap, hogy tegyen meg valamit a földön, akkor meg kell próbálnia megtalálni azokat, akik elválaszthatatlan részévé válnak tudatának, hogy segítsék a Parancs teljesítésében.

Hagyományosan a spirituális Mesterek azt szokták mondani: „Ha van valamid, majd a többiek eljönnek hozzád. A tó nem megy el a szomjas emberhez; a szomjas ember megy el a tóhoz.” Ez teljesen igaz, amikor egy felnőtt ember szomjas. De ha úgy érzed, hogy a szomjas személy még csecsemő, akkor minden egészen más. A kisgyerek sír a szobájában, és az anyának kell futva jönnie, hogy megetesse őt. Az anya nem mondja azt a gyereknek: „Neked kell hozzám jönnöd, mivel te akarsz tőlem valamit.” Nem, az anya félretesz mindent és odaszalad a gyermekhez. Éppígy a spirituális világban néhány Mester szükségét érzi annak, hogy kimenjen a világba, mert érzi, hogy tudatában a külső világ még csecsemő. Ezek a Mesterek érzik, hogy rengeteg gyermek van, aki a spirituális életért, a spirituális bölcsességért, a spirituális tökéletességért sír, de nem tudja hol és hogyan találja azt meg. Ezért a Mesterek egyik helyről a másikra járnak és felajánlják fényüket, azzal a szándékkal, hogy az emberiségben lakozó isteniséget szolgálják.

Ha a világ belső táplálékért sír, és nekünk megvan rá a képességünk, akkor táplálnunk kell a világot. Ha megvan a képességem, hogy adjak neked valamit, és arra is képes vagyok, hogy odamenjek és közvetlenül eléd álljak, miért kellene téged magamhoz hívnom? Ha képes vagyok úgy eléd állni, mint megadni neked azt a spirituális táplálékot, amit szeretnél, akkor azt meg kell tennem.