A fegyelem-hullámok kék fénye

Kérdés: Hogyan érezhetjük, hogy a belső világ valóságosabb, mint a külső világ?¹

Emberi lényként kétségtelenül nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a szívünknek. Amikor a szívünk felmondja a szolgálatot, tudjuk, hogy el kell hagynunk ezt a világot, és az Örökkévalóság függönye mögé kell lépnünk. Lehet, hogy valaki nem törekszik, lehet, hogy valaki nem imádkozik Istenhez, vagy nem meditál Istenen, de ha bármi történik a szívével, akkor el lesz keseredve, mert a szív mindennél drágább neki. Valaki élhet az elmében, de abban a pillanatban, hogy valaki a szívről beszél, úgy érzi, hogy az ottani valósága fontosabb, mint bármi másban lévő valósága. A szív valósága sokkal fontosabb, mint az elme valóság vagy a vitális valóság vagy a fizikai valóság.

Bármi, ami valóságosabb számunkra, az fontosabb és jelentőségteljesebb is számunkra. Ami pedig fontosabb számunkra, az valóságosabbá is válik a számunkra. Isten a legfontosabb, mert Ő a legvalóságosabb; Ő az egyetlen valódi Valóság az egész világegyetemben. Tehát Isten a legvalóságosabb számunkra, és ugyanakkor Isten a legfontosabb is a számunkra.

Ha egy dolognak fontosságot tulajdonítunk, akkor az a dolog automatikusan valóságossá válik számunkra. Abban a pillanatban, hogy megfosztunk egy dolgot a fontosságától, annak a dolognak már nincs is értéke. Ha valóban értékeljük a belső életet, akkor a belső élet valóságossá válik számunkra. Valósággá kell válnia.

Amikor nem imádkozunk és nem meditálunk, akkor csak a fizikai világot látjuk magunk körül. Úgy érezzük, hogy az teljesen valóságos. De amikor imádkozunk és meditálunk, akkor látjuk és érezzük, hogy létezik egy másik világ, és hogy ez a fizikai világ csak ennek a világnak a kifejeződése. Másfelől azonban tudnunk kell, hogy mi magunk vagyunk ennek a másik világnak a teremtői, ahogyan ennek a fizikai világnak is mi vagyunk a teremtői. A fizikai világ olyan, mint egy ház, amelyet a kezünkkel, a külső képességeinkkel építünk. Hasonlóképpen, a belső világot is az akaraterőnkkel építjük – nem pusztán gondolati erővel, hanem akaraterővel. Amikor akaraterőnkkel létrehozunk valamit a belső világban, ha az, amit létrehozunk, valami tiszta, isteni és halhatatlan, akkor úgy érezzük, hogy biztonságban vagyunk.

Hogyan érezhetjük, hogy a belső világ valóságosabb? Mint mondtam, a valóság a szükségességtől függ. Ha éhesek vagyunk, azonnal az étel lesz az egyetlen valóság előttünk, körülöttünk, bennünk, rajtunk kívül. Bárminek, ami a figyelmünket vagy az összpontosításunkat követeli, valóságosnak kell lennie, legyen az anyagi táplálék vagy belső Béke, Fény és Gyönyör. Egy dolog valósága teljes mértékben attól függ, hogy szükséges-e számunkra. Ha szükségünk van valamire, akkor annak a dolognak valóságossá kell válnia. Ha pedig a dolognak, amire szükségünk van, nincs valósága belül, akkor részünkről nem lesz iránta belső sírásunk. Ha Isten nem lenne valóságos, akkor nem sírnánk Istenért. Magának a valóságnak bőven megvan a hatalma ahhoz, hogy éhséget keltsen másokban. Olyan ez, mint egy tapasztalt futó, aki megtanítja a kezdőknek, hogyan kell a cél felé futni. Ebben a pillanatban a célnál van, és int nekik, a következő pillanatban pedig a rajtnál vagy a pálya közepén, közvetlenül mellettük. Hasonlóképpen, Isten, a Valóság a kiindulópont, és Isten, a Valóság a végpont. De nem mondjuk azt, hogy „végpont”, mert maga Isten folyamatosan halad előre; Ő a folyamatosan önmagát meghaladó Túlnan. Tehát ma Isten, a kiindulópont a mi legfőbb szükségletünk; ezért a kiindulópont számunkra teljesen valóságos. Holnap a cél lesz a törekvésünk, és akkor a célnak kell valóságosnak lennie számunkra.

A belső világ valóságos, mert tudjuk, hogy minden, ami bennünk van, egy napon előjön és kivirágzik. A mag a föld alatt van, az anyaföldben. De egy nap előbújik, felfelé tart; kicsírázik, és palánta lesz belőle, majd csemete, és végül egy hatalmas banyánfa. De kezdetben minden belül van. Belülről jövünk kifelé.

A lélek a szívben van, a szív pedig a testben. Minél mélyebbre megyünk, annál hamarabb látjuk, hogy az igazi Valóság bennünk van, nem pedig rajtunk kívül. De ugyanakkor, ahhoz, hogy befejezzük a játékot, nem maradhatunk csak a belső valóságban. Ki kell jönnünk a külső valóságba. Különben csak bérlő lesz, de nem lesz ház, amelyben lakhatna. De mind a bérlő, mind a ház egyformán fontos. Ha van bérlő, csak akkor érezzük a ház szükségességét. Másfelől pedig, ha van ház, akkor mindenképpen szükségünk lesz egy bérlőre is. A lélek a bérlő, a test pedig a ház.

Hogyan értékeljük a belső életet? Lassan, állhatatosan, őszintén és odaadóan kell értékelnünk a belső életet. Ha így teszünk, akkor a belső élet végtelen Békét, végtelen Fényt és végtelen Üdvösséget biztosít számunkra. A belső élet a normális élet. Isten mindig normális. Az okkult hatalom, a spirituális hatalom és az összes többi képesség mind normális képesség. Nem természetellenesek. A természetellenes hatalmat a tudatlansággal és a hamissággal keveredve fejlesztettük ki. Csak akkor viselkedünk abnormális emberként, amikor nem ismerjük el isteni születési jogunkat. A külső élet sajnos azért vált rendellenessé, mert mindig a külső életből mint olyanból próbáljuk vagy akarjuk az azonnali eredményt elérni. Nem akarunk mélyen magunkba merülni; mindig megelégszünk egy cseppel, és nem az óceánnal. De amikor értékeljük a normálisat magunkban, amikor újra normálisak akarunk lenni, akkor automatikusan értékelni fogjuk a belső életet.

Kérdés: Hogyan bánhatunk testvéreinkkel lelkileg befogadóbb szívvel?

Ezután belső lényeink azonnal megpróbálják megosztani ezt a tudást másokkal. Azért hívjuk őket „másoknak”, mert még nem alakítottuk ki velük való egységünket. Amikor imádkozunk és meditálunk, nyerünk valamit. Ha ezt a valamit megosztjuk másokkal, akkor az azonnal megnő. Minél többet osztunk meg földi tudásunkból, annál többet nyerünk. És a mennyei tudás, ami a bölcsesség és az egység, végtelen mértékben megnövekszik, ha megosztjuk. Egyetlen fénnyel, egyetlen lámpással meggyújthatunk egy másik lámpást. Egy lánggal két lángot vagy három lángot gyújthatunk meg. Ez az egyik út.

Egy másik út az, hogy a teljes tudás-napot előtérbe hozzuk. Ha a teljes tudás-napot, vagy bölcsesség-napot belülről előtérbe tudjuk hozni, akkor automatikusan látni fogjuk a lángokat ennek a napnak a belsejében. Minden lelki testvérünket úgy láthatjuk, mint egy-egy lángot a napból. Viszont minden láng egy másik napot is megtestesít. Maga a nap számtalan lángot testesít meg, és ugyanakkor minden láng belsejében egy új nap virrad meg.

Amikor lelki testvéreitekre tekintetek, próbáljátok meg úgy látni őket, mint a ti életetek, a ti valóságotok pontos prototípusát. Próbáljátok meg érezni, hogy két test van, de csak egy cél és egyetlen Forrás. Emlékeztessétek magatokat minden pillanatban a célra és a Forrásra, arra, hogy honnan jöttetek és hová fogtok visszatérni. Ha képesek vagytok erre emlékezni, akkor automatikusan kedvesebbek, gyengédebbek, szeretetteljesebbek, megvilágosítóbbak és kiteljesedettebbek lesztek.

Te brácsán és más hangszereken is játszol. Ha játék közben azt látod, hogy az egyik húr nem jól szól, mit teszel? Felhangolod. Nem csak egy húrra koncentrálsz, hanem az összes húrra. Ha egy húr problémát okoz neked, akkor nem tudsz jól játszani. Próbáljátok meg tehát érezni, hogy minden lelki testvéretek egy-egy húr a szívetekben. A brácsa, amin játszol, a külső valóság. De van egy belső valóság is, egy belső brácsa, amelyen minden nap, minden órában, minden percben játszol. Ennek a hangszernek a húrjai az őszinteség, az egyszerűség, az alázat, a tisztaság és az isteniség. Ha az őszinteség eltűnik, ha az őszinteség nem működik, akkor az egész hangszer használhatatlan. Ha a tisztaság húrja nem működik, akkor ez az egész zenédet tönkre teszi.

Kérdés: Hogyan találhatunk örömöt a szigorú fegyelemben?²

Bármikor, amikor tenni akarunk valamit, az elme azonnal megvétózza azt. Még ha az elme maga akarta is azt két nappal vagy két évvel ezelőtt, most ugyanezt a dolgot kész megvétózni. Ez a mi ravasz elménk. Még ha tegnap akart is valamit, ma már megvonta tőle a tudatos hajlandóságot. A szívünkkel vagy az életerőnkkel akarunk valamit, de az elménk azonnal azt mondja: „Nem, ne fogadd el!” A fegyelem tehát hétköznapi életünkben nem más, mint büntetés, éppen az elme nem akarása miatt.

Itt Amerikában nem szenvedtek maláriától, és remélem, hogy soha senki nem fog szenvedni ettől a betegségtől. Indiában mennyire szenvedtem a maláriától! Egyszer a bátyámat és engem ugyanazon a napon támadott meg. El sem tudjátok képzelni, milyen fájdalmas. Az összes finom és durva ideg elkezd táncolni. Micsoda fájdalom! Egyszerűen csak kiabál és sikít az ember. Korábban talán nem ismert semmilyen akrobatikát vagy speciális gyakorlatot, de amint elkapja a maláriát, a szakértője lesz. Az összes legjobb akrobatánkat kihívhatja a gyakorlataival. A fájdalom kényszeríti rá, hogy megtegye. Bármikor máskor, ha arra kértél volna, hogy csináljak ilyen gyakorlatot, azt mondtam volna: „Lehetetlen!” De amikor maláriás voltam, akkora fájdalmaim voltak, hogy mindenféle akrobatikára képes voltam.

A malária egyetlen gyógyszere a kinin. Ez rendkívül, rendkívül keserű. Nincs még egy olyan keserű gyógyszer, mint a kinin. De a kinin a megmentő. Ha nem fogadjuk el a megmentőt, akkor hogyan fogunk megszabadulni a láztól? Jelenleg a tudatlanság uralkodik rajtunk. A tudatlanság a mi gazdánk, de mi már nem akarjuk ezt a gazdát. Szükségünk van valakire, aki erősebb a jelenlegi gazdánknál, aki megbuktatja a jelenlegi gazdánkat. Azt akarjuk, hogy a tudás legyen a mesterünk. Ő a fegyelem formájában jött el, ami olyan, mint a kinin. Ha elfogadjuk ezt a fegyelmet, akkor tudjuk csak legyőzni a tudatlanságot. Tudnunk kell tehát, hogy a fegyelem a mi új mesterünk, új vezetőnk, új megmentőnk. Adjuk meg a legmagasabb rangot a fegyelemnek.

Most, amikor a fegyelemre gondoltok, úgy érzitek, hogy az nem más, mint büntetés, amivel állandóan szembe kell néznetek. De próbáljátok meg érezni, hogy ez a segítségetek, az útmutatásotok, az inspirációtok, a törekvésetek, sőt a felismerésetek. A fegyelem az, ami le tudja és le is fogja győzni a bennetek és körülöttetek lévő istentelen erőket. Gondoljatok tehát a fegyelemre úgy, mint egy új mesterre, aki segít nektek megtanulni valami újat, jelentőségteljeset, lélektelit és gyümölcsözőt, hogy ne kelljen már semmit sem tanulnotok a régi mesteretektől. A régi mesteretek a fásultság, a sötétség, a tudatlanság és az összes negatív erő volt. Most a fegyelemnek kell a legnagyobb jelentőséget tulajdonítanotok. Ez az új mesteretek. Ez testesíti meg a fényt, és több mint buzgón kínálja nektek a fényt. Csak akkor nem fogtok félni a fegyelemtől. Gondoljatok arra, hogy mit fog adni nektek, amivel most még nem rendelkeztek. Ha ilyen összehasonlítást végzel, látni fogod, hogy a tudatlanság tengerében úszol, a fegyelem pedig azt mondja neked: „Szegény lány, miért szenvedsz? Nekem határtalan fényem, gyönyöröm, békém és üdvösségem van. Gyere ide! Ez mind a tiéd.” Tehát oda mész, ahol minden csupa fény és gyönyör. És ki adja neked ezt a fényt és gyönyört? A fegyelem, a vezetőd, a megmentőd.