26

A gyermeket spirituálisan tanítani kell az első pillanattól kezdve, ahogy a világra jön. Amikor legelőször felsír, az anyának meg kell kérdeznie magától, miért teszi. Azért, mert a gyermek először látta meg a tudatlanság-tengert és megijedt tőle, vagy mert hiányolja a fényt és örömöt, aminek élvezetéhez hozzá volt szokva.

Ha az anya azt érzi, hogy a tudatlanság-tenger félemlítette meg a gyermeket, tudatnia kell vele belsőleg, hogy ez rövid ideig tart, és rövidesen bölcsesség-óceánban fog úszni a legmesszebbmenő megelégedést érezve. Ha az anya a sírásra kényszerítő oknak a Mennyei Fényből való kiszakítást érzi, akkor azt kell elmondania, hogy Isten nemcsak a Mennyben van, hanem a földön is megtalálható. El kell mondania, hogy Isten azért küldte őt le a földre, hogy egy különleges feladatot teljesítsen. Az anyának mindkét esetben a gyermek belső valójához, a lelkéhez kell szólnia. Külsőleg szintén megindíthatod a gyermek spirituális utazását, nagyon fiatal kortól, akár már hat hónapos korától. Talán még egy szót sem tud kimondani, de megmutathatod neki például Krisztus képét, ha keresztény vagy. Isten a szépségen keresztül fejezi ki magát, tehát mutathatsz gyermekednek valami szépet is, például egy virágot. A gyermek értékeli a virág szépségét. Ekkor a gyermek számára a virág maga Isten. Amikor már tud beszélni, engedjük, hadd mondja néhányszor: „Istenem”, mint az ő saját imáját. Ahogy halad előre az évek folyamán, meg lehet tanítani magasabb meditációra.

Csak akkor adod meg gyermekednek az egyedül igazi szabadságot, ha átadod neki az igazságot, a valóságot. Az igazi szabadsághoz nem hirtelen jutunk hozzá, az nem jön-megy, mint egy csavargó. Nem! Igazán akkor vagyunk szabadok, ha minden cselekedetünket úgy végezzük, ahogyan azt Isten akarja. Ez a szabadság. Isten a teljes fény és teljes szabadság. Ha odafigyelünk rá, csak akkor élvezzük igazán a szabadságot.

Néha a szülők megkérdeznek, gyermekeiknek hogyan magyarázzanak meg olyan – kisgyermekek számára elvont – fogalmakat, mint az ima vagy a meditáció. Felnőttek számára az ima és meditáció nem elvont fogalom. Amikor imádkozunk, összetesszük a kezünket, és belül sóvárgunk valaki után, aki felettünk van vagy bennünk. Ha egy kisgyermeknek meg akarod magyarázni az imádságot, ne próbáld csak a külsőségekről meggyőzni. Mondd el neki, hogy az imádkozás teljesen különbözik attól, hogy csak összeteszi a kezét, és felfele néz. Mondd el, hogy az imádkozás olyan valami, amit belsőleg kell végeznünk, de ha látni és érezni akarja, akkor össze kell kulcsolnia a kezét. Mondhatod egy gyermeknek, hogy az imádság olyan dolog, amit akkor fog érezni, ha összeteszi a kezét, és Istenhez beszél. Ezután, ha összeteszi a kezét és érez valamit belül ‑ mindegy, hogy az áhítat, szeretet, kedvesség vagy szelídség ‑, akkor számára az imádkozás nem absztrakt dolog többé, hanem valóság.

A meditációhoz a gyermeknek csendben, nyugodtan kell ülnie. Amikor így tesz, azonnal elkezdi majd érezni, hogy meditál. Ez a konkrét tevékenység olyan valamibe juttatja, ami eleinte absztrakt dolognak tűnhet. Taníthatod a gyermeket a külső tevékenységen keresztül, azonban ne mulaszd el hangsúlyozni a belső érzés fontosságát. Amikor elkezd örömöt, békét és szeretetet érezni, és meditációja eredményeképpen fokozatosan ezekké a dolgokká válik, ez a tapasztalat nem marad elvont – valósággá válik. Teste nem elvont számára, mivel azonosul vele. Akármivel azonosul, azt sajátjának tartja. Ha azonosítja magát imájával vagy meditációjával, békét fog érezni, örömöt, szeretetet és így tovább. Amint megérzi ezeket, formát öltenek benne, és nem maradnak többé absztrakt dolgok. Az ima és a meditáció olyan, mint két út. Az ima mindig a mi kedvünkért történik, a mi életünkért, közeli, kedves szeretteinkért a mi kis világunkban. A meditáció az egész világért van. Amikor jól meditálunk, érezzük az egységet saját kitágult valóságunkkal, ami nemcsak bennünket teljesít be, hanem az egész világot. Az ima szükséges, és a meditációra is szükség van. Amikor imádkozom, én beszélek, és Atyám figyel. Amikor meditálok, Atyám beszél, én pedig hallgatom. Végső soron mindegy, hogyan történik a találkozás. Amikor imádkozunk, felmegyünk Istenhez, amikor meditálunk, Ő jön le hozzánk.

Rögtön gyermekkorunkban megtanítanak bennünket, hogy mindenért imádkozzunk Istenhez. Szüleink azt tanítják, hogy imádkozzunk, de nem tanítják meg, hogy miért. Azt mondják: „Imádkozz Istenhez mindenért, amit akarsz”. Tehát elkezdünk imádkozni: „Ó, Istenem, kérlek, legyek a legjobb a vizsgán! Ó, Istenem, hadd nyerjem meg a futóversenyt!” és így tovább. Ha ilyenfajta dolgokért kezdünk imádkozni, annak soha nem lesz vége.

A szülőknek inkább azt kellene mondaniuk gyermekeiknek: „Imádkozzatok Istenhez, hogy tegye csendessé és nyugodttá elméteket, hogy boldogságot és békét érezzetek mindenhol! Szívből imádkozzatok!” Sajnos a szülők nem mondják el ezt, így a gyermekek kora gyermekkoruktól csacsiságokért imádkoznak. Igaz, még mindig jobb butaságokra kérni Istent, mint egyáltalán nem gondolni rá.

A meditációnál jobb a helyzet. Ha a gyermekeket megtanítják meditálni, nem veszik fel azt a szokást, hogy Istentől várják el vágyaik teljesítését. Azt kell mondanod nekik: „Ha meditáltok, az elmétek csöndes lesz és nyugodt. Tökéletesen eggyé váltok a Végtelenség mérhetetlenségével, és Isten a barátotokká válik.”