> – Sri Chinmoy
Minél több Fényt kapunk belülről, annál gyorsabb a fejlődésünk és az eredményünk. Minden egyes eredmény egy kis elengedést idéz elő. A teljes elengedést azonban csak gyakorlatilag az utunk végén, hosszú szellemi gyakorlás után érjük el. Senki sem mondhatja, hogy lelki útját elengedéssel kezdte. Soha nem lehet egy csapásra elérni az elengedést. Évekig, sőt jó néhány inkarnáción keresztül kell koncentrálni, meditálni és önzetlen szolgálatot végezni; csak ezután lehet elérni az elengedést. Az elengedés rendkívül nehezen elérhető, de mindannyiunknak szert kell tennünk rá.
Egy családban minden tag felelősséggel tartozik a többi családtaggal szemben. Fizikai, erkölcsi és másfajta kötelezettségeink vannak, amíg élünk. Az anyának gondoskodnia kell a fiáról, mert az anya hozta a fiút a világra. A fiúnak gondoskodnia kell az anyáról, mert a fiú bizonyos mértékig kötelességének érzi, hogy az anyának eleget tegyen vagy örömet szerezzen. De gyakran az anya nem törődik igazán a fiával, vagy a fiú az anyjával. Amikor a családtagok között hiányzik a szeretet vagy a valódi megértés, azonnal tudhatjuk, hogy ez a törődés hiánya, nem pedig az elengedés. A törődés hiányát mindenki ismeri; a mindennapi életünkben is látjuk. A törődés hiányát gyakran összetévesztik az elengedéssel. De az elengedés valami sokkal magasabb rendű dolog, mint a törődés hiánya. A lelki keresőnek elengedésre van szüksége, nem a törődés hiányára.
Az elengedés nem jelenti azt, hogy nem törődünk majd másokkal. Az elengedés azt jelenti, hogy a lehető legjobban végezzük a feladatainkat, de nem törődünk az eredménnyel. Az elengedésben a helyes dolgot tesszük a megfelelő módon és a megfelelő pillanatban. Mindent pontosan azért teszünk, mert a Belső Vezető megparancsolta. Aztán ha még mélyebbre megyünk, akkor úgy érezzük, hogy a Belső Vezető a minden. Ő a Cselekvő, Ő maga a Cselekvés és Ő az Élvező is.
Tegyük fel, hogy valaki sportoló, futó, aki hosszú ideje edz. Végül elindul az olimpián, és az utolsó helyen végez. Azt fogja mondani magának: „Annyi éven át gyakoroltam. Hogy lehet, hogy utolsó lettem?” De most el kell különülnünk. Mitől? A tettei gyümölcseitől. A futónak teljesen abban a reményben kell edzenie, hogy ő lesz a győztes. Korán reggel fel kell kelnie, különféle gyakorlatokat végeznie, és minden mást meg kell tennie, ami a teljesítménye javításához szükséges. Tetteinek eredményét azonban Isten Lábához kell helyeznie, aki az egyetlen Cselekvő.
A legfőbb filozófia szerint „Isten a Cselekvő és az Élvező”, és ez teljesen így van. De itt a földön, a fizikai síkon mindenképpen azt kell tennünk, amit a legjobbnak érzünk. Dolgoznunk kell, és meg kell tennünk a szükségeset. Minden tekintetben a lehető legjobban kell végeznünk a kötelességünket, ahhoz, hogy elérjük a célunkat. Néha megpróbáljuk mentális szemünkkel látni munkánk eredményét, és mentális szemünk azt mutatja, hogy az eredmény vereség lesz. Ha tudjuk, hogy az eredmény nem fog tetszeni nekünk, akkor rendkívül nehezen dolgozunk jól és lelkesen. Ha csak a siker érdekel bennünket, akkor természetesen elkedvetlenedünk. De ezen a ponton hibát követünk el; nem ismerjük az elengedés valódi jelentését. Reménnyel, lelkesedéssel és elszántsággal kell cselekednünk, és bármi történik is, az nem a mi dolgunk. Amikor a cselekvés véget ér, az nem marad a mi kezünkben. Amikor az eredmény kialakul, teljesen szenvtelenek leszünk, akár elsők vagyunk, akár az utolsók. Ha elsők vagyunk, akkor boldogok leszünk. Ha pedig utolsók, akkor is boldogok leszünk, mert átadtuk a cselekvésünk eredményét Istennek.
Az igazi öröm akkor jön el, ha már a munka megkezdésének pillanatában érezzük, hogy a munka maga az eredmény. Akkor nem kell húsz percet vagy két hónapot vagy két évet várnunk az eredményre. Amire vágyunk, az az elégedettség, ami csak néhány hónap vagy néhány év múlva jön el, amikor learatjuk a tettünk gyümölcsét. De ha elég bölcsek vagyunk, belevágunk a munkába, és látjuk, hogy a munka maga az öröm. Először is, tudnunk kell, hogy a földön élő emberek milliói közül mi vagyunk azok, akiket kiválasztottak erre a különleges feladatra. Aztán abban a pillanatban, amikor elkezdünk dolgozni, éreznünk kell, hogy maga a munka adja meg nekünk azt, amit akarunk. Ha elégedettséget, örömet és kiteljesedést akarunk kapni bármilyen munkától, akkor abban a pillanatban, amikor belevágunk, éreznünk kell, hogy maga a munka, nem pedig a jövőbeli eredmény az öröm.
Hogyan tudunk elkülönülni a munkánktól? Kétféleképpen. Az egyik módja az, hogy érezzük, hogy semmi sem marad állandóan a földön. Bármilyen nagyszerű is valaki az emberi világban, semmi sem tart örökké – semmi. A hírnév és a dicsőség mind elmúlik. Semmit sem mondhatunk magunkénak, még magunkat sem. Ma az „én, az enyém” kifejezéseket használom. De holnap ez az „én” elmegy egy másik világba. Mi haszna van annak, hogy ragaszkodom valakihez vagy valamihez, amit most az enyémnek nevezek, ha hatvan vagy hetven év múlva nem tudom magammal vinni? Ez egyszerűen ostobaság!
Ugyanez a helyzet a másokhoz való ragaszkodással is. Bár tudom, hogy ragaszkodom valakihez, akit nem mondhatok magaménak, mégis azt mondom, hogy az a személy az enyém. Nem tudom megmutatni neki, nem tudom bebizonyítani neki. Hogyan tudnám megmutatni a szívemet? Nem tudom megmutatni a belső érzéseimet. Ha ez egy jó érzés, akkor megpróbálom felajánlani. Ha rossz érzés, akkor megpróbálom elfedni. Gyakran, ha jó munkát végzünk, akkor alig várjuk, hogy megmutassuk. Ha rossz munkát végzünk, nem szívesen mutatjuk meg. De akár jó, akár rossz a munka, akár jó érzéseink vannak, akár rossz érzéseink, a ragaszkodásunk tárgya nem marad meg. Végül rájövünk, hogy semmi, amit a sajátunknak nevezünk, nem maradhat fenn maradandóan. Ez az egyik módja az elengedésnek.
Egy másik módja az elengedés elérésének, ha tudjuk, hogy a véges fényen kívül létezik egy magasabb Fény, egy végtelen Fény is. Ez a Fény adja nekünk az igazi örömöt. Ennek ismeretében hogyan ragaszkodhatunk azokhoz az emberekhez és dolgokhoz, amelyek állandóan kísértésbe hoznak minket? Minél inkább elkülönülünk a véges e kísértéseitől, annál inkább hozzákapcsolódunk a Végtelenhez. Ebben az isteni kötődésben van az igazi elégedettségünk. Ha valóban törődünk a lelki élettel, akkor az a dolgunk, hogy minden figyelmünket csak a Legfelsőbbre összpontosítsuk. Ha mélyen kötődünk a Legfelsőbbhöz, a belső élethez, akkor természetesen elkülönülünk más emberektől és dolgoktól, a világtól, amely nem törekvő. Amit a Legfelsőbbhöz való ragaszkodásunknak nevezünk, azt a jövőben Bölcsesség-Fénynek fogjuk látni, mert csak Őbenne, és sehol máshol nem tudunk növekedni. Csak Őbenne, és sehol máshol nem teljesedünk ki.
Egyes indiai keresők, akik az odaadás útját követik, egészen odáig mennek, hogy azt mondják, az odaadás nem más, mint Istenhez való ragaszkodás. Ahogy az emberi vágy az emberhez való ragaszkodás, úgy a lelki odaadás az Istenhez való ragaszkodás egy formája. Nem tudunk egyszerre két dologhoz vagy két személyhez kötődni. Ha mélyen magunkba merülünk, akkor látjuk, hogy csak egy személyhez vagy dologhoz tudunk kötődni. A ragaszkodás és az odaadás olyan, mint a koncentráció. Nem tudunk egyszerre két ujjra megfelelően koncentrálni. Két ujjat látunk, de figyelmünket vagy az egyikre, vagy a másikra összpontosítjuk. Hasonlóképpen, amikor valóban a Legfelsőbbnek ajánljuk fel legtisztább ragaszkodásunkat, ami az odaadás, akkor az csak Hozzá juthat el. És Benne találhatjuk meg az emberiség többi részét. Kezdetben van egy szokásos családunk néhány fővel. De eljön az idő, amikor ki kell bővítenünk a családunkat. Maga az emberiség válik a családunkká. Minél jobban növekszünk belül, annál nagyobb lesz a családunk. Az emberiség pedig mindig a Legfelsőbben marad.
Azonosulhatunk egy másik ember szenvedéseivel és érzéseivel, és mégis elkülönültek maradhatunk, ha lelkünk Fényével éljük bele magunkat abba a személybe. Lelkünk Fénye mindig kiterjed. Nem köt le, és ugyanakkor nem is lehet lekötni. Lelkünk Fényével bárkivel azonosulhatunk a földön, és ez nem érint minket. Ha belső lelkünk Fényével, amely csupa szabadság és tökéletesség, beleéljük magunkat az adott személybe, és ha ezt a belső Fényt szétárasztjuk a szenvedőben, akkor ő az adott időben a legjobb segítséget kapja tőlünk. Utána elrepülhetünk, mint egy madár, anélkül, hogy az illető megérintene minket, vagy hogy kötődnénk hozzá.
A Legfelsőbb Hajója az Aranypartra visz minket. A Hajó a vízen van, de nem a vízből való. A Hajó most a tudatlanság tengerén van, de ez nincs hatással rá. Az Aranypartra visz bennünket, ahol nincs tudatlanság, nincs kétség, nincs kötöttség – ahol minden tökéletesség és teljesség. Emberi életünkben is éreznünk kell, hogy ha bennünk van a lélek Fénye, bárkiben benne tartózkodhatunk. Lehet a legtökéletlenebb vagy a legjobban szenvedő ember. Mégis, bár a legőszintébben és leghatásosabban segítünk neki, nem fogunk hozzá kötődni, vagy ő nem fog bennünket lehúzni. Először tehát fel kell fedeznünk belső Fényünket, lelkünk Fényét. Csak ezután leszünk igazán alkalmasak arra, hogy másokon segítsünk anélkül, hogy kötődnénk hozzájuk vagy szenvedésükhöz. Csak akkor tudunk a legigazibb és legtisztább segítséget nyújtani a szenvedő emberiségnek.From:Sri Chinmoy,Törekvés-csemeték, Agni Press, 1974
Forrás: https://hu.srichinmoylibrary.com/asp