Kérdés: Hogyan élhetünk állandóan a valóságban?

Sri Chinmoy: Ha úgy érezzük, hogy a valóságban élünk, akkor az a kérdés, hogyan tudunk folyamatosan a valóságban élni. Meg kell éreznünk, hogy a valóság folyamatosan bennünk él. Sajnos, mi vagy nem vagyunk tudatában a valóságnak, vagy nem engedjük, hogy előtérbe kerüljön. És mi a valóság? A valóság az egység, az elválaszthatatlan egység érzése. Ha megvan elválaszthatatlan egységünk érzése tanítvány testvéreinkkel és az egész emberiséggel, akkor tudnunk kell, hogy a valóság előtérbe került bennünk. A valóság szerves részévé váltunk.

Azért nem érezzük másokkal ezt az elválaszthatatlan egységet, mert nagyon gyakran saját lényünkben sincs meg az egységérzés. Az elme a maga jellegzetes módján akar vélekedni valamiről; a vitális nem ért egyet vele. A test zárva tartja a kapuit. A szív és a lélek megint más módon akarja felismerni az igazságot. Saját testünk, vitálisunk, elménk, szívünk és lelkünk nincsenek összhangban. Még saját létezésünkben sem érezzük az egységet, hogyan fogjuk akkor azt másokkal érezni? Szinte lehetetlennek tűnik ez.

Mit csináljunk hát? Először azt kell tudnunk, hogy kinek van valóban egységérzése. Lényünk melyik részének van a legnagyobb képessége? Az azonnali válasz: a léleknek! A lélek mindig a valóságban él, és a lélek egyszersmind azt akarja, hogy a családja többi tagja is a valóságban éljen.

A szív a valóságban akar élni, de néha mégis úgy érzi, hogy a valóság túl hatalmas. A szív csak akkor fog a lélekben élni, ha felülmúljuk önmagunkat. Mivel a szív nincs teljesen és mindenek felett megvilágosodva, ezért a szív félénk, sőt halálosan meg is van rémülve.

Az elme először megpróbálja okos módon elbátortalanítani a valóságot. És ha nehéznek találja elbátortalanítani a valóságot, akkor az elme megpróbálja apró darabokra törni a valóságot, majd megpróbál ragaszkodni hozzájuk.

A vitális nem akarja birtokolni a valóságot. Egyszerűen buta. Egy csapással összetöri a valóság világát. Úgy érzi, egy akadály van a valóság és saját létezése között. Megpróbálja darabokra törni a valóság házát, mert úgy érzi, felsőbbségét csak így képes megalapozni. Sajnálatos módon nem ismeri fel, hogy a valóságnak ez a háza maga a védelem.

A fizikai olyan vak, hogy egyáltalán nem látja a valóságot. Közvetlenül a valóság háza előtt állhat, és még mindig nem képes felismerni azt.

Arra van szükségünk, hogy amennyire lehet, maradjunk a lélekben, mert a lélek a valóságban él, és azt is akarja, hogy a család többi tagja is a valóságban maradjon. Amikor lélekteljesen dolgozunk az isteni manifesztálódásért, akkor érezzük, hogy ez a legnagyszerűbb alkalom, hogy a valóságban éljünk. Amikor valaki a Legfelsőbbért tesz valamit, belső Lényem azonnal a legmélyebb Hálámat ajánlja fel neki. A mi feladatunk egyszerűen az, hogy önmagunk felülmúlásán keresztül – azáltal, hogy Isten tökéletes eszközévé válunk –játsszuk el szerepünket. Ily módon elérjük az egység, és az igazi elégedettség érzését. Ha valaki önzetlenül dolgozik az isteni manifesztálódásért, szívem és vitálisom meg fogja őt dicsérni; de lelkem egyszerűen azt mondja, hogy ő megszilárdította az egységérzését. Isten munkáját a saját munkánként ismerjük fel, Küldetése a mi küldetésünk.

Ha minden alkalommal, amikor valamit teszünk, teljes egységet érzünk Mesterünkkel és a Legfelsőbb Küldetésével, akkor a valóságban élünk. Folyamatosan haladunk a magas, a magasabb, a legmagasabb Valóságban. Amit egyesek áldozatnak neveznének, az csak a bennünk lévő, a mindenkiben levő Legmagasabbal való elválaszthatatlan egységünk valódi felismerése. Próbáljuk meg érezni, hogy a valóság már lélegzetünkben van. Minden alkalommal, amikor belélegzünk, éreznünk kellene, hogy a valóság bennünk van. A valóságban élni annyi, mint kiterjeszteni külső tudatunkat, és lehetővé tenni, hogy az egység belső fénye korlátlanul uralkodjon. A valóság az egységben van, és ez az egység csak akkor jön el, amikor tudatosan kiterjesztjük szárnyainkat. Egyetlen Valóság van, és ez a tudatos sírásunk a belső megvalósításért és az Isten-manifesztálásért. Ha Isten manifesztálásáért dolgozunk, akkor feltétlenül a Valóságban fogunk élni; és ugyanakkor a Valóság is feltétlenül bennünk fog élni.