Emberi lényként kétségtelenül nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a szívünknek. Amikor a szívünk felmondja a szolgálatot, tudjuk, hogy el kell hagynunk ezt a világot, és az Örökkévalóság függönye mögé kell lépnünk. Lehet, hogy valaki nem törekszik, lehet, hogy valaki nem imádkozik Istenhez, vagy nem meditál Istenen, de ha bármi történik a szívével, akkor el lesz keseredve, mert a szív mindennél drágább neki. Valaki élhet az elmében, de abban a pillanatban, hogy valaki a szívről beszél, úgy érzi, hogy az ottani valósága fontosabb, mint bármi másban lévő valósága. A szív valósága sokkal fontosabb, mint az elme valóság vagy a vitális valóság vagy a fizikai valóság.
Bármi, ami valóságosabb számunkra, az fontosabb és jelentőségteljesebb is számunkra. Ami pedig fontosabb számunkra, az valóságosabbá is válik a számunkra. Isten a legfontosabb, mert Ő a legvalóságosabb; Ő az egyetlen valódi Valóság az egész világegyetemben. Tehát Isten a legvalóságosabb számunkra, és ugyanakkor Isten a legfontosabb is a számunkra.
Ha egy dolognak fontosságot tulajdonítunk, akkor az a dolog automatikusan valóságossá válik számunkra. Abban a pillanatban, hogy megfosztunk egy dolgot a fontosságától, annak a dolognak már nincs is értéke. Ha valóban értékeljük a belső életet, akkor a belső élet valóságossá válik számunkra. Valósággá kell válnia.
Amikor nem imádkozunk és nem meditálunk, akkor csak a fizikai világot látjuk magunk körül. Úgy érezzük, hogy az teljesen valóságos. De amikor imádkozunk és meditálunk, akkor látjuk és érezzük, hogy létezik egy másik világ, és hogy ez a fizikai világ csak ennek a világnak a kifejeződése. Másfelől azonban tudnunk kell, hogy mi magunk vagyunk ennek a másik világnak a teremtői, ahogyan ennek a fizikai világnak is mi vagyunk a teremtői. A fizikai világ olyan, mint egy ház, amelyet a kezünkkel, a külső képességeinkkel építünk. Hasonlóképpen, a belső világot is az akaraterőnkkel építjük – nem pusztán gondolati erővel, hanem akaraterővel. Amikor akaraterőnkkel létrehozunk valamit a belső világban, ha az, amit létrehozunk, valami tiszta, isteni és halhatatlan, akkor úgy érezzük, hogy biztonságban vagyunk.
Hogyan érezhetjük, hogy a belső világ valóságosabb? Mint mondtam, a valóság a szükségességtől függ. Ha éhesek vagyunk, azonnal az étel lesz az egyetlen valóság előttünk, körülöttünk, bennünk, rajtunk kívül. Bárminek, ami a figyelmünket vagy az összpontosításunkat követeli, valóságosnak kell lennie, legyen az anyagi táplálék vagy belső Béke, Fény és Gyönyör. Egy dolog valósága teljes mértékben attól függ, hogy szükséges-e számunkra. Ha szükségünk van valamire, akkor annak a dolognak valóságossá kell válnia. Ha pedig a dolognak, amire szükségünk van, nincs valósága belül, akkor részünkről nem lesz iránta belső sírásunk. Ha Isten nem lenne valóságos, akkor nem sírnánk Istenért. Magának a valóságnak bőven megvan a hatalma ahhoz, hogy éhséget keltsen másokban. Olyan ez, mint egy tapasztalt futó, aki megtanítja a kezdőknek, hogyan kell a cél felé futni. Ebben a pillanatban a célnál van, és int nekik, a következő pillanatban pedig a rajtnál vagy a pálya közepén, közvetlenül mellettük. Hasonlóképpen, Isten, a Valóság a kiindulópont, és Isten, a Valóság a végpont. De nem mondjuk azt, hogy „végpont”, mert maga Isten folyamatosan halad előre; Ő a folyamatosan önmagát meghaladó Túlnan. Tehát ma Isten, a kiindulópont a mi legfőbb szükségletünk; ezért a kiindulópont számunkra teljesen valóságos. Holnap a cél lesz a törekvésünk, és akkor a célnak kell valóságosnak lennie számunkra.
A belső világ valóságos, mert tudjuk, hogy minden, ami bennünk van, egy napon előjön és kivirágzik. A mag a föld alatt van, az anyaföldben. De egy nap előbújik, felfelé tart; kicsírázik, és palánta lesz belőle, majd csemete, és végül egy hatalmas banyánfa. De kezdetben minden belül van. Belülről jövünk kifelé.
A lélek a szívben van, a szív pedig a testben. Minél mélyebbre megyünk, annál hamarabb látjuk, hogy az igazi Valóság bennünk van, nem pedig rajtunk kívül. De ugyanakkor, ahhoz, hogy befejezzük a játékot, nem maradhatunk csak a belső valóságban. Ki kell jönnünk a külső valóságba. Különben csak bérlő lesz, de nem lesz ház, amelyben lakhatna. De mind a bérlő, mind a ház egyformán fontos. Ha van bérlő, csak akkor érezzük a ház szükségességét. Másfelől pedig, ha van ház, akkor mindenképpen szükségünk lesz egy bérlőre is. A lélek a bérlő, a test pedig a ház.
Hogyan értékeljük a belső életet? Lassan, állhatatosan, őszintén és odaadóan kell értékelnünk a belső életet. Ha így teszünk, akkor a belső élet végtelen Békét, végtelen Fényt és végtelen Üdvösséget biztosít számunkra. A belső élet a normális élet. Isten mindig normális. Az okkult hatalom, a spirituális hatalom és az összes többi képesség mind normális képesség. Nem természetellenesek. A természetellenes hatalmat a tudatlansággal és a hamissággal keveredve fejlesztettük ki. Csak akkor viselkedünk abnormális emberként, amikor nem ismerjük el isteni születési jogunkat. A külső élet sajnos azért vált rendellenessé, mert mindig a külső életből mint olyanból próbáljuk vagy akarjuk az azonnali eredményt elérni. Nem akarunk mélyen magunkba merülni; mindig megelégszünk egy cseppel, és nem az óceánnal. De amikor értékeljük a normálisat magunkban, amikor újra normálisak akarunk lenni, akkor automatikusan értékelni fogjuk a belső életet.
BDW 1-2. Sri Chinmoy 1977. január 30-án, meghívta kedves tanítványát, Unát, annak huszonhatodik születésnapján, hogy tegyen fel neki két spirituális kérdést. Ezek az ő kérdései és Sri Chinmoy válaszai.↩
From:Sri Chinmoy,A fegyelem-hullámok kék fénye, Agni Press, 1977
Forrás: https://hu.srichinmoylibrary.com/bdw